Tollhegyen

Kint jártam a múltkor az uszodában, valami nagyobb verseny volt, ott szorítottam a többiekkel a deszkaülőkét. Egy hajdani bajnok ült mellettem, régi ismerős, beszélgettünk, azt mondta az öreg bajnok, hogy ők akkoriban (jó negyven éve) még nevetgéltek az edzéseken, játékra vették az egészet – de játék is volt az, mert annak szánták. Nézzem meg ezeket a maiakat, magyarázta, itt mindenki vicsorít, gladiátorképzés folyik az uszodákban, tizedekért, századokért gyötrődnek a gyerekek. Hogy jó-e ez? Ő nem akar minősíteni, csak annyit mond, hogy más. Ebbe az irányba fejlődött a világ, és ennek bizonyára így kellett lennie. Szórakoztató iparággá lett az élsport, és valóban szórakoztat is, lám, mi is itt ücsörgünk a lelátón, szorítunk, felszisszenünk, tapsolunk.
Az élsport már réges-rég egzisztencia, sóhajtott az öreg bajnok. Az a versenyző, akinek van hozzá kellő tehetsége, szorgalma, szépen megélhet belőle. Érdemes megnézni, mekkora pénzek mozognak itt. Néhány év az élvonalban, és megvan a stafírung, a legjobbak az egész életüket megalapozhatják. Nem, ő nem akar minősíteni, mert ezernyi szempont létezik, árnyalatok vannak, mindegyiket ő sem ismeri. Mindenesetre a saját unokáit nem adja oda az élsportnak, ezt elhatározta.
Arra nézve, hová vezet ez az egész, az öreg bajnok nem tudott válaszolni. Mert nem is lehet tudni erre a választ, hiszen ez az egész innen már nem sport, hanem közgazdaságtan, piac, kereslet-kínálat. Kemény harc.
Míg beszélgettünk, a verseny folyt, az úszók úsztak. Mi hümmögtünk, legyintgettünk.