Csatát nyert a terrorizmus?

Bevallhatjuk őszintén, Európában mindig is valamiféle sanda gyanú merül fel, ahányszor csak szó esik az Egyesült Államok elleni 2001-es terrortámadás gyökereiről, okairól és végrehajtásáról. Bevallhatjuk azt is, hogy a szélsőséges iszlám csoportok, így az al-Kaida nem biztosan vezeti a lehetséges elkövetők listáját ebből a nézőpontból. Az egész történet a rossz és jó fiúkról túlzottan amerikai, amelynek valósághűségét az X-akták tévéfilmsorozat szintjére teszi az európai szemlélő. Aki viszont készségesen alkalmazza a fikcióban szereplő nemzetbiztonsági konspiráció teóriáját a valóságra – tehetnénk hozzá.
A robbantás utáni pillanatok hasonlóan filmszerűen pereghettek a madridi merényletek túlélői számára. A lökéshullám okozta sokk, az idegen fény- és hangjelenségek közepette szinte felfoghatatlan látvány tárult a szemük elé: széttépett emberi testek hevertek a hatalmas erők által szétroncsolt vonatokban és azok mellett, a vasúti töltéseken. Olyat láttak és éreztek, amelyről első ránézésre kizárt, hogy igaz legyen. De igaz, mert apa, anya, gyerek, férj és feleség nem megy többé haza, a leszakított láb nem jár többé, és a megvakult szem sem láthat már soha. A világot sújtó globális terror és következményei irracionálisak. Ehhez a jelenséghez képest az ETA és az IRA nacionalista vagy vallási-nacionalista helyi terrorja békebeli teadélutánnak tűnhet, ahol ésszerű érvek sorakoznak.
Spanyolországban alig egy hét alatt jelentős eredményt ért el ez az újfajta hadviselés. Olyat, amilyenről a baszk szeparatisták csak álmodozhatnak. Nemcsak arról van szó, hogy a támadóknak Európában páratlan pusztítást sikerült okozniuk, hanem arról, hogy minden jel szerint átfordították egy látszólag lefutott választás eredményét is. A választók eredetileg kényelmes többséggel szavaztak volna egy újabb ciklust a konzervatív kurzusnak, többre tartva Aznar sikeres kormányzását az iraki háborúban való részvétele miatti felháborodásuknál. A kétszáz áldozat és a szélsőséges iszlám terrorista elkövetőkre utaló nyomok azonban az ellenzéki szocialistákat juttatták győzelemhez. Hiába ígérte miniszterelnök-jelöltjük, Luis Rodriguez Zapatero, hogy számára prioritást élvez a terrorizmus elleni harc, diadalát paradox módon épp a múlt keddi merényleteknek köszönheti. A képlet egyszerűnek látszik: a spanyolok többsége jó európaiként ellentmondott a konzervatív kormánynak, amikor az szövetséget kötött Washingtonnal az Irak elleni háború idején, s a madridi terrortámadásokat úgy értelmezte, mint az iszlám fanatikusok büntetését, válaszul a spanyol részvételre.
Ha tényleg bebizonyosodik, hogy az al-Kaida követte el az akciót, úgy azt a megállapítást lehet tenni, hogy az iszlám szélsőségeseknek sikerült közvetlen módon befolyásolniuk egy európai ország belpolitikáját. Teljesen mindegy, hogy Spanyolországnak jobb vagy rosszabb lesz-e a sora egy szocialista kormányzat alatt, a lényeg az, hogy a kezdeményezést ők tartják az kezükben. Mivel Zapateróék korábban arra tettek ígéretet, hogy hatalomra jutva hazahívják Irakból a spanyol kontingenst, a terroristák közvetve azt is elérhetik, hogy Washington egy rendkívül kényes időszakban veszíti el második legszilárdabb európai szövetségesét. Éppen akkor, amikor az iraki átmenet erőltetése miatt még nagyobb nyomás nehezedik rá a megszállt országban.
