Cegléd mezőváros volt, és a szocialista iparosítás után is alapvetően az maradt. A városban és környékén sokan élnek a földből, jól, rosszul. Van itt, az Alföld közepén zsíros televény, rossz, belvizes legelő és futóhomok. Hagyománya van a szántóföldi kultúráknak, de a szőlő- és gyümölcstermesztésnek is. Vegyes adottságú táj, már nem tartozik a mezőgazdasági termelés szempontjából kiemelkedő területeink közé. Bíró György agrármérnök-falugazdász szerint – aki családjával együtt maga is ötven hektárt művel – ezen a környéken nagy lehetőségek rejlenének az ökológiai gazdálkodásban, de az integrált növényvédelmen alapuló termelésben is. Már ha a gazdák pontosan tudnák, hogy mik is ezek, milyen feltételeket kell teljesíteni, s persze azt, hogy mindez milyen haszonnal kecsegtet. A közbeszéd viszont szinte kizárólag az intenzív – kizárólag a termelékenységre koncentráló – gazdálkodás körül forog, mintha más szempontok nem is lennének.
A mezőgazdaság mindig is több volt, mint egyszerű árutermelő ágazat – olvasható az Ángyán József, Podmaniczky László, Ónódi Gábor által közösen jegyzett tanulmányban, amely a gyakorló gazda szemszögéből mutatja be az agrárfinanszírozás új, európai kilátásait. Mint az elismert szaktudósok írják, az uniós csatlakozás a gazdák szempontjából csak akkor lehet sikeres, ha képesek lesznek a helyzetüknek legmegfelelőbb támogatási formákat igénybe venni. Ehhez viszont gyorsan és alaposan meg kellene ismerni a rendszert. A helyzet viszont az, hogy a többség az agrártámogatások úgynevezett „második pilléréről” legfeljebb csak hallott valamit harangozni – és ez a jobbik eset. Pedig a többfunkciós európai agrármodell alapelveit már régen megfogalmazták, néhány éve – az EU közös agrárpolitikájának (CAP) reformját követően – már nálunk is lehet pályázni a környezet kímélésén, megóvásán alapuló, ökoszociális szemléletű termelési formák támogatásáért. Érdekes módon az agrártárca éppen a „második pillér” megvalósításához kapcsolódó nemzeti önrészen kívánt takarékoskodni Draskovics pénzügyminiszter megszorítási törekvéseit kielégítendő. Annak ellenére, hogy tudvalevő: az agrár-környezetgazdálkodási programhoz nyújtandó önrészből megspórolt minden millión négyet veszítünk, az unió ugyanis a megpályázott összeg nyolcvan százalékát kifizeti – és az e célra szolgáló keretnek nincs felső határa! Amennyit az ország ad, annak négyszeresét teszi hozzá az unió. És a „második pillér” termékei esetében nincs kvóta sem.
„Az unióban a XX. század végén pontosan felismerték az agrárium jelentőségét, az EU politikája nem ezért lett agrárbarát, és nem azért, mert a nyugati gazdák értenek az útlezáráshoz” – jelentette ki egy szakrendezvényen nemrégiben Glatz Ferenc, az Akadémia volt elnöke, aki 12 éve többek között az unió kiterjesztésének kérdéseit vizsgáló csúcsbizottság munkájában is részt vesz.
A gazdák a tájat is gondozzák
Glatz az agrárkamara konferenciáján kifejtette: az unióban már régen tudják, hogy sokkal olcsóbb a parasztot támogatni, mint mondjuk környezetvédelmi munkásokkal rendben tartani a dombokat, réteket, és hogy az agráriumnak nem csak – sőt nem elsősorban – élelemtermelési funkciója van, hanem környezetgazdálkodási feladatokat lát el. Tudomásul vették – vajon hány magyar politikus gondolta ezt végig? – vetette közbe a kérdést –, hogy a szalámi, ami az asztalunkra kerül, nem ugyanolyan áru, mint mondjuk az autó. De az unióban tudják azt is, hogy a globális környezetszennyezés veszélyei miatt a környezetre még fokozottabb gondot kell fordítani a jövőben. És akkor még nem is beszéltünk a szociális szempontról. Mint Glatz rámutatott, a helyzet az: a magyar politikai elit nem fogta még fel azt sem, hogy az agrárium a munkahelyteremtés tekintetében is kiemelkedően fontos szerepet játszik. Ugyanis tudomásul kell venni, Budapest és az a néhány nagyváros sohasem lesz képes munkával ellátni az ország tízmilliós népességét. Az unióban a vidék és az agrárium munkaerő-politikai kérdés is. Mindezek miatt élvez kiemelt támogatottságot. Az agráriumban dolgozók első számú feladata az, hogy az adott táj adottságait maximálisan felszínre hozzák, gondozzák. Tudomásul kell venni, hogy az agráriumnak – ezen szempontok alapján – kiemelt fontossága lesz a XXI. században – figyelmeztetett a tudós.
