Jobb, ha nem ártja bele magát, ez az egész egy maffia – figyelmeztetett jóindulatúan az egyik volt téeszelnök, amikor arra kértem, lebbentse fel a fátylat a dunavarsányi óriásgazdaságban történt sötét ügyletekről.
Mások hajlandók voltak röviden nyilatkozni, de határozottan kérték, hogy a nevük ne szerepeljen. Az egykori téesztagok egyöntetűen leszögezték: „Hát igen, szétlopták a gazdaságot.”
A dunavarsányi önkormányzat is elhárított, jelezvén, hogy időszerűtlennek és feleslegesnek tartja a múlt hánytorgatását, a frissen behegedt sebek feltépését. Száger Gyula alpolgármester kurtán annyit mondott:
– Nem kívánok nyilatkozni, mivel olyan dolgok kerülhetnek a cikkbe, amik nem tennének jót a közhangulatnak.
Ha a téesz és a felszámolás ennyire lefutott ügy, akkor mi árthat a közhangulatnak? Bármilyen furcsa, de a 6400 hektáros Petőfi téesz felszámolását annak idején egyáltalán nem firtatta a magyar sajtó, sőt a megye más téeszeinek sorsát kutató szakemberek sem. Ha tehát sikerült elkerülni a közfigyelmet másfél évtizeden át, akkor talán kijelenthető, hogy a kisebb túlkapásokon kívül lényegében nem történt semmi. Igen ám, de ez a semmi nemcsak a jelent, hanem a jövőt is beárnyékolja, ugyanis gazdálkodással csupán a legkitartóbbak foglalkoznak nagy keservek közepette, másrészt többen határozottan állítják, hogy velük együtt több száz egykori dolgozót becsaptak. A magyar mezőgazdaság nyomorúsága a Petőfi téesz tündöklésében és bukásában is tetten érhető.
Molnár Sándor, az utolsó elnök a következőképpen számol be a felbomlásról:
– A hanyatlás napra pontosan 1988. január 1-jén gyorsult fel, ugyanis ekkortól változott újra a gazdaságirányítás. Egyrészt új adórendszert vezettek be személyi jövedelemadóval, áfával, nyereségadóval. Az szja miatt a béreket bruttósítani kellett, tíz százalék nyugdíjjárulékot is kellett fizetni, egyszóval hatalmasak lettek a költségek. Ugyanakkor érvénybe lépett a gazdasági társaságokról, valamint a magánvállalkozásokról szóló törvény, ezzel szabad lett a vállalkozás. A téesz 4300 dolgozójából sokan önállósították magukat, mert rájöttek, miért fizessenek be nyereséget, ha azt maguknak is eltehetik. Mindössze 1500 ember maradt a gazdaságban. Tönkrementek a nagy iparvállalatok, a melléküzemágaink nekik dolgoztak, nem volt kinek eladni a termékeinket.
– Aztán 1992-ben érvénybe lépett az új szövetkezeti törvény…
– Akkor újabb két megsemmisítő csapás érte a téeszeket. Az egyik, hogy vissza kellett szolgáltatni a földet, részint a még élő tulajdonosoknak, részint kárpótlási jegy formájában a jogos örökösöknek. Így aztán a gazdaságoknak 1992 után egy deka földjük sem maradt. Egy másik csapás a vagyonnevesítés volt. Azóta is sok helyütt húzódik, már mindenki bánja. Nekünk sikerült úgy megoldani, hogy viszonylag mindenki jól járt. A vagyonnevesítés azt jelentette, hogy minden tagnak kiszámították a tulajdoni részarányát. Ettől fogva a rengeteg üzletrész Damoklesz kardjaként lebegett a téeszek fölött. Bármelyik pillanatban kitörhetett a botrány, mert az emberek attól féltek, hogy az üzletrészük csak egy darab papír.
– Mikor vette át a gazdaság irányítását?
