A darab azt is sugallja, sőt kimondja, hogy a test megöregszik, de a lélek nem.
Mert minden fizikai gyengeség, betegség, fájdalom ellenére ott a derű, a várakozás, a hit Maurice arcán, aki végső soron ráébred az élet értelmére.
Az előadás látványvilága visszafogott, szinte steril, minden hófehér, mintha valaminek a kapuját idézné. A fénycsíkok szokatlan látványa töri meg a teret. Ez a hidegség azonban kontrasztban áll a színészi játék intenzitásával, a mondanivaló erősségével.
Rizsakov munkái különösen aktuálisak egy olyan korban, amikor a színház gyakran vizuális túltermeléssel próbál hatni. Ő ezzel szemben visszanyúl az alapokhoz: emberi viszonyokat mutat be, de egyáltalán nem kínál könnyű válaszokat. Előadása inkább kérdez, mint állít – és ezek a kérdések sokáig velünk maradnak, a nézőtérről kilépve is.
A Szívem királynője egy újabb állomás abban a következetes, belső igazságot kereső színházi gondolkodásban, amely Viktor Rizsakov nevét mára megkerülhetetlenné tette. A brit kortárs drámaíró, Nichola McAuliffe darabja ugyanakkor megérinti a lelkünket, az együttérzés egyúttal önvizsgálatra késztet, és ez ráébreszthet olyan dolgokra, amikre korábban nem is gondoltunk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!