Lett légyen

Talán Joszif Sztálin volt az utolsó polihisztor. Ha lehet hinni a nagy tekintélyű moszkvai akadémiának, a grúz hadúr nemcsak a nyelvészetben, de például a vegyészetben is figyelemre méltót alkotott – olyannyira, hogy szintézisét csupán több vaskos kötetben lehetett összefoglalni. (Nem is szólva a közgazdaságtanról, különös tekintettel a vonatrablás metodológiájára.) Nincs mit csodálkozni azon, ha magyar nyelven született mondásai is a maradandóságot ostromolják. A nyolcvanas évek magyarországi egyetemi campusainak mind szabadosabb szubkultúrája például a feledhetetlen generalisszimusznak tulajdonította a következő életbölcsességet is: „Akinek az Isten észt adott, adjon litvánt is. És úgy is lett.”
Bajos volna ennél tömörebben összefoglalni a Baltikum múlt századi történelmét. Képzeljünk el egy országot, amelyben a finnugor vadászok más pusztai népekkel keveredtek, de már a germánokkal és Rómával is kereskedtek. A lett nyelv valóságos ősmasszívum az Európában használatos nyelvek között. A kereszténység hozzánk képest háromszáz éves késéssel érkezik meg ide, újabb háromszáz év múlva pedig (amikor Kolumbusz Amerikában keresi Indiát) a lett földért már a lengyel katolikusok és a svéd protestánsok vetélkednek. A svéd uralom hamarosan jobbágyfelszabadítással, kulturális magára találással jár a lettek számára – nem is csoda, ha a szépen gyarapodó országot a németek és az oroszok egyaránt megkívánják. 1918-ban kiáltották ki önálló köztársaságukat a lettek, ők is hittek a Lenin által garantált örökös függetlenségben, ennek ellenére az 1940-es években gyors egymásutánban tapasztalhatták meg a szovjet és a német megszállás kínjait. Mire Hitlerék megérkeztek, hivatalosan már a Szovjetunió tagköztársasága volt Lettország: az orosz tankok felügyelete alatt a kommunisták megnyerték a választásokat (honnan olyan ismerős ez?), és rögtön ki is irtottak 35 ezer lett nacionalistának bélyegzett választópolgárt. A német okkupáció következménye 90 ezer lett zsidó likvidálása, a lakosság számottevő része pedig 1944-ben nyugatra menekült. A háború alatt Lettország 450 ezer embert vesztett, erre azonban a diadalmasan visszatérő Sztálin még rátett 175 ezret. (Összevetésként az 1938-as bázis: másfél millió ember!) Nem csoda, ha a nyolcvanas évek legvégén, az európai jégkorszak olvadásának közeledtét érezve, a lettek az első adandó alkalommal visszaállították a háború előtti alkotmányt, Gorbacsov megbuktatása után pedig kinyilvánították teljes függetlenségüket is. (Azt mondták: „Lett légyen!”)
Aki azonban azt gondolná, hogy a szörnyűséges XX. század nyomtalanul kitörölhető a lett történelemből az uniós csatlakozással, az alighanem erősen téved. Egyes adatok szerint például Rigában ma is az orosz etnikum van túlsúlyban, s az ország lakosságának egyharmadát adja – így itt a többség és kisebbség másutt oly gépiesen alkalmazott kategóriái is tótágast állnak. A volt kommunista vezetők brüsszeli és strasbourgi kiebrudalására irányuló lett javaslatot is jobban megértjük viszont, ha tudjuk, hogy a lettek magától értetődő természetességgel tesznek egyenlőségjelet a náci és a bolsevik megszállás közé: a „Terror Háza” mint intézmény voltaképpen lett találmány, a népirtásoknak mementót állító kiállítás szigorúan ingyenes, s természetesen zsidó múzeum is működik a hajdani rigai gettó területén. (Zsinagógából mindössze egy maradt.)
A festői óváros, a Hanza-építészetet idéző Vecriga azonban nemcsak a nyomasztó múltat őrzi, hanem a könnyedebb emlékeket is: a Motormúzeumban például az egykori szovjet pártvezetők országúti cirkálóit lehet megszemlélni, nem minden borzongás nélkül. S persze nem érdektelenek a jurmali tengerparti dűnék, a siguldai középkori skanzen (kilátással a nemzeti parknak számító Gauja völgyére) vagy a kuldigai vízesés sem. A középkori kastéllyal büszkélkedő Bauska főtere ad helyet az ősi zenék fesztiváljának, a barokk Rundale tér pedig a neves itáliai építész, Rastrelli keze nyomát őrzi. S megvan a letteknek a maguk Unicum-szerű nemzeti itala is: a Riga fekete balzsam, amely valóban sűrű és fekete, azonkívül igen magas alkoholtartalmú, ezért hamar megárt annak, aki nem szokott hozzá. (Meg annak is, aki hozzászokott.)
A bedekkerek azt viszont nemigen tartalmazzák, hogy az 1994-ben kivonult Vörös Hadsereg 850 katonai létesítményt hagyott oda Lettország területén mintegy ezer négyzetkilométeren. Az északnyugati főhadiszállás a lett föld másfél–két százalékát sajátította ki. A terület 96 százaléka szennyezett: van köztük bombavetési célterület, üzemanyag-tároló, kiképzőtelep, haditengerészeti kikötő, repülőtér, légi- és rakétabázis is. Sztálin visszavonult a szégyenletes történelembe, de maga után hagyta a szennyesét. Semmi meglepő nincsen abban, ha a lettek posztumusz sem tudnak nevetni a szóviccein.