Husángokkal, vasvillákkal felfegyverkezve toporognak a gyimesi parasztok a patakok partján. Egyre többen, egyre gondterheltebben gyülekeznek a hidakon és a sáros töltéseken. Háború van: morogva, folyóvá szélesedve zúdul a Hidegség patak a Tatros völgye felé, százával sodorva magával ásványvizes palackokat, színes rongyokat, mindenféle nem bomló háztartási mocskot. Kitartóan szakad az eső a kelet-erdélyi Gyimes völgyében, a csángók feszülten bámulják a megfeketedett vizet. Most gyökerestül kimosott fűzfák jönnek. Az emberek nézik, amint a vízszint emelkedik. Öles cölöpök érkeznek, gerendák, félbetörött ablaktokok bukdácsolnak lefelé – valahol megbonthatott az ár egy kalibát. Vagy hidat sodort el.
A készültség nem tart sokáig, a pusztító áradás elmarad, vagy ahogy a helybéliek mondják, nem jött le a nagy sárkány, hogy felfalja otthonaikat. Pár településsel lejjebb, Comanesti környékén a moldvaiak már nem voltak ilyen szerencsések: néhány napja utakat, falvakat, vasúti síneket söpört el az árhullám, emberek, juhnyájak tűntek el a hullámok között. Gyimesközéplokon most minden visszasüpped abba a bénult, ellenséges csöndbe, amely az idelátogatókat fogadja. Tizenhárom éve először történhet meg ez: fesztivál, nemzetközi tánctábor zajlik, de az örökös szervezők, a középlokiak csak az orrukat lógathatják a kiürült faluban.
1992-ben, a legelső tábor idején forradalom rázta meg a csángók kanyargós patakvölgyeit. Az addig tökéletes elszigeteltségben, sok helyütt villany nélkül és csak szekérrel járható utak mentén éldegélő gyimesi parasztok először találták szembe magukat a tolakodásig kíváncsi anyaországi emberáradattal, amely sátrakkal népesítette be a futballpályát, hívatlanul is bevackolta magát a havasi szállások szénakazlaiba, bumfordi módon jött-ment a legelőkön. S áhítatos arccal hátizsákjába tett mindent, amit echte csángónak gondolt, a rossz fagereblyétől a cifrán kivarrott bőrövön át a legesetlenebb asztali nótákig. Évről évre jöttek az etnoturisták meg a táncosok a nyár derekán, s a középkorias gondolkodásmódú, kemény és barbár Csángóföld lágyulni, nyílni kezdett. Megjelentek a nálunk már levetett popdalocskák meg lakodalmasok a gyerekek repertoárjában csakúgy, mint a divatjamúlt farmerek és simlis sapkák, amelyek leginkább a segélyszállítmányokkal vagy az anyaországi látogatók szeretetküldeményeivel lepték el a völgyeket.
Ám a gyimesiek nem csupán a „külső”, erdélyi, anyaországi világgal szembesültek, mint egy lázrohammal járó megrázkódtatással, hanem a fiatalabbak körében már csak fanyalogva-fintorogva emlegetett, korábban Székelyföld-szerte lenézett saját csángó kultúrájukkal is. Az első tábor idején, miközben a magyarországi táncosok lúdtalpasra gyakorolták a lábukat a sebes csárdás elsajátítása közben, a „nagykultúr” galériájában napról napra többen könyököltek a helybéli bámészkodók, hogy az esti mulatságokban már gátlás nélkül táncolják le a deszkákról a fővárosi szalonparasztokat.
Most üres a nagykultúr, a futballpályán egyetlen sátor sincs: a fagyosan hallgató Középlokon csak átsuhannak a magyarországi jövevények, az ezeréves határ és a gyimesfelsőloki tábor között kirándulva.
– Öt éve gondozom a gyimesi tánctábort, a középloki polgármesteri hivatal kért föl, hogy segítsek – mondja Sára Ferenc főszervező –, de ehhez hasonló eddig még nem történt velünk. Az utolsó pillanatban, egy nappal a megnyitás előtt kellett dönteni: vagy elmarad a tábor, vagy a hagyományt megtörve nem Középlokon tartjuk meg.
A Magyarországról Gyimesbe települt Sára Ferenc táncos-koreográfust nem könnyű szóra bírni: a tábor utolsó napjaiban is állandó készenlétben áll. Hol idegenrendészek, hol rendőrök, hol meg az egészségügyi szolgálat emberei cirkálnak a rendezvény helyszínein, a szervező után kajtatva. Sárának valósággal bujkálnia kell, nehogy mondvacsinált indokokkal idő előtt zárassa be a tábort valamelyik túlbuzgó román hatóság.
Ám a főszervező szerint korántsem állami túlkapásról van szó. Néhány bosszúszomjas középloki magyar potentát akarja őt eltávolítani nem csupán a tábor éléről, de kiebrudalni egész Erdélyből is, noha már tíz éve él a csángók között letelepedve.