Azonban, ahogy előadásából is kiderült, mintha nálunk nem ennek szellemében mennének a dolgok.
– Valóban azzal kell dicsekednie a magyar külpolitikai apparátusnak, hogy nálunk a GDP-nek csak 3,7 százaléka származik az agráriumból? Ahelyett hogy azt tanították volna meg az elmúlt években az országnak, hogy mi vár a kistermelőre és a közép- vagy éppen a szövetkezeti szférára a csatlakozás után: hogy hogyan készüljünk fel saját érdekeink kimondására – szögezte le Glatz Ferenc, hozzátéve azt is, a fejlett országokban a teljes mezőgazdasági szféra részesedése a GDP-ből 15–19 százalék.
Míg nálunk az intenzív termeléshez kötött támogatásokról, kvótákról folyt a vita, az EU új agrárpolitikája alapján a nagyon is belátható jövőben az iparszerű mezőgazdasági termelésre szánt pénz összege drasztikusan csökken. Ángyán professzor és társai fentebb idézett tanulmánya szerint az így felszabaduló forrásokat fokozatosan átcsoportosítják az agrár-környezetvédelmi és vidékfejlesztési projekteknek, vagyis a „második pillér” gazdálkodói jutnak majd hozzá. A tervek szerint az unió agrárköltségvetésében ma még csak 12 százalékot kitevő ilyen típusú támogatás 2013-ra ötven százalék fölött lehet. A koppenhágai megállapodás értelmében pedig a csatlakozásra váró országokban – így hazánkban is – 2004–2006 között a „második pillér” a rendelkezésre álló keret 52 százalékát teszi majd ki. Ennek szellemében a 2000– 2006-os időszakra vonatkozó közösségi költségvetés részeként rendelet is született, amely az agrár-környezeti és vidékfejlesztési intézkedéseket egységes rendszerbe foglalta.
Ágyán professzor és kollégái megállapítják: ha a magyar vidék és agrárium érdekeit szem előtt tartó agrárfejlesztést kívánunk megvalósítani, akkor nekünk is a többfunkciós gazdálkodási modellnek megfelelő megoldásokat kell alkalmaznunk, és nagyobb figyelmet kell fordítanunk a második, az ökoszociális vidékfejlesztési pillér nyújtotta lehetőségekre. A különböző adottságú térségeink harmonikus fejlesztésére mindkét pillér által felkínált lehetőségeket ki kellene használnunk, hiszen azok nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Magyarországon 6,2 millió hektárnyi mezőgazdasági terület van, és ezen 967 ezer mikro-, kis-, közép- és nagybirtok, valamint több százezer, a földből élő család található. Azonban az úgynevezett „kvótához” kötött első pilléres közösségi támogatások elsősorban a 3-3,5 millió hektárnyi, zömében legjobb adottságú területeken gazdálkodó közepes és nagyüzemek pozícióit javítják. A Világgazdasági Kutatóintézet becslése szerint ennek következtében az első pilléres források mintegy 90 százalékát a regisztrált termelők nem több mint öt százaléka fogja élvezni. Egyértelmű, hogy a nagytermelők lesznek olyan helyzetben, hogy a támogatásokhoz hozzájussanak. Ha a források elosztásának fenti egyenlőtlensége beáll, nőni fog az agrárszektort elhagyók száma – derül ki a tanulmányból. Míg Magyarország az első pilléres közösségi támogatások tekintetében a most csatlakozó országok között a második legjobb hektáronkénti értéket érte el, a „második pillérnél” az utolsó helyre került – közlik a fentiek fényében megdöbbentő adatot. Hogy mi az ok? Feltételezhetően közrejátszott a „második pilléres” lehetőségek iránti „meglehetős érdektelenség” – állapítják meg a szerzők. „A tényleges helyzet és finanszírozási lehetőségek bemutatásával és hazai feltételei megteremtésével kapcsolatos felelősséget az állam és a szaktárca, tágabb értelemben a szakmai és a politikai agrárelit másra át nem háríthatja. Csak remélni lehet a kijózanodást és a vidékfejlesztési intézkedések megfelelő hangsúlyú kezelését, a szükséges intézkedések felgyorsítását. Ellenkező esetben ennek az elitnek kell vállalnia a vidék érdekeivel ellentétes tettei és az ezzel összefüggő nettó befizetővé válásunk teljes történelmi és politikai felelősségét!” – vonják le a keserű végkövetkeztetést a szerzők. A kijózanodást ugyanis – a dolgok jelen állása szerint – még mindig csak remélni lehet.