Nem szabad mindenesetre figyelmen kívül hagyni, hogy az Egyesült Államokhoz, illetve annak külpolitikájához valamely módon kapcsolódó viták nem először befolyásolják döntően az európai belpolitikát. Gerhard Schröder kancellár szociáldemokratái is az iraki háború ellenzésének cérnaszáljába kapaszkodva maradtak kormányon. Lengyelországban Leszek Miller népszerűségvesztésében fontos szerepet játszik kormányának túlzott Amerika-barátsága, iraki részvétele. Európa szinte valamennyi országában óriási vitákat váltott ki az amerikai szövetség kérdése, még ha a törésvonal nem is feltétlenül a kormányon lévő és az ellenzéki pártok között húzódott, hanem általában a közvélemény és a hatalmi elit között.
Mivel az európai országok népei túlnyomó részben kételyeket táplálnak a terror elleni háborúval kapcsolatban, ellenzik az iraki háborút, és egyre inkább ellenérzéssel tekintenek Amerikára, aligha meglepő, hogy a Washingtont támogató kormányokra rájár a rúd. Mindezt megfordítva azt is mondhatnánk, hogy manapság a politikai siker egyik kulcsa Európában az Amerika-ellenesség.
Amennyiben modellünk helyes, a spanyol választói magatartás ezt a jelenséget tükrözte, és a modell érvényes Európa többi részére is, úgy abból súlyosnak tűnő következtetések vonhatók le. Először is megállapítható, hogy az európai országok közvéleménye defenzív a külpolitikai kérdésekben. A globális folyamatokból csak addig kíván részt vállalni, amíg jólétéről, gazdasági sikeréről van szó. Amikor ennek az érdeknek az erőszakos érvényesítése vagy védelme merül fel, elzárkózik: „inkább vonuljunk ki, minthogy terrortámadások célpontjai legyünk”. Az elzárkózás oka abban a történelmi tapasztalatban rejlik, amivel Európa – Amerikával ellentétben – bőségesen rendelkezik. Elbukott nagyhatalmak, totalitárius diktatúrák, felbomlott gyarmatbirodalmak és sok-sok millió halott sejlik fel az európai emlékezetben, ha az erőszakról mint érdekérvényesítő eszközről van szó. Európa egy olyan világban szeretne élni, mint amilyet a Népszövetség, majd az ENSZ megalkotói vizionáltak, s láthatóan úgy gondolkodik, hogy ha ilyennek akarja a világot, akkor az ilyen is lesz valójában. Amerika erőszakos érdekérvényesítése számára saját bukott múltját idézi.
Másodsorban – tekintettel arra, hogy demokratikus berendezkedésű országokról van szó – a közvélemény előbb vagy utóbb „begyűrűzik” a hatalomba. Az Amerika-ellenesség – mint az említett defenzív magatartás kísérőjelensége – előbb vagy utóbb hathatós döntéseket fog szülni, hosszú távon stratégiákat fog szabni. Míg azonban Európát történelmi pacifizmusa távolítja el Amerikától, ennek a szakításnak a következménye minden lehet, csak békés nem. Hiba lenne azt hinni, hogy a világ többi részét hidegen hagyják a korábban egységes nyugati blokkon jelentkező repedések. A technológia terjedése és az életszínvonalban mutatkozó növekvő különbségek miatt egyre nagyobb fontosságra szert tevő nem állami szereplők (köztük a globális hatókörű terrorizmus) éppúgy fokozódó kihívást jelentenek, mint a nagyon is hagyományos hatalmi ambíciókkal – és óriási demográfiai lendülettel – rendelkező Kína vagy a nehéz helyzetében is rettenthetetlen birodalmi identitást hordozó Oroszország.
A Spanyolországban elkövetett merényletek és közvetett hatásuk láthatóan kérdések széles körét vetik fel. Ha a közvélemény hatására az európai politika úgy dönt, hogy nem exponálja magát a válaszcsapások kockázatát hordozó globális érdekérvényesítési harcban Amerika oldalán, számolnia kell azzal, hogy a jövőben önállóan kell garantálnia biztonságát. S ami a rosszabb hír: akár egykori partnerével szemben is.