Visszhangtalan, haszontalan?

Visszhangtalan, haszontalan. Ezzel a címmel írta vezércikkét Aczél Endre, a régi rendszer propagátora, lapjában, a Népszabadságban, idén február 13-án. Vezércikke akkor – mint ez nála már megszokott – hazugságon alapult. Azt hazudta, hogy Orbán Viktor a Tufts Egyetem diplomáciai karán kapott kitüntetésének még az egyetem lapjában sem volt visszhangja. Hazugságát lapunk leplezte le. A Tufts Egyetem lapja vezető helyen számolt be az eseményről. Idézve a New York Timest, amely szerint a magyar kormányfő politikai és kulturális harcot folytat Magyarország kommunista csökevényei és örökösei ellen.
Vezércikkében Aczél azt írta, ellenőrizte a Harvard Egyetem lapját is, de ott sem találta a hírt. Hogy miért éppen a Harvard Egyetem írna a Tuftson történtekről, Aczél ezt így vezeti fel: „fellapoztam a Tuftsnál jóval nagyobb hírű Harvard Egyetem napilapját, a Crimsont…” Eltekintve attól a mellékes körülménytől, hogy a lap neve nem Crimson, hanem The Harvard Crimson (ahogyan a Magyar Hírlapé sem Hírlap, hanem Magyar Hírlap), miért írna e lap egy másik egyetemen adományozott kitüntetésről? Aczél is tudta ezt, de a gonosz mondatrészben elhelyezte a Tufts diplomáciai iskolája, a világhírű Fletcher School of Diplomacy összemosását a második vonalba tartozó „anyaegyetemmel” azért, hogy az Orbánnak – és Magyarországnak – adott kitüntetés fényéből ellopjon néhány sugárnyalábra valót.
Aczél ezután megvizsgálta, vajon írt-e a kitüntetésről a Boston Globe, a Boston Herald, a New York Times és a Washington Post. A felesleges vizsgálat eredménye: „Orbán villámlátogatása a hallgatóság tapsától eltekintve tökéletesen visszhangtalan maradt, illetve a magyar sajtó kiválogatott része buzgón visszhangozta a mondanivalóját. De: visszhangosítás ennyi pénzért?”
Aczél Endre Medgyessy Péter látogatása után is vezércikket írt lapjának tegnapi számában, Washington és Tinnye címen. A címben újabb rúgás: a világfi és az alcsútdobozi, az urbánus és a népi focimeccsének legújabb gólhelyzete. Olcsó poén. Íme vezércikkének szolgai felütése: „Medgyessy Péter már-már túlzóan fényes – és gyanúm szerint teljes mértékig szándékolt – washingtoni fogadtatása éppen arra a napra esett a múlt hét végén, amikor Orbán Viktor »kormányülést« tartott Tinnyén.”
Mindez nem kevésbé behízelgő, mint Mélykuti Ilona az ATV Nap-keltéjébe látogató Medgyessyvel. Versengve emelték ki Medgyessy erényeit, aki elmondta, hogy az őt érő külföldi dicséretek hallatán nem tehet mást, mint szerényen lesüti szemét. Hogy micsoda órát kapott Chirac elnöktől, és hogy micsoda óriási előny volt francia tudása, amire Mélykuti nem tette fel azt a nyilvánvaló kérdést: vajon akkor nem volt óriási hátrány, hogy nem tud angolul?
Vajon miért azt kérdezte Mélykuti, hogy a magyar „újságírók” miért távoztak korábban a kereskedelmi kamarából, holott az UPI november 8-i jelentése egyértelművé tette, hogy – ami a lényeg – a befektetők maradtak távol? Arról a 90 percre tervezett előadásról, amely „fél órával a tervezett időpontnál korábban fejeződött be” (UPI). Amihez az amerikai hírügynökség még hozzátette, hogy ellentétben azzal, amit Medgyessy állít, az IBM azért hagyta el Magyarországot, mert nem tudta megvédeni szoftverjeit úgy, mint ahhoz az Egyesült Államokban hozzászokott.
Mi viszont már hozzászoktunk ahhoz, hogy a magyarországi sajtó miként tupírozza fel „saját” miniszterelnökei washingtoni látogatásait, és miként degradálja a számára „ellenséges” miniszterelnökök látogatását. Emlékszünk arra, hogy e sajtó képviselői rezzenéstelen arccal reagáltak Hornnak arra a münchhauseni meséjére, amikor azt állította, őt 24 ágyúlövés fogadta. Mint ahogyan most maga a sajtó terjeszti azt a hazugságot, hogy Medgyessy az első magyar miniszterelnök, aki washingtoni látogatásán a Blair House-ban lakik. Helyes válasz: a harmadik.