– Itt nem az egyszerű gyimesközéploki parasztemberekről van szó – magyarázza Sára Ferenc –, hanem egy-két ember piti üzleti érdekeiről. Korábban a középloki kultúrigazgatónak adtam a táborlakók étkeztetésének jogát, illetve a magyar államtól kapott évenkénti pályázati támogatások összegét, de az általunk elfogadhatatlannak tartott elszámolások miatt meg kellett vonnom ezeket tőle. Ebből lett a probléma az idén. A kultúrigazgató összejátszott az önkormányzati titkárral, aki a polgármestert megvezetve elérte, hogy a szervezők feje fölött írják ki a pályázatokat az étkeztetési-büfétartási jogokra – arra törekedve valójában, hogy minden visszakerüljön az igazgató kezébe. Amikor nem tudtuk elérni, hogy az önkormányzat tartsa magát a megállapodásokhoz, szedtük a sátorfát, és egy nap alatt felköltöztettük a tábort Felsőlokra, ahol a vezetőség teljes mértékben mellénk állt. Ennek köszönhetően mégis sikerült családias, jó hangulatú fesztivált megszervezni.
De itt nem ér véget ez a nagyszerű történet: Sárát mindvégig hajszolták a hatóság emberei; a tábor utolsó előtti napján hogy, hogy nem, hosszas áramszünet zavarta meg az éjszakai mulatságot, amely azonban még bőszebb, gyertyafényes muzsikálásra és táncra ösztökélte a táborlakókat; az utolsó napon pedig a főszervezőt becitálták a középloki rendőrök az őrsre, hogy fizessen 700 ezer lej (mintegy 4300 forint) büntetést becsületsértésért – mint a régi rendszerben.
– Harminc éve a csángókért dolgozom – mondja Sára ingerülten. – Magyarországra, a világ minden tájára utaztatom őket bemutatókra. Népszerűsítem kultúrájukat. A fiataloknak újra megtanítjuk táncaikat. A feleségem hat éve fillérekért tanít hatszáz gyereket. A csángók a táborban mindig ingyen vethettek részt.
– Kiábrándultnak tűnik.
– Az vagyok. Nagyon. Nem az egyszerű falusi emberekből ábrándultam ki, azok mellettünk vannak. Csak azzal a pénzéhes középloki társasággal van problémám. És a helyiek mentalitásával: „… hát nem is tudom, de nem is érdekel”. Nem állnak ki mellettem nyilvánosan, de kérni, azt tudnak. Ez az elmúlt ötven év agymosása. Maximálisan elvárják, hogy tegyek értük, ezt meg is mondják, ám ha én akarok valamit, azt válaszolják: „egyet lépjek, azt is meg kell fizesd”. Nem fenékig tejföl a csángócskák között élni.
– Nem gondolja, hogy ez a tábori konfliktus csak a messziről jött beilleszkedésének nehézségeit bizonyítja? Gyimesben magyarországi csángóként élni…?
– Nem akartam ide beilleszkedni a feleségemmel. Mi csak pozitív dolgokat teszünk. Egy népcsoportot segítünk, ezért hagytam ott a hazámat, a volt családom is ezért ment tönkre. És milliárdosként sem élek. Ebben nekem pénzem van, nem pedig fordítva, ahogy ezek itt gondolják. Adósságaim vannak, a csángókért. Ez a fölháborító ebben az ügyben. De ha úgy is lenne, hogy mi ebből meggazdagodnánk, nem értem, azt miért irigylik tőlünk.
– Más erdélyi vagy anyaországi faluban más lett volna a helyzet?
– Nem hiszem. Ilyen a falusi ember. A pénz érdekli. Sajnos én nem tudok ilyen lenni. És akkor menjek el a középloki rendőrőrsre, mert föl vagyok jelentve! Az is benne van a följelentésben, hogy vizsgálják meg, miért tartózkodunk itt. Minden eszközzel el akarnak távolítani innen. Lehet, hogy a feleségemet eltiltom a gyerekektől. Lázadjon fel a falu! Rúgják ki ezt a két középloki embert, a titkárt meg az igazgatót. Ha nem sikerül, csak egy dolgom van: beülök a kocsiba, és megyek haza Magyarországra. Nem lehet így zárni harminc év munkáját. Ha tévedek, ha csend lesz, akkor a tevékenységemnek nem volt semmi értelme. Nem hiszem, hogy ez egy népcsoportnak túl jó reklám lenne. Álljanak ki mellettünk.
A kocsmasátorban dübörög a gardon, élesen, üveges hangon szól a furulya, miközben vigasztalanul zuhog az eső, kicsit megáradnak, majd viszszasimulnak medrükbe a gyimesi patakok, a csángók husángokkal őrzik partjaikat, a nagy sárkány a havasokon motoz, és Sára Ferenc azt mondja: nem valószínű, hogy jövőre megszervezi a tánctábort. Nem kell ide román zsandár, még veszedelmesebb, megye- és etnikai határokat ide-oda csúsztató, könyökvédős bukaresti hivatalnok. Úgy tetszik, elegek vagyunk mi, magyarok magunknak.
origo.hu
Mérgezés miatt meghalt egy pár Komárom-Esztergom vármegyében
