Száztizenkét négyágyas szoba, két-két lakrész között fürdőszoba, huszonegy tanulószoba, számítógépes termek, tizenháromezer kötetes könyvtár, hatszáz adagos konyha, kétszázötven férőhelyes étterem, egy huszonötször tizenhat méteres uszoda, egy harmincszor tizennyolc méteres tornaterem és egy kondicionálóterem van az intézmény zárt terében. A szabadtéri sportlétesítmények közül a legkedveltebb a füves focipálya, de a salakos tenisz- és a bitumenes kosárlabdapályát is szívesen használják a gyerekek – mutatta be az intézményt Gieber Vilmos, aki amellett, hogy a diákotthon tizenhat nevelőtanárának munkáját irányítja, a város képviselő-testületében oktatási tanácsnokként is tevékenykedik.
– Nem volt vita a kollégium névadójáról döntő városi közgyűlésen?
– Volt ugyan más javaslat, de végül is egyhangú igennel szavazott a képviselő-testület a Klebelsberg név felvételéről. Róla a mai jobb- és baloldali politikusok is elismeréssel beszélnek. Nem véletlen, hogy Glatz Ferenc volt művelődésügyi miniszter is példaképének tekintette Klebelsberg Kunót, és a magyar kultúrpolitika egyik legnagyobb alakjának nevezte. Úgy vélem, a magyar kultúra jövőjéről csak úgy szabad gondolkodni, ahogyan ő tette. A névadó ünnepségen Klebelsberg Éva, az egykori kultuszminiszter unokahúga, a Klebelsberg emlékét ápoló alapítvány elnöke azt mondta: ez a kollégium méltó arra, hogy Klebelsberg Kunó nevét viselje, Jókai Anna Kossuth-díjas író pedig úgy fogalmazott, ha élne a gróf, biztosan úgy válaszolna a kor kihívására, mint az 1920-as, 1930-as években. Hadd tegyem hozzá: Klebelsberg az első volt azok között, akik a kulturális felemelkedésben látták hazánk fejlett Európához való csatlakozásának feltételét.
– Ha nem lenne foglalt a kifejezés, ezt a diákotthont is nevezhetnénk népi kollégiumnak. Úgy tudom, Somogy és a szomszédos megyék több mint száz, főként falusi településéről érkezett fiatalnak ad otthont az intézmény. Mások-e ezek a gyerekek, mint a városi társaik?
– Száztizennégy településről érkezett hozzánk a 420 tanuló. Többségük valóban falusi, ezért is gondoltam arra, hogy meghívom minden diák lakóhelyének a polgármesterét: hadd lássák, milyen körülmények között élnek a Klebelsberg-kollégisták. Csalódtam és elszomorodtam, mivel a meghívott 117 önkormányzati vezető közül mindössze egy jött el. Kaposvár francia testvérvárosa, San Sebastian polgármestere viszont itt járt a minap, és miután végigvezettem a kollégiumon, úgy köszönt el: ezt magammal vinném. Hogy mások-e az idejáró gyerekek? Nem egy „elzsiványosodott” városi környezetből jöttek. Nyolcvan százalékuk rendezett családban él, tizenöt százalékukat odahaza egy szülő neveli, és mindössze öt százalékra tehető a sérült családban élők aránya. Ami pedig a tanulmányi eredményeiket illeti, az első félévi kollégiumi átlag 4,04 volt. Ez a kimondottan jó eredmény annak is tulajdonítható, hogy a nevelőtanár kollégáim nagy hangsúlyt fektetnek az úgynevezett felzárkóztató programokra.
Kaposvár címzetes főjegyzője, Kéki Zoltán 1967 és 1971 között volt lakója a Klebelsberg Kollégium elődjének.
– Akkor Latinca Sándornak hívták a kollégiumot, és egy elhagyott laktanyában kapott helyet az intézmény. Hatvanfős hálótermek voltak, és szintenként egy zuhanyozót ostromoltunk meg reggel, este. Nagy volt a fegyelem, és havonta csak egyszer utazhattunk haza. Én különösen fájlaltam, hogy a rideg koleszban kellett eltöltenem a hétvégeket, merthogy Kaposvártól mindössze 23 kilométerre, Eddén laktak a szüleim.
– Gondoltak-e arra abban az időben, hogy egyszer majd olyan kollégium lesz Kaposvárott, mint a Klebelsberg?
– Hogyan gondolhattunk volna? Azt viszont tudtuk, hogy épül majd egy új diákszálló a városban. Ez a mai Gyergyai Albert Középiskolai Kollégium. A tehetséggondozásról sem igen hallottunk abban a időben, holott olyan falusi, egyszerű családból érkezett osztálytársam is volt, akit segíteni lehetett volna a kibontakozásban. A népi kollégiumokról később az apósomtól hallottam. Ő volt ugyanis a sárospataki népi kollégium igazgatója.
– Esténként azzal szórakoztunk a Latincában, hogy tekebábukkal vadásztunk a kollégium földszintjén és alagsorában futkározó patkányokra – emlékezik vissza a kollégiumi évekre Bellai Zoltán református lelkész, a Kaposvári Lórántffy Zsuzsanna Református Általános Iskola és Gimnázium igazgatója. – 1964 és 1967 között voltam lakója a Klebelsberg elődjének. Nyolcvanan zsúfolódtunk össze egy hálóban. Nem számítottunk arra, hogy valaha is más lesz a helyzet.
Miközben a diákok egy része a szülők segítségével a kollégiumi holmiját csomagolta, a gimnazista Izabellával, Szilviával, Dórával, Norberttel és a közgazdasági szakközépiskolás Reginával a kollégium tanácskozótermében beszélgettünk.
– Jó itt lenni, csak az a baj, hogy kicsit messze van a város, az iskola. Sűrűbben járhatnának a diákbuszok, mert gyalog bizony huszonöt perc is kell, hogy a délutáni órák után vagy este visszajöjjünk – mondja Izabella. Barátnője, Szilvia arról beszél, hogy esténként bármikor mehetnek úszni, két óra áll rendelkezésükre, hogy felfrissítsük magunkat. Dóra, aki egy Tab melletti apró településen, Zalában lakik, megemlíti, álmaiban se gondolt ilyen kényelemre.
– Ha ti lennétek a kollégium fenntartói, vagy a nevelőtanárok, min változtatnátok?
– Nem a diákokkal fizettetném meg a buszbérletet, bőségesebb reggelit és több meleg vacsorát adnék, nem szabályoznám szigorúan az esti kimenőt, padokat rakatnék az udvarra – sorolják a lányok. – Gyakrabban engedném használni a füves focipályát, igaz, időnként azért kell várni, hogy megnőjön rajta a fű – vág közbe Norbert.
– Én elsőként a tűzjelző rendszert javíttatnám meg. Gondolja csak el, milyen borzalmas, amikor éjjel fél egykor megszólal. Sajnos gyakori a téves riasztás, előfordult, hogy a zuhanyozóból kicsapódó párára is reagált a rendszer és bekapcsolt – mondja Szilvia. Majd amikor azt kérdezem beszélgetőtársaimtól, hogy felcserélnék-e albérletre a diákszállót, kórusban válaszolnak: Nem. Ez egy szeretnivaló kolesz – mondja határozottan az egyik kislány.
origo.hu
Hogyan lett az energiából fegyver a nagyhatalmak kezében?