Mivel Aczél szerint még egy díszdoktori cím átadásának hatását is a sajtóvisszhangon kell mérni, mérjük Medgyessyét is ugyanezzel a mércével. Annál is inkább, mivel D–209 nem kitüntetést vett át, hanem – lényeges különbség – George W. Bushnál volt látogatóban. Nos, a verdikt: visszhangtalan, haszontalan. A látogatás után az egyetlen hír, hogy Orbán Viktort tüntetik ki, írta a Washington Times. De Medgyessyről se hang, se kép.
Ami nem törvényszerű, hiszen például azután, hogy Antall Józsefet a mostani elnök édesapja fogadta (egy nap alatt két alkalommal), arról beszámolt a Washington Post, a Wall Street Journal, a Los Angeles Times, a Washington Times és a Journal of Commerce. Arról a látogatásról van szó, amelyről az SZDSZ-es Beszélő ilyen alcímekkel számolt be: „Azért egy néger ilyen pozícióban” és „Wallenberg, Erdély, antiszemitizmus”. A néhai Antall Józsefnek a Fehér Ház előtti gyepen elhangzott beszédéről meg ezt írta: „Lövik az üdvöt, még az iskolakerülő gördeszkás srácok is megállnak a Mallon, vajon ki lehet a nagyfejű, akit fogadnak… Tíz előtt néhány perccel megjönnek a hírességek: James A. Baker, Jeszenszky Géza, Colin Powell, a hadúr, a Joint Chief of Staff. Elégedetlenül szólalnak meg mögöttem magyarul: »Kérlek, öregem, azért egy négert ilyen pozícióba«.” Ugyanez a Beszélő azt az „elhanyagolható” körülményt természetesen nem említette, hogy Antall Józsefet Washingtonból Bush elnök különgépe repítette Los Angelesbe.
De most ilyen, Beszélő-féle, maró gúnytól átitatott hangokat nem hallunk. Sem azt – holott Mélykutitól ezt is vártuk volna –, hogy feltegye a mindenkit érdeklő kérdést: vajon különgépen utazott-e a miniszterelnök? Hány kísérője volt? Miért nem mehetett vele a Magyar Nemzet tudósítója? Mennyibe került az út az adófizetőknek? Vagy, mint Orbán amerikai útjainál megszoktuk: hány lélegeztetőgépet lehetett volna vásárolni az erre fordított pénzből? Hány pedagógus fizetését lehetne megemelni belőle jövőre?
És miért nem lehetett betelefonálni a műsorba, mint azt néhány nappal azelőtt Szadai Károlynak, a Magyar Rádió kuratóriumának a szemére hányta a Nap-kelte másik nagy pártatlanja, Pallagi Ferenc? Pallagi ugyanis azt kifogásolta, hogy Orbán Viktor korábbi rádióinterjúi alkalmával ő – Pallagi! – nem telefonálhatott be, márpedig a közszolgálatnak kötelessége teret adni a kiigazító vagy helyretevő kérdéseknek. Nos, itt volt az alkalom, hiszen annyi minden helyretenni való lett volna. (Pallaginak viszont Bush elnök üzeni: ő hetente intéz rádióüzenetet az amerikai néphez anélkül, hogy a demokratapártiak utána „ellensúlyoznák”.)
Medgyessy Péter útját megelőzte az a talpnyalás, amit Medgyessyék még a moszkvai alávetettség kurzusának idején tanultak. Jellemző erre az ottani új magyar nagykövetnek, Simonyi Andrásnak az ’56-os forradalom évfordulóján tartott beszéde, amelyen a felkért fő szónok az a Tom Lantos képviselő volt, akinek a magyar forradalomhoz annyi köze volt, hogy azt távolból szemlélte. Simonyi ezekkel a szavakkal adta át a mikrofont Lantosnak, akit „büszkén hív barátjának”: „Tom Lantos, a nagy amerikai. Tom Lantos, a nagy magyar. Tom Lantos, a holokauszt-túlélő. Tom, maga az erkölcsi nagyság. Tom, a politikus. Tom, a barát. Hölgyeim és uraim, nagy kiváltság és megtiszteltetés, hogy átadjam neki a szót.”
A Magyar Hírlap tegnapi számában a Rákosi Mátyáshoz megtévesztően hasonlító Várkonyi Tibor tett rá egy lapáttal. Természetesen az Orbán-kormányt antiszemitának nevező Foreign Affairs-cikk ügyében, annak szerzőjét, Wallander asszonyt Wallendernek átkeresztelve. Vélhetően Várkonyira, Aczélra és a minden amerikai visszhang nélkül maradt – és így „haszontalan” – Medgyessy-utat felmagasztaló újságírókra is érvényes az SZDSZ ismert barátjának, Charles Gatinak Medgyessyre vonatkozó, a 16 Óra című rádióműsorban hangoztatott azon állítása, hogy Amerikában nem azt nézik, ki honnan jött, hanem azt, hogy ki merre megy. Reméljük, hogy Washingtonban ezt a mércét nem alkalmazzák a jó útra tért nácikra is. Nyilván e téren is a kettős mércénél maradnak, mint itteni, új barátaik.