Az első olajkút 1859-es üzembe állítása óta 2003 volt az első olyan esztendő, amikor nem fedeztek fel jelentősebb nagyságú új olajmezőt a földön. Persze ez tavaly még senkit nem – vagy csak nagyon keveseket – érdekelt, az elmúlt hónapok árrobbanása után azonban ez a tény egy csapásra sokatmondó adattá vált, amiként az is, hogy több olajtársaság visszatért korábban már elhagyott mezőire, mert ezeken újból gazdaságossá vált a húsz éve még ráfizetéses kitermelés. Ebből többen azt a következtetést vonják le, a világ kőolaj-kitermelése olyan közel került a fizikailag felszínre hozható mennyiség maximumához, hogy már jövőre stagnálásba csap át az előző évtizedeket jellemző folyamatos kínálatbővülés, és onnantól fokozódó keresleti nyomás löki majd még feljebb az árakat. Mások, köztük az OPEC egyes vezetői azt hangoztatják, jelen pillanatban még túlkínálat van a piacon. A két vélekedésből csak az egyik lehet igaz, de hiába böngésszük végig a témába vágó összes elemzést, annál többet, amennyit amúgy is tudunk, vagyis hogy a fekete arany pillanatnyilag nagyon drága, aligha hámozhatunk ki. Legfeljebb az válik világossá: az árakat meghatározó egyenlet valószínűleg annyi változót tartalmaz, hogy nemcsak a jövő prognosztizálása bizonytalan, de még a jelen helyzetet sem lehet egyértelműen felcímkézni.
A legnagyobb internetes kereső több mint kilencszáz magyar nyelvű találatot dob ki az „olajválság” szóra, a linkek többsége a mára használja a hetvenes évek általános gazdasági kríziséhez vezető árrobbanáskor született kifejezést. Kérdés, mekkora a hasonlóság az akkori és a mostani történések között.
Az 1973-as árrobbanás a többségében arab államokat tömörítő OPEC fegyvere volt annak érdekében, hogy az olajfüggő Egyesült Államok és Nyugat-Európa felhagyjon az akkor éppen Egyiptommal és Szíriával háborúzó Izrael politikai és katonai támogatásával. Ennek eszközeként a szövetségbe tömörülő exportáló országok a termelés 25, majd újabb ötszázalékos viszszafogását választották, továbbá embargót vezettek be az USA, Hollandia és Portugália ellen. A piacon felvásárlási pánik tört ki, az olaj hordónkénti ára szeptemberről decemberre 2,9 dollárról 11,65 dollárra, majd még tovább emelkedett. 1979-ben ennél egyszerűbb volt a képlet, akkor az Irak és Irán között kirobbanó háború emelte ötven dollár fölé az olaj árát.
A helyzet most sokkal bonyolultabb. Az árak annak ellenére növekednek, hogy az olajkutak kapacitásuk határán termelnek, és az OPEC rendre feljebb emeli összkvótáját. Embargóról szó sincs, növekvő fogyasztásról viszont igen, ráadásul egyetlen gócpont helyett most számtalan kitermelő ország ingatag politikai vagy gazdasági helyzete okoz bizonytalanságot. Venezuelában, Nigériában, Irakban és Szaúd-Arábiában is feszült a helyzet, de láttuk, még a politikailag és gazdaságilag stabil Norvégia pillanatnyi termeléskiesése, egy rövid sztrájk is okozhat áremelkedést. Nem beszélve Oroszországról, ahol a Jukosz körüli politikai játszma pillanatnyi állása szerint naponként más irányba mozdulnak el a jegyzésárak.
Szakértők úgy vélik: az akkori és a mostani drágulás okaiban tulajdonképpen csak a közel-keleti háborús helyzet a közös. Feltétlenül új elem Kína megugrott fogyasztása: a távol-keleti ország olyan hirtelen lépett elő a világ második legnagyobb olajfelhasználó országává, amire senki nem számított komolyan.