– Miután Tresser Pál utóda, Tisza András 1993 őszén lemondott, nekem ajánlották fel az elnöki posztot, amelytől mindenki viszolygott. Nagy vívódások után elvállaltam, bár a családom is mindent megtett, hogy lebeszéljen róla. Háládatlan feladat leépíteni egy gazdaságot, tíz évig tartott, nem szívesen gondolok vissza rá. Körülöttem mindenki halott ügynek tartotta a mezőgazdaságot. Az egyik téeszelnök például elpanaszolta, hogy a szíve csücske a baromfi, egész életében baromfival foglalkozott, de a mai helyzetben esze ágában sincs belevágni. Nem volt mit tenni, ingatlanokat kellett eladnunk, hogy üzletrészeket tudjunk vásárolni a tagoktól. Hiszen hogyan tudná valaki visszavásárolni a saját vagyonát? Matematikai képtelenség! Ráadásul a Petőfi téesznek ekkor hatvanmillió forintra rúgott az adóssága, ezt is le kellett faragni valahogy. Eladtuk a híres nyúltelepet, jóval később a tehenészeti telepen is sikerült túladnunk. Ma egyikben sincs semmi, pedig a magánvállalkozóknak nagy terveik voltak. Bíztunk benne, hogy az új üzemek sok embernek adnak majd munkát.
– Hogy zajlott a felvásárlás?
– Első menetben az üzletrészek csaknem felét 10 százalékért vettük vissza, aztán folyamatosan emeltük az árfolyamot 15, 50, 100, 200, végül 600 százalékra, ami ritkaság volt az országban. Közben magánszemélyek is kezdtek üzletrészeket venni, mert az szja-jukból a kifizetett összeg 30 százalékára kedvezményt kaptak. Olyan is volt, hogy üzletrészért áttételesen gépet, traktort, teherautót adtunk az embereknek. Az utolsó öt évben az egész leépítést olyan feladványnak tekintettem, amelyben a tagok érdekeinél semmi sem lehet fontosabb. A végső lépéseket 2002-ben tettük meg, ekkor már csak hetven tag volt, akik közül tizenháromnak volt üzletrésze. Ezek a tagok ötfelé váltak, és végül három mezőgazdasági és két ipari szövetkezet jött létre.
– Hány tagja lett az öt szövetkezetnek?
– Összesen hetven. A Petőfi téesz egykori központi irodája ma három szövetkezet közös tulajdona. Dunavarsánynak 1200 hektárja volt, ebből ma 300-at úgy művelnek a szövetkezetek, hogy bérlik az emberektől, 200 hektárt pedig úgy, hogy a tulajdonosok bízzák meg a szövetkezeteket a műveléssel. Kár szépíteni, ami 1990 óta történt, nem más, mint a magyar mezőgazdaság nagy részének szétverése, különösen ott, ahol gyengék voltak a termőföldek, és a téeszek nem tudták kigazdálkodni a visszabérelés díját.
Mindez valóban így történhetett, de emellett ott vannak a szétlopásról, a maffiáról és a bepalizásról szóló szóbeszédek. A történet egyik szálát ekképpen vázolja Gy. B.:
– A szüleim után megkaptam a nekem járó földet, noha nem pontosan azt a területet, és nem is ugyanolyan aranykorona-értékűt, de sérelem nem ért, hiszen ha gyengébb földet ajánlottak fel, akkor nagyobb területet kaphatott az ember. A bepalizás az üzletrészekkel történt. Én és a nejem tizennyolc évig dolgoztunk a téeszben, mindketten a délegyházi légtechnikai üzemben. Az én üzletrészem 570 ezer forint volt, a nejemé 350 ezer. Igen ám, de az üzletrészek folyamatosan amortizálódtak, és végül az enyém már csak 230 ezer forintot ért, a nejemé 140 ezret. Nem bírtuk tovább cérnával, 2001-ben eladtuk mindkettőt az akkor kínált 10 százalékért, így én 23 ezer forintot kaptam, a feleségem 14 ezret. Most már világosan látom, hogy szándékos volt az időhúzás, miközben azzal riogattak mindenkit, hogy folyamatosan csökken az üzletrészek értéke. Ezért döntöttünk úgy sokakkal együtt, hogy ha keveset kapunk is, de az legalább legyen végre a kezünkben.
– Arra céloz, hogy akik közel voltak a tűzhöz, pontosan tudták, meddig kell várni?
