Nacionalisták fel, liberálisok el

Az orosz választások keltette zavar itthon is azonnal észlelhető lett: míg az öszszes nyugati tévéállomás a nyertesek mellett nagy vesztesekként a „liberális” pártokat említette, a Magyar Rádió moszkvai tudósítója makacsul a „demokratikus” jelzőt használta a népakarattal a dumából kisöpört pártokra, ami nemcsak hamisítás, hanem súlyosan negatív, és egy tudósítótól nem megszokott szubjektív értékítélet a többi pártra nézve, függetlenül attól, hogy azok az antidemokratizmus burkolt vádját megérdemlik-e vagy sem.
Arról most ne beszéljünk, hogy a vesztes pártok mennyire liberálisok és mennyire az Egyesült Államok vágyainak az orosz talajon félresikerült következményei, de annyi bizonyos, hogy az oroszországi választás nem a liberalizmus napja volt. Igen finoman fogalmazva. Mint ahogyan az elmúlt néhány héten sehol sem volt az. Nem volt az Graubündenben, nem volt az Fiumében, nem volt az Újvidéken, Barcelonában, Dublinban vagy India négy kulcsfontosságú tartományában.
Néhány ezer kilométerre Indiától Blochernek, a Svájcban győztes Néppárt vezetőjének pontosan azt vetik a szemére, amit Berlusconinak vetettek, mielőtt a korábban rutinszerűen lefasisztázott római miniszterelnökről kiderült, hogy Washington- és Izrael-barát. Azóta a média azonos rugóra járó része egy csapásra felfedezte benne a bölcs és mérsékelt államférfit.
Blocher, akár Berlusconi, a szélsőjobboldaliság és az idegengyűlölet vádját kapta a nyakába, amiről – írták a lapok – tanúskodik pártja választási kampányában sűrűn kiaggatott plakátja, amelyen egy néger fényképe alá írta: „Svájc arca”. Csakhogy Blocher – éppen úgy, mint a korábban bojkottal sújtott osztrák kormány koalíciós partnerének, az Osztrák Szabadságpártnak volt vezetője, Jörg Haider – állítja: ő egyáltalában nem idegengyűlölő, csupán az nincs ínyére, ha Svájcba olyanok jönnek, akik nem munkából, hanem segélyből akarnak megélni. Az idegenekkel általában, állítja Blocher, semmi baja. Blocher egyébként abban is hasonlít Berlusconihoz, hogy multinacionális cége révén rá sem aggasztható a provinciális jelző, gazdagsága pedig svájci méretekben közelíti meg Berlusconiét.
Az, hogy a harmadik évezred és a huszonegyedik század hajnalán valami rendkívüli történik a világban, nehezen tagadható. Svájcban, Szerbiában, Horvátországban, Katalóniában, Írországban, Indiában, Oroszországban, de korábban Izraelben is – vagyis szinte kivétel nélkül ott, ahol a legutóbbi időkben választásokat tartottak – jobboldali, nacionalista, „populista”, igen keményvonalas pártok nyertek. A jelek szerint a sorozat más országokban is folytatódni fog. A megfigyelők nagy része mindezt csak elszigetelten elemzi, de félelmük egy globális trend nyugtázásától több mint érthető. Akik viszont a tapasztalat helyett az emberiségnek a – demokráciát illetően – lineáris fejlődésében hisznek, azok nyilván azt is elhiszik, hogy a mai Athén (Görögországban a macedón kisebbséget olyannyira elnyomják, hogy nem létezőnek tekintik) demokráciája fényévnyi távolságra van az ókori Athén demokráciájától. Ők nyilván azt is elhiszik, hogy India „a világ legnépesebb demokráciája’”.
Az egyenes vonalú fejlődésbe vetett szektás hittel szemben sokkal inkább lehet szó egyfajta ciklikusságról. És hogy az iránytű nem a demokrácia liberális felfogása szerinti irányba mutat (lásd például a palesztin területeken végighúzódó falat), azért a felelősség nagy részben azoké, akik naponta bizonyítják, mit értenek liberális demokrácián. Mondjuk egy rasszista elnyomást.
Holott, amikor Irakban a demokráciáról a nedzsefi Ali-Szisztaninak kell kioktatnia az amerikai kormányt, és a vitában egyértelműen a nagy ajatollahnak van igaza abban, hogy az iraki nép válasszon közvetlenül alkotmányozó nemzetgyűlést, ne pedig a megszállók által kinevezett bábkormány; amikor a „Közel-Kelet egyetlen demokráciájának” nevezett országát az ENSZ és a világ legnagyobb emberjogi szervezetei szinte naponta ítélik el emberellenes tettekért, rasszizmusért és ártatlan emberek büntetlen legyilkolásáért; amikor Washington az Oroszországból száműzött vagy ott rács mögé zárt egy-egy maffiózó oligarcha védelmében azonnal felemeli a szavát, miközben a csecsenek tízezreinek meggyilkolása hidegen hagyja; amikor Kongóban már a negyedik millió ember meggyilkolása nemhogy a nyugati kormányok, de azon nyugati lapok ingerküszöbét sem éri el, amelyek az Orbán-kormány nem létező antiszemitizmusáról küldtek heti rendszerességgel hazug beszámolókat, akkor nem csoda, hogy a választók egyre inkább egy másik megközelítéssel igyekeznek bajaikra orvosságot találni. A nacionalista „populisták” világszerte saját magukat „empirikusoknak” tartják. Úgy érzik, ha a szemükben alapvető tények kimondása a liberális demokrácia írott és íratlan szabályaiba ütközik, akkor nem velük, hanem e szabályokkal van baj. Ha a kék égre nem mondhatják, hogy az kék anélkül, hogy a liberalizmus helyi pretoriánus gárdájának tagjai ne vádolnák őket azonnal előítéletes magatartással, bűnös általánosítással és gyűlöletkeltéssel, akkor nem fognak liberális demokráciát akarni. Hanem egy olyat, ahol a kék égről elmondható – bármily populistán is hangozzék –, hogy az kék, és a bűnöző, segélyen élő bevándorlókról az, hogy bűnözők és ugyanakkor segélyekből élnek.
A Fidesz a jelek szerint, saját kárára, ezt a világtrendet éppen akkor nem veszi észre, amikor az a leginkább saját malmára hajtaná a vizet. Értsd: növelné népszerűségét. A korrekciós mechanizmust nélkülöző pártba nehéz eljuttatni azt az üzenetet, hogy a tapasztalati tények mutatják: középre nyitása semmit sem hozott a konyhára a felmérések szerint, holott a Medgyessy-kormány alulmúlhatatlan teljesítménye, valamint az e lapban naponta feltárt kormányzati gazemberségek hatására jó harminc százalékkal kellene vezetnie. Ha nemcsak Indiában és Oroszországban vagy Szerbiában, de még a kiforrott demokráciákban is rendre a keményvonalasok győznek (vigyázó szemünket most majd Belgiumra vessük), akkor a vezető ellenzéki pártnak ezt a helyzetet elemeznie kellene. Magyarországon különben sem a nyugati modell a mérvadó: itt egy MSZP–SZDSZ-es kormányváltás nem azt jelenti, hogy másfél ezer ember állami állásban keres kevesebbet, mint korábban a magánszektorban, hanem azt, hogy több százezer embert egzisztenciálisan kikészít két totálisan gátlástalan, a rosszra szövetkezett szélsőséges párt.