Ugrás a sötétbe
Bíró György négy éve falugazdász Cegléden és környékén. Tapasztalatai azt mutatják: a gazdák nagy részének fogalma sincs, hogy mi vár rá az unióban, az új lehetőségek kihasználására esélyük sincs. Felkészítésük érdekében egy pár előadáson túl szinte semmi sem történt, a falugazdászok igyekeztek mindent megtenni, de csak azt az információt tudták átadni, ami a birtokukban volt. Mint mondta, a „második pillér” által támogatott termelési formákra való átállásnak nemcsak az információ hiánya az akadálya, hanem szűk volt a megpályázható keret is. 2002-ben a pályázóknak csak töredéke nyert, tavaly a sikerteleneket előrevették, és már többen juthattak pénzhez, de még mindig igen szűk kört érintett. Cegléd környékén néhány gazda kap pénzt a legelő ökológiai műveléséért, akadnak néhányan, akik – mint ő is – sikerrel pályáztak az integrált növényvédelemi támogatásra szőlőskertjük és gyümölcsösük esetében. Szántóföldi kultúránál csak az arra kijelölt, környezetileg érzékeny területek gazdái jelentkezhettek. Idén pedig még mindig nem lehet tudni semmit arról, hogy milyen pályázatok lesznek.
Ahhoz, hogy a gazdák dönteni tudjanak, melyik gazdálkodási forma kedvezőbb számukra, átálljanak-e a hagyományos intenzív gazdálkodásról valami másra, tudni kéne, hogy mire számíthatnak. Bíró György szerint a biogazdálkodás előírásai olyan bonyolultak és szigorúak, hogy azokat csak néhány gazda képes teljesíteni, ám az ökológiai gazdálkodásban már lenne fantázia: sokan be tudnának kapcsolódni Cegléden is. Azonban meg kellene határozni az irányvonalat, biztosítani kéne a keretet, és persze el kellene magyarázni a gazdáknak, hogy nem ördöngösség az ökogazdálkodás. Fogadókészség is lenne, de ahogy az egyik ceglédi gazda, Pálinkás Miklós fogalmazott, ő csak annyit tud, amit a gazdajegyzőtől meg lehet tudni, és az egyelőre nem sok. Pedig nagyon is szívesen termelne úgy, hogy tudja, megkíméli a környezetet, és még jól is jár.
Bíró György szerint az elmúlt két évben az aszály és a fagy szó szerint a padlóra tette a mezőgazdaságot, és az EU-csatlakozás küszöbén sokkszerűen szembesítette a társadalmat az elhibázott agrárpolitika súlyos következményeivel.