– Addig, amíg magasabb százalékért vették meg tőlük az üzletrészt. A fejesektől nyilván hatszáz százalékért. Aztán ott voltak a melléküzemek. Évekig elhagyatottan álltak, majd amikor már a kutya se figyelt rájuk, fillérekért eladták. Úgy ment ez is, mint a privatizáció. A húsosfazék mellett ülők kaparintották meg zsebpénzért a téesz értékes ingatlanait.
A gazdaság egy másik dolgozója, K. T. kicsit tovább tudott várni, és ötven százalékért adta el az üzletrészét egy pesti brókernek.
– Bebeszélték nekünk, hogy egyre csökken az üzletrészek értéke. Mindenki attól rettegett, hogy végül kutyagumit sem kap a papírjáért. Nekem másfél milliós volt az üzletrészem, és amikor már csak hatszázezret ért, ötven százalékért eladtam. Ha kivárok, akár a tízszeresét is kaphattam volna. A kiokosított pesti hiénák rászabadultak a téeszre, úgyhogy a vagyon java része most az ő kezükben van.
A dunavarsányi Petőfi Mgtsz híres volt a százmilliós hitelből létrehozott, százezres állományú nyúltelepéről. A DRH, azaz a dunavarsányi házinyúlhús-termeltetési rendszer nemcsak a téeszben nőtt hatalmassá, hanem hat megyére és a fővárosra is kiterjedt, ugyanis több mint tizenötezer kistermelő csatlakozott hozzá. Az első nyúlszállítmány 1977 februárjában érkezett a téeszbe a dunántúli Bikalról. Nyomban meg is kezdődött a pároztatás, nyárra már 17 ezer nyúl született a fehér gyöngynek elkeresztelt fajtából. Ezt a Gödöllői Kisállat-tenyésztési Kutatóintézet genetikusai a legjobb vérvonalak kitenyésztése után a kaliforniai és az új-zélandi fehér nyúl keresztezésével állították elő. De mint az egyik volt téesztag meséli, a nyulak túl kényesek voltak, nem bírták a magyarországi klímát. Hatalmas volt az elhullás, ezért a nyúlállományt felére kellett csökkenteni. A hetvenes évek végétől a nyolcvanas évek elejéig évente háromezer tonna nyúlhús került ki külföldre, főleg Olaszországba.
A téesz másik nevezetessége a holstein-fríz tehenészeti telep volt, amely 1979-re 1280 férőhelyesre duzzadt. A látványos eredmények igézetében 1974-ben Tresser Pál téeszelnök újítása volt, hogy 300 holstein-fríz üszőt hozatott repülőgépen az Egyesült Államokból. Idehaza mesterségesen megtermékenyítették a jószágokat, és a magyar tarkákat ezzel az új fajtával váltották le. Más gazdaságok is hozattak holstein-frízeket, és a váltás annyira sikeresnek bizonyult, hogy ma már alig található magyar tarka idehaza. A Petőfi téesz fellendülése előtt egy tehén átlagos tejhozama 1800 liter volt, 1981-ben pedig meghaladta az 5700 litert. A rekorder egy Majosházán gondozott jószág, Csöpi volt, aki egy laktációs időszak (313 nap) alatt 8913 liter tejet adott.
A téesz fő gazdasági erejét a melléküzemágak jelentették. Dunavarsányban és környékén sok a gyenge minőségű termőföld, ezért a gazdaságot elsősorban a melléküzemágakkal lehetett fellendíteni. Az 1968-as új gazdasági mechanizmus bevezetése után Cservenka Ferencné, a Pest megyei pártbizottság első titkára megengedte az ipari tevékenységet a téeszekben, nem úgy, mint Győr-Sopron vagy Komárom megyében, ahol le is csukták azokat, akik melléküzemet próbáltak létrehozni. Ezek az üzemek három nagy előnnyel jártak Dunavarsányban. Állandó foglalkoztatottságot és folyamatos bevételt jelentettek egész évben, sőt nyereséget is termeltek, amely visszaforgatható volt a mezőgazdaságba. Huszonötféle mesterséget űztek, köztük fa- és fémmintakészítést, építőipari tevékenységet, savanyítást. A savanyítóüzemben feldolgoztak uborkát, paprikát és egyéb zöldségeket, előállítottak tormát, mustárt, majd 1986-ban megvásárolták a dijoni receptet, és néhány évig a 250 éves eljárással készült a dunavarsányi mustár. Az ipari üzemekben a hordónyitó csaptól a lambérián át a vonatkerékig a legkülönfélébb termékeket gyártották. Mindez oda vezetett, hogy a téesz 4300 dolgozójából 2500 az iparban tevékenykedett, és az összárbevétel háromnegyede ipari tevékenységből származott. Ebben az új helyzetben, majd a hat téesz egyesítése után jöhettek létre a nagy beruházások. Mivel a szakosított állattenyésztő telepek zöme Dunavarsányban épült fel, a község valóságos állattenyésztő központtá nőtt.