Egyelőre úgy látszik, egészen mások a két árrobbanás következményei is. 1974-től kezdve hosszú ideig a stagfláció, vagyis az inflációval párosuló stagnálás jellemezte a világgazdaságot, most, bár vannak jelei a gazdasági fellendülés megtorpanásának, és óvatosságra intő jelzések is napvilágot látnak, erről nem beszélhetünk. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) például a Süddeutsche Zeitung közlése szerint a világgazdaság olyan mértékű növekedésére számít az idén, amire az elmúlt 25 évben nem volt példa. A nyilvánosságra még nem került elemzés szerint a bővülés 4,9 százalékos lesz az év végéig, ami azt jelzi, óriási lendületben vannak a fejlett országok, és ritmust váltottak a fejlődő térségek is. Az OPEC-elnök és az EU pénzügyi biztosa aggódik ugyan valamelyest amiatt, hogy a magas árak lelassíthatják a gazdasági növekedést, ám ők is úgy látják, még nincs fékező és inflációgerjesztő hatása a drága olajnak.
Egyelőre tehát pánik nincs, bár kétségtelen, hogy a piac feszülten figyel. Ez a feszültség azonban nem hasonlítható össze azzal az ellátási félelemmel, amelyik 1973-ban jellemezte a világ vezető nagyhatalmait. Akkor az USA-ban például a takarékos benzinfogyasztás kikényszerítésére 55 mérföldes sebességkorlátozást rendeltek el az autósok számára, most azonban egyre magasabb üzemanyagárak mellett is egyre többen és egyre többet használnak gépkocsit.
Végh László fizikus, a Debreceni Egyetem oktatója egy nemrég publikált tanulmányában mégis arra hívta fel a figyelmet, hogy az 1973-as és a mostani árrobbanás következményei egyvalamiben hasonlók lehetnek. A kutató úgy látja, miként akkor, most is előtérbe kerülhet az alternatív energiaforrások kutatása. A tanulmány emlékeztet arra: Amerika után 1978-ban már az Európai Közösség is elindítja a jövő energiaforrásának kikiáltott magfúzió kutatását, és bár ezen a téren eddig komoly áttörés nem jött létre, szerinte az a tudat, hogy lassan szűkébe kerülünk a kőolajnak, ismét lendületet adhat a kísérletezéseknek. Úgy véli: ha a fogyasztás növekedésével az olajtermelés még vagy négy évig lépést tarthatott volna, akkor a csúcsteljesítmény elérése után a meredek zuhanás teljes káoszba taszíthatta volna a világgazdaságot. Így azonban még egy évtizednyi idő van arra, hogy átalakuljon a jelenleg még olajalapú gazdaság, megváltozzanak a termelési, szállítási megoldások.
Hasonlóképpen gondolkodnak egyes zöldcsoportok is. Szerintük annál hamarabb következik be ez a technológiai, szemléletbeli váltás, minél magasabb szintre áll be a kőolaj ára.
Az eurózóna bizakodik. Ugyan a magas olajárak nem kedveznek a gazdasági növekedésnek, sem az infláció alakulásának, ám nincs szükség arra, hogy emiatt módosítsák az eurózóna idei gazdasági növekedésére vonatkozó előrejelzést – jelentette ki a távirati iroda közlése szerint Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke. Az RTL rádiónak adott nyilatkozatában Trichet azzal érvelt, hogy elvben ugyan a magas olajárak visszafogják a növekedést, ám a mostani helyzetet nem lehet összehasonlítani a 70-es és a 80-as évek energiaválságával, a gazdaságok most ugyanis sokkal védettebbek az olajárak ingadozásával szemben. – Mindent egybevéve, úgy látom, nem kell lefelé módosítani az eurózóna idei növekedési céljait – közölte.
Hazánk bajban lehet. Az erős európai gazdasággal ellentétben nem biztos, hogy hazánk gazdasága döccenés nélkül képes elviselni a magas olaj- és a nyomukban járó üzemanyagárak hatásait. Elemzők korábban azt prognosztizálták, hogy a negyven dollár körüli hordónkénti olajár körülbelül 0,2, az ötvendolláros ár pedig 0,4 százalékkal dobja meg közvetlenül az év végéig az inflációt, ami enélkül is magasabb lesz, mint amennyivel a kormány számolt az idei költségvetés tervezésekor. Még komolyabb hatással lehetnek a jövő évi inflációra a jelenlegi árak másodlagos hatásai, ezek akár több százalékkal is megnövelhetik a pénzromlás ütemét. Ismeretes: a gázárak alakulása kilenc hónapos késéssel lemásolja az olaj árgörbéjét, 2005-ben tehát valószínűleg komoly gázáremelésre számíthatunk.
