Tabán, a lebontott romantika

Az utolsó pesti gavallér. Huncut szeme csibészesen villan vallatójára, miközben színes, élvezetes előadásmódja, anekdotái lebilincselik az embert. Valamiért mindenki Ernő bátyámnak vagy pláne bácsinak szólítja ezt a „jól nevelt fiatalembert”. Ő az, aki csaknem harminc éve azt írta az Egy vándorfestő ifjúságai című könyve végén, hogy „Minden vagyonom az öregség”, holott mindenkinél fiatalabb ez a kilencvenegyedik évében járó úr, aki percenként ugrik fel helyéről, és nagyszerű hangulatot árasztó lakásában dokumentumok után kutat, ha egy-egy érdekes téma kerül szóba.

Márpedig Zórád Ernővel, az első kerület díszpolgárával, a elképesztő rajztudású festőművésszel, íróval, énekessel beszélgetve csak ilyen van.
– Soha életemben nem voltam semmiféle politikai pártban, de politikai meggyőződésem természetesen van. Haladó konzervatív vagyok. Az egyik vezető baloldali politikus, aki ott volt az egyik legutóbbi kiállításom megnyitóján, megkérdezte, hogy lehet az. Egy pillanat alatt megvilágítom, válaszoltam. Nálam az egész lakásban mindenütt, a csillártól a falikaron át az asztali lámpáig antik petróleumlámpák világítanak – villannyal.
– A Tabán szerelmese sokféleképpen, számtalan műben vallott…
– A Tabánnak azt a múltját, ami már nincs, megírtam, megrajzoltam, megfestettem, elzongoráztam és elénekeltem. Két önálló Tabán-könyvem jelent meg, a harmadik, összefoglaló mű Tabán, a lebontott romantika címmel az idei könyvnapra kerül a könyvesboltokba. Tabáni séták tánclépésben címmel CD-m jelent meg. Félre ne értse: csak az énekesek énekelnek. Zórád Ernő saját zongorajátéka mellett hatvan számot dalolgat ezen. 1919-ben a Csap utca 1. számú házba költöztünk. Ez a ház azóta is áll a Hegyalja út sarkán. Tizenhét-tizennyolc évesen rajzoltam a Tabánt, amelynek lebontását 1932-ben döntötték el, és ’33-ban el is kezdték azt. A tabáni őslakosok rendben, békés nyugalomban költöztek az új lakásokba. Ezzel az intézkedéssel, mint később kiderült, az életüket mentették meg, mert negyvennégy végén, negyvenöt januárjában Budapest legtovább védelmezett városrésze volt ez: a Tabán romjait is kiirtották.
– Beszéljünk a festőművész Zórád Ernőről! Kiknek a munkái álltak önhöz a legközelebb, hogyan értékeli saját művészetét és a körülményeket, amelyben alkotott?
– Kiknek a munkáit szerettem? A sor végtelen hosszú, nem lehet elmondani, és ez a névsor korom szerint változott, ráadásul sokaknak néhány név nem mondana semmit. Ki ismeri például Margitay Tihamért, akinek képei gyerekkoromban ott lógtak a falunkon? Rossz vagy közepes naturalista festő, de nagyon jó grafikus vagyok. Az utóbbit, miután mások mondták, nyugodtan állíthatom. Húsz évig semmilyen illusztrációt nem fogadtak el tőlem, nekem kellett regényt írni azért, hogy illusztrálhassam. Mindez egy számomra teljesen érthetetlen kitétel miatt, ezért kérem, legalább most jelenjen meg az alábbi, általam leírt szöveg: Teljességükben nagyon elégedett vagyok a munkásságomról megjelent igen jó, megértő kritikákkal. Azonban egyetlen tévesen fogalmazott mondat volt, amely minden recenzióban mindig visszatért: „… fejlődését a modern, illetve kortárs művészet irányába egy rosszindulatú szakmai elit akadályozta.” Minden riportban világosan elmondtam, hogy a könyvkiadók még Krúdy Zsuzsa által személyesen bevitt illusztrációimat is visszautasították képregény-rajzolói „besorolásomra” hivatkozva. Viszont az én „szakmám elitje” támogatásával 1947 óta évekig résztvevője voltam minden országos kiállításnak.
– Pedig ennek a besorolásnak, a képregény művészetének nemzetközileg is egyik legszínvonalasabb képviselője. Sokan nőttek fel képregényein.
– Mondták ezt már nekem miniszterek is. A képregény rejtelmeiről annyit elmondhatok, hogy a megkomponálásával volt több bajom, a szöveg elhelyezésével. A rajzolás aztán már ment, mint a karikacsapás.
– Nyugalmat, kultúrát áraszt ez a polgári lakás, amelyben él. A Zórád-képeket azonban hiányolom.
– Bár volnának, de csak xeroxmásolatok díszítik a falakat. Minden menynyiségben elkeltek például a Tabánról készített képeim. Én vagyok itt az egyetlen eredeti Zórád.
– Fest még?
– Az idén fejeztem be az utolsó képemet, egy évig festettem.
– A díszpolgári kitüntetéséről mi jut eszébe?
– Együtt kaptuk a budai Várban Puskás Ferenccel. Ő már nem emlékezett rám, sem a riportra a Kisdobos című lapban. Az első rajzos riporter voltam, aki interjút készített vele. Emlékszem, kislánya éppen a felállás rejtelmeivel próbált megbirkózni akkoriban. Mostanában betegeskedik, így üzenem, hogy jobbulást kívánok neki.