A viharos fejlődés a VI. ötéves terv vége felé, 1984-ben szakadt meg, de még ebben a lesújtó évben is több mint ezer vendég látogatott el a téeszbe harmincegy országból. Aztán az MSZMP KB 1986. november 20-i ülésén megállapította, hogy az ország fejlődése „jelentősen eltér a kijelölt iránytól és a VII. ötéves tervben kitűzött céloktól”.
Hogy mennyire eltért, az mindig is nyílt titok volt a téeszben.
A dolgozók sosem vették komolyan, amikor a téesz megkapta a Kiváló Szövetkezet címet – tizenhét év alatt összesen tízszer –, mert mindenki tudta, hogy a vezetőség szoros kapcsolatban áll a minisztériummal. Senki sem hullajtott örömkönnyeket, amikor 1978-ban a munkaversenyben elért eredményeiért a téesznek ítélték oda a párt jubileumi zászlaját, amelyet Aczél György adott át Tresser Pálnak. Attól sem lettek lelkesek a dolgozók, amikor a téesz 1979-ben termelési nagydíjban részesült, majd 1981-ben megkapta a minisztertanács vörös zászlaját.
A név nélkül nyilatkozók mesélik, hogy számos képviselő házát a téesz építette fel. Nemegyszer fordult elő, hogy feljelentették az építőmestert, és a bűnbakot több évre lecsukták. Ha lakásfelújításra vagy fürdőszoba-építésre volt szükség, szintén a téesz szállt ki a helyszínre. Természetesnek számított, ha például a téesz jogászának a dunavarsányi bányából vitték a sódert a balatoni telkére. Emlékezetes eset az is, hogy egy kiskunlacházi vendéglőbe a téesz szállította a sertéshúst a fejesek megbízásából, aztán a tulajt feljelentették, másfél évre lecsukták, a vezetőség meg röhögött a markába. Az egyik téeszelnökről lesújtó volt a dolgozók véleménye: „ő volt a legnagyobb csibész”, nem riadt vissza semmiféle gazemberségtől. Szenvedélyes kártyás hírében állott, gyakran reggelig verte a blattot, egyesek szerint a téesz pénzének jó részét is eljátszotta. Állítólag legalább hatvanszor jelentették fel, igen ám, de a feljelentéseket a megyei pártbizottságon a villámhárítóként működő Cservenkáné minden alkalommal hatástalanította. Bevett szokás volt az is, hogy ha egy üzemben tízen dolgoztak, negyven ember volt bejelentve: a vezetőség rokonai, barátai vehették fel így a fizetést. Sokak szerint elsősorban a felelőtlen költekezés és a sok csalás, lopás, sikkasztás járult hozzá a téesz csődjéhez. Hivatalos adatok szerint 1989 januárjában a téesz adóssága elérte a 16 millió forintot, 1991 nyarára pedig már százmillió forintra rúgott, amit az évi 22 milliós kamat tetézett.