– Eddig minden kormány csak tologatta a problémákat, mintha senki sem akart volna valódi válaszokat találni a kérdésekre. A gazdatársadalom mára a végsőkig eladósodott. Itt ma már nem az a kérdés, hogy milyen termelési formára álljanak át, hanem az, hogy nagy tömegek tudják-e folytatni egyáltalán a gazdálkodást. Azonnali beavatkozás kéne, de nemhogy hosszú távú stratégia nincs, nem is történik semmi. Meglepő, de Bíró György azt tapasztalta, nemcsak a magyar gazdák félnek az EU-tól, de ők is tartanak a magyar konkurenciától, még úgy is, hogy tudják: jókora versenyhátránnyal indulunk. Számára úgy tűnik, mintha fontos információkhoz tőlük nem, csak a hátsó kapukon át lehetne hozzájutni. Mintha nemcsak Magyarországon haladna döcögősen a felvilágosítás, hanem Brüsszelben is elszabotálnák az újak kiképzését…
Annyi bizonyos, hogy május elseje után sok minden megváltozik. Ám kérdés, hogy hány gazda éri meg az új világot az agráriumban. Ha idén is aszály lesz – és ez benne van a pakliban –, akkor az egész mezőgazdaságnak annyi… Ugyanis végképp kifolyik a tőke az ágazatból – vázolja fel a nem túl biztató lehetőségeket.
A magyar mezőgazdaságnak van múltja, de nem biztos, hogy lesz jövője – mondta ki a nyers igazságot Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke az agrárkamara által szervezett konferencián. Mint előadásában rámutatott: tény, hogy komoly érdekellentét áll fenn a nyugat-európai régió befutott agrármodelljei és a kelet-közép-európai agrármodellek között. A mi politikai elitünknek pedig – amelynek gyökerei elsősorban „cityben” vannak – tudomásul kellene vennie: egyik első számú feladata, hogy a vidéket képviselje. Ezt teszik a fejlett országok is.
Csak szűk körnek kedveznek
Az agrárium sorsa Magyarországon mindig is első rendű pártpolitikai kérdés volt, a szakmai szempontokat tökéletesen figyelmen kívül hagyó, szűk lobbiérdekeket kiszolgáló hatalmi döntésmechanizmus a rendszerváltás után is töretlenül élt tovább. Az eredmény: kétségbeesett, a csatlakozással járó kihívásokra felkészületlen gazdatársadalom – egy hónappal a belépésünk előtt. Pedig ennek nem kellene így lennie, s hogy mégis így van, abban a mindenkori politikai elitet és az értelmiséget egyaránt felelősség terheli.
Glatz Ferenc úgy véli: a helyzet azért különösen súlyos, mert Kelet-Közép-Európa népei – köztük Magyarország – most olyan történelmi korszakot élnek, ami hosszú távon meghatározza jövőbeli pozícióikat, boldogulásukat.
Kiss Zoltán, a zöldtárca politikai államtitkára szerint is a legnagyobb baj az, hogy az agrárium nem tud kitörni a mindenkori kurzusharcok szorításából, és szakmai helyett politikai érdekek motiválta döntések születnek. A pillanatnyi helyzet az, hogy a környezetkímélő termelést jelentő „második pillér” egy kihagyott lehetőség, – 2-2,5 millió hektárral, körülbelül 300 ezer emberrel… Annak ellenére, hogy mind a forrás, mind pedig a programok adottak. Csak valamiért senkit sem érdekel – vélekedett.
Glatz Ferenc a konferencián arra is figyelmeztetett: nem tudjuk, milyen lesz a világ élelmiszer-ellátása 15-20 éven belül. 2030-ra olyan globális népességrobbanást prognosztizálnak, amellyel a Föld élelemtermelő kapacitása valószínűleg nem tud lépést tartani. Most azt mondjuk, hogy az unióban élelmiszer-túltermelés van, de nem tudjuk, mely területeket kell majd mezőgazdasági szempontból revitalizálni mondjuk 2040-re: a Kárpát-medence a művelésre kiemelkedően alkalmas területek közé tartozik. De számolnunk kell azzal is, hogy éghajlatváltozás következik be. Tehát az agrárium jövőjével kapcsolatos kérdésekről, a leépítés vagy a fejlesztés tekintetében csak úgy nyilatkozhatunk, hogy a szemünk előtt lebeg: nem tudjuk, mi lesz 15-20 év múlva… – szögezte le az akadémikus.
Jövő hét szerdai környezetvédelmi oldalunkon gyakorlati útmutatást adunk a gazdáknak az ökológiai gazdálkodásra való áttéréshez.
origo.hu
Jelentős változások lesznek az OTP-nél, ez mindenkit érint
