Napi sajtószemle

Herald Tribune

William Pfaff, a Párizsban szerkesztett amerikai globális lap eredeti gondolatairól ismert történész- sztárpublicistája ismét hatalmas taburombolást végzett Európa megfizeti az árat kulturális naivitásért címmel megjelent esszéjével, amely így indul: „Az európai bevándorlás területén a múlt politikai korrektsége által okozott károkat csak most kezdjük érezni. Számos országban, jelesül Skandináviában,
a kulturális különbségek megkérdőjelezetlen tolerálását azért fogadták el, mert a beilleszkedés követelése elkerülhetetlenné tette az öszszehasonlítást a náci Németországgal. Németországban magában, ahol az állampolgárságot hosszú időn keresztül eredetében etnikainak gondolták, a bevándorlókat kezdetben kizárták a kulturális és politikai asszimilációból azt képzelve, hogy mindegyikük »vendég«, akik majd egy idő után hazamennek. Ehelyett családjuk követte őket Németországba és most állampolgárságot követelnek. Franciaország elvileg hitt a bevándorlásban, de úgy tett, mintha elhinné, hogy az Észak-Afrikából jött muzulmán bevándorlók egy idő után távoznak majd. Most természetesen e jelentős kisebbség nagy problémát jelent, amellyel a franciák megkésve igyekeznek foglalkozni úgy, hogy
a fiatalabb nemzedékeket igyekeznek integrálni. De a legérdekesebb Hollandia felkavart helyzete, mert
a hollandok, akár a britek, azt mondták, céljuk az egyenlők által alkotott multikulturális társadalom volt. Kényelmes illúzió volt…, mert Hollandia, akár bármelyik más nyugat-európai ország, sohasem szűnt hinni saját társadalma felsőbbrendűségében…” A cikk később így folytatódik: „Ehelyett Hollandia szoros szövedékű, szűk látókörű, posztkálvinista társadalom maradt. Nem igazán a multikulturalizmus melegágya. De ennek ellenére senki sem képzelte el, hogy mindez a gyűlölet és erőszak robbanásához vezessen, noha a hollandok által elvárt konformitás a muzulmán vallást és kultúrát jelentősen aláásta. A mozlim bevándorló népesség jelentős része viszszautasította a holland multikulturalizmus szabályait. Még hollandul sem akart beszélni. A holland társadalom jelentős része pedig önön dühével reagált ezen visszautasításra, amikor Pim Fortuyn, a melegjogi aktivista 1998-ban szenzációsan sikeres parlamenti képviselőjelöltté vált azzal, hogy kijelentette, Hollandia »megtelt«, és nem akar több bevándorlót.” Pfaff ezután rátér a Theo Van Gogh-gyilkosságra, és azt írja, hogy „Nyugaton az emberek továbbra is hinni akarnak
az emberi természettel kapcsolatos illúzióikban annak ellenére, hogy
a történelem rendre kijózaníthatta volna őket belőlük. Ezen illúziók közé tartozik az a hit, hogy a nyugati demokráciák alapértékei velünk születettek, és hogy „az oktatás, a politikai és társadalmi intézmények felszabadítása és a politikai akció ezen értékeket felszabadíthatják olyanok között, akik még nem ismerték fel őket. Elhiszik, hogy mindenki nemcsak a liberális demokrácia, de evilágiság és vallási közömbösség felé tart.” Pfaff szerint azt hisszük, hogy a nyugati politikai értékek univerzálisak most és mindörökké, vagyis az emberiség egysége csak idő kérdése. Ami elvezet bennünket az emberi haladásnak a francia felvilágosodás idején keletkezett naiv hitébe, amely azóta is ott bábáskodott minden nyugati politikai ideológia születésénél – amelyeket a történelem ismételten elvetett – fejeződik be Pfaff nagy ívű esszéje.