Csak az legyen vízi rendőr, aki szereti a Balatont

Habár a balatoni vendégek száma az idén nem igazolja a turisztikai naptár szerinti főszezont, a szeszélyes időjárás miatt az árbocosok jó része még a kikötőkben horgonyoz, a siófoki székhelyű Balatoni Vízi Rendészeti Rendőrkapitányság 18 kishajója közül 16 már a vízen van. A merev aljú, gumírozott oldalfalú Lomac és Capelli típusú kishajókkal 54 nyári egyenruhás rendőr cirkál az 593 négyzetkilométer víztükrű tavon. Ez idő szerint a tópart hat őrsének kikötőjéből futnak ki a gyors járású kishajók, ám Madarász Zoltán alezredes, kapitányságvezető azt szeretné, ha nemcsak Siófokon, Földváron, Fonyódon, Keszthelyen, Füreden és Kenesén, hanem Zánkán is szolgálati épülethez jutnának a vízi rendőrök.

– Ki lehet vízi rendőr?
– A legfontosabb feltétel, hogy szeresse a vizet. Csak az jöjjön közénk, aki érzelmileg is kötődik a tóhoz. Mondanom sem kell, úsznia is jól kell tudni, meg kell felelnie az egészségügyi alkalmasság kritériumainak, és jó, ha van sport- és kedvtelési célú kishajó vezetésére érvényes igazolványa. A rendőr-szakközépiskolai végzettség után egy bizonyos idejű gyakorlatra is szükség van. Akik más területről kerülnek hozzánk, és nem kötődnek a vízhez, nem tudják megszokni ezt a közeget, azok egy-két év után odébb állnak. Volt erre példa.
– És hogyan lett például Madarász Zoltánból vízi rendőr, majd kapitányságvezető?
– Amikor leszereltem, és visszakerültem szülővárosomba, Fonyódra – mivel szorosan kötődtem a tóhoz, nem túlzás, imádom a vizet –, három munkahely kínálkozott: a Balatoni Halgazdaság, a Balatoni Hajózás és a vízi rendészet. Az utóbbi mellett döntöttem. Talán azért, is mert mindig is munkált bennem egy erős segítségnyújtási kényszer. Jóval több, mint húsz éve, 1981-ben kezdtem a szolgálatot a vízi rendészetnél. Elvégeztem a rendőr-szakközépiskolát, majd a zászlósképzőt, a nyolcvanas évek végén pedig a rendőrtiszti főiskolát. Balatonföldváron kezdtem a rendőri vezetői munkát vízi rendészeti őrsparancsnokként, 1992-ben kineveztek a Siófoki Városi Rendőrkapitányság vízi közlekedési osztályvezetőjévé, 1993-ban a Balatoni Vízi Rendészeti Parancsnokság vezetője lettem, 1996. augusztus 1-jén pedig a mostani szervezet, a Balatoni Vízi Rendészeti Rendőrkapitányság vezetését bízták rám. Egyébként a kapitányság dolgozóinak átlagéletkora nem éri el a harminc évet, negyvenhat évesen én vagyok az egyik legidősebb.
– A kívülállók többnyire csak a Lomacokkal száguldozó járőreiket vagy a mentésre induló kishajókat látják, és úgy gondolhatják, ennyi az önök feladata, és nem több.
– Hosszan sorolhatnám a teendőinket, de csak a legfontosabbakat említem. Szavatoljuk a vízi közlekedés biztonságát, ellenőrizzük a vízi járművek vezetőinek képesítési okmányait, vannak a halászattal, a horgászattal, a környezet- és a természetvédelemmel kapcsolatban is feladataink, hatóságként vagyunk jelen a strandok kijelölésénél, ám a legfontosabb feladatunk az élet- és vagyonmentés. Tisztelem a karitatív mentőcsapatok munkáját, különösen a Vízi Mentők Balatoni Szakszolgálatáét, de tudni kell: a civil csapatok csak bizonyos körülmények között és helyzetekben tudják vállalni az élet- és értékmentést. Nincsenek olyan eszközeik, mint nekünk, létszámukat csak az idegenforgalmi szezonban képesek növelni.
– Alkalmasak mentésre a vízi rendészet hajói? Azt mondják, a Balatonon kimondottan mentésre alkalmas hajó nincs is.
– Fogalmazzunk pontosan! Kármentésre a járőrhajók is alkalmasak, de speciális mentőhajó – olyan vízi jármű, amely egyaránt alkalmas személyek és eszközök biztonságos mentésére – nincs a Balatonon. Ami pedig a múlt évi „fiaskókat” illeti, nos kétségtelen: felemás évünk volt 2003. Nyáron új hajókat kaptunk, és jóval kevesebb vízbefúlás történt, mint 2002-ben. Aztán szeptemberben csaknem elsüllyedt egy mentésre induló hajónk, és nem tudtunk segíteni a balatongyöröki hármas vízbefúlásnál. Nem éreztem felelősnek magunkat, mert – szemben néhány bulvárlap állításával – mi mindent megtettünk a mentés érdekében. A segítőkészség, a minden áron történő segíteni akarás olykor végzetes lehet. Ez vezetett a saját hajónk balesetéhez. Azt mondtam és azt mondom most is: aki nem száll vízre, azzal nem fordul elő ilyen eset. Embereim dacoltak a természeti erőkkel és a technikával, és ez egyszer alulmaradtak. Úgy tapasztalom, hogy elismerik a munkánkat. A közelmúlt-ban egy rendőrségi szakmai minősítésen is helytálltunk, és annak is örülök, hogy a civilek és a balatoni települési önkormányzatok is jó bizonyítványt állítottak ki rólunk.
– A kellő odaadáshoz nyilván kellő járműpark és nagyobb létszámú állomány is kellene. Álmodozik-e jobb technikai és személyi feltételekről a kapitány?
– Ki ne álmodozna az én helyemben? Irigylem a Bodeni-tó vízi rendőri egységeinek elhelyezését és az ottani vízi rendészet gépparkját, és örülnék, ha egyszer arra ébrednék, hogy az őrsök állományát 15 főre növelték, a folyamatos jelenlét érdekében minden egységünk kapott két mentőhajót, és csökkenthettem a központban, mármint a kapitányságon dolgozó szakirányítók számát.
– Túl vagyunk a balatoni nyár legnagyobb vitorlásversenyén, a Kék Szalagon, ám hátra van még a több ezer próbázót mozgósító Balaton-átúszás. A nagy „vizes rendezvények” résztvevőinek biztonságát továbbra is térítés nélkül szavatolják?
– A szóban forgó rendezvényeken a vízi rendészet eddig ingyenes szolgáltatásként vállalta az élet- és vagyonvédelmet, ám ez évtől már fel kell számítanunk bizonyos szolgáltatási költséget. Úgy gondolom, ez nem jelent különösebb finanszírozási gondot a rendezőknek.