Mindazonáltal a kirakatgazdaság nem jöhetett volna létre jó szakemberek nélkül. A párt a hatvanas évek elejétől engedte meg, hogy a nagyobb termelőszövetkezetekben diplomás mezőgazdászok üljenek a vezetői székbe. Ilyen volt Karakasevich Endre is, aki 1948-ig a Földművelésügyi Minisztérium tervfőosztályán dolgozott beruházóként, majd először a majosházi téeszt szedte ráncba 1960-ban, utána pedig a dunavarsányit 1964-ben. Bandi bácsi – akit mindenki így szólított, mert sosem volt párttag – 1972-ig volt a dunavarsányi tsz elnöke, és 1983-as nyugalomba vonulásáig általános elnökhelyettesként működött. Őt bízták meg az egyesítés megszervezésével is. Először a majosházi téeszt egyesítette a dunavarsányival 1974-ben, egy évvel később csatlakozott Taksony, újabb egy év múlva Délegyháza, végül 1978-ban Soroksár és Dunaharaszti. Pályája során rengeteg kitüntetést kapott, 1980-ban pedig a Munka Érdemrend arany fokozatával ismerték el húszéves téeszfejlesztő munkáját. Bandi bácsi a visszaélésekről nem kíván beszélni. Nem szeretne bajt, bizonyítani pedig semmit nem tud. Azt elismeri, hogy látványos eredményeket kellett felmutatni, és ez nem mindig vezetett jóra. Noha nem vett részt benne, a téesz felszámolásáról a következőket mondja:
– Lényegében ugyanaz történt, mint a második világháború utáni földosztáskor, amikor a nagybirtokrendszert verték széjjel. És ahogy akkor a parasztok nem tudtak mit kezdeni a földekkel, mert nem kaptak művelési eszközöket, úgy ma a városi emberek nem tudnak mit csinálni a szüleik után visszaigényelt területekkel. Nem értenek hozzá. A rendszerváltás után óriási tévedés volt azt mondani, hogy mindenki menjen vissza a kis földjére, ott majd hatalmas eredményeket fog elérni. Vitán felül áll, hogy csak a nagyüzemek rúghatnak labdába.
A nyugalmazott szakember véleménye voltaképpen alig különbözik a másik oldal, a kisemmizett parasztok véleményétől. A Délegyháza és Bugyi között fekvő Galla-tanyán élő Józan házaspár szerint is a téeszesítés tette tönkre a magyar mezőgazdaságot.
– Csak azt a harminc évet sajnálom, amit elvettek tőlünk. Erre a bukásra ráment az egész fiatalságunk – mondja Józan László.
– Huszonöt évesek voltunk, hároméves házasok, a férjem szüleitől kapott házban laktunk itt a tanyán, és a kis gazdaságunk már kezdett gyarapodni. Hét hektáron gazdálkodtunk, volt két lovunk, három tehenünk, sertésünk, baromfink, művelési eszközeink – veszi át a szót Józan Apollónia. – Mindent elvettek tőlünk. A rendszerváltás után hiába kaptuk vissza a földet, hetvenévesen már nem sokra megyünk vele. A gyerekeinknek és az unokáinknak sincs semmi bizodalmuk a mezőgazdaságban, pedig ezt tanulták, bele is vágnának, ha lehetne, de nem lehet.
A Józan házaspárt nem sikerült becsapni, 1990-ben elsőként léptek ki a Petőfi tsz-ből. Mint mesélik, nagy volt a riogatás, hogy aki kilép, elveszíti a munkahelyét, ezért csak nyolcan merték megtenni. Aztán nagy harcok árán visszakapták a földjüket, ám a vagyonrészjegyüknek csak a felét, ugyanis részarányosan levonták belőle a téesz adósságát. Így az eredeti 1,3 millió forintból végül 700 ezer forintot kaptak 22 vágómarha és 25 mázsa búza formájában. Ekkor kezdődött a jószágkiirtás, így a 22 szarvasmarhát a téesz azonnal levágatta, és a húsért járó pénzt még a vágóhídon megkapták.
Persze voltak olyanok, akik egy táskával léptek be a téeszbe, és végül több millió forintos üzletrészt kaptak. Józanék is azt tapasztalták, hogy a felszámolás során rászabadították a téeszre a pesti brókereket, akik a liciteken kirekesztették a kisembereket. Úgy tudják, hogy sokan egyáltalán nem kapták vissza a földjüket. Józan Apollónia édesanyja 13 hektár földért háromszáz forint nyugdíj-kiegészítést kap, és tudnak olyan esetről is, amikor valaki a szülei háza után 23 ezer forint kárpótlásban részesült.
– Nem lehet gazdálkodni. Külföldről hozzák be a tömegárut, mondván, a magyar ember nem tud termelni – jelenti ki Józan László. – Bárcsak az unokáink megérhetnék a rendet! Nekik szoktuk mesélni, hogy ezen a soron mennyi jószág volt. Most alig akad, tulajdonképpen csak nekünk van négy magyar tarkánk. Kukoricát, búzát, árpát termesztünk, a tejterméket a feleségem adja el, de azt is agyonnehezítik. Soha nem lehet tudni, hogy mikor hoznak egy olyan törvényt, ami miatt a lábunkat se tehetjük a piacra. Némelyek kérdezgetik tőlünk: bírjátok még? Aki fejleszteni akar, hitelt kell felvennie, és többnyire a bankok martaléka lesz. A gazdademonstrációk idején először csak ámultunk, hogy micsoda gépekkel vonulnak fel az emberek, aztán megtudtuk, hogy mind a bankokéi.
Ám a Józan házaspár életében akad még egy mellbevágó mozzanat: a férfi nyugdíja 37 ezer forint, a felesége 17 ezret kap! Ha nem tudnának hozzákeresni a tanyán, akár éhen is halhatnának. Amikor Józan László nyugalomba vonult, harminchat év munkaviszony után 8400 forint nyugdíjat állapítottak meg neki, a feleségének azonban nem volt meg a tíz év munkaviszonya, így a férje után kapja a házastársi pótlékot. Ezzel szemben egy takarítónő, aki három évig dolgozott a téeszben, 19 ezer forinttal ment nyugdíjba.
A kiskunlacházi középparaszti családból származó ifjabb P. Nagy Imre édesapját annak idején megverték, lecsukták, és csak ezek után sikerült a délegyházi téeszbe kényszeríteni. Közben mindenüket elvették, és a jómódú családot egy tanyára rakták ki. Ifjabb P. Nagy Imre nem volt a téesz tagja, 1988-ig kavicsbányában dolgozott, de az édesapja miatt tevékenyen részt vett a földosztásban, és 1994. július 30-tól 1996. december 31-ig ő volt az egyik földosztó bizottság elnöke.
– Véleményem szerint nem lett volna szabad a telepeket, hizlaldákat, tehenészeteket, melléküzemeket bagóért magánkézre juttatni – vélekedik P. Nagy. – Ha a tagok 8–10 fős csoportokba álltak volna össze, akkor megakadályozhatták volna a teljes felbomlást, sőt virágzó gazdaságokat hozhattak volna létre. Ehelyett több millió forintos üzletrészekhez jutottak, és nem világosították fel őket, hogy az ilyen papírok mire jók: 2002-re az összes üzletrész visszavándorolt a megmaradt vezetőséghez. Vagyonkezelői társaságok alakultak, és ma ott tartunk, hogy a szövetkezeti vagyon olyan cégek kezében van, amelyeknek semmi közük az alapításhoz. Szerencsére a termőföldekkel ezt a játékot nem lehetett eljátszani, azért nem, mert a téeszeknek sosem volt földtulajdonuk, csupán földhasználati joguk. Ennek ellenére megpróbálták úgy beállítani, mintha a téesz földtulajdonos volna. Amikor ez nem ment, sok földet a maguk nevére írattak, de nem szántókat, hanem az értékes telephelyeket. Egy ízben sikerült megakadályoznom, hogy ne két vezetőé legyen egy terület, hanem ötvenkilenc téesztag között osszák szét. Azt is minden egykori dolgozó tudja, hogy az értékes Duna-parti földek mind a főnökök kezére kerültek.
Ifjabb P. Nagy Imre is borúsan látja a magyar mezőgazdaság jövőjét:
– A gazdák képtelenek időben visszafizetni a felvett hiteleket, és áthidaló hitelekhez sem jutnak. Mindent elárasztanak a tömegtermékek, miközben normális magyar árucikkek alig kaphatók. Nincsenek raktárbázisok, ahol márciusig lehetne tárolni a gabonát, így fillérekért kell túladni a terményen. A hizlaldákban két hónapig várni kell, utána viszont túlsúlyosnak számítanak a malacok. A falvakban megszűntek az átvevőhelyek, nem érdemes tejet sem termelni. A cukorrépát sem veszik át, így aztán magyar cukor gyakorlatilag nincs az országban. A tyúkosokkal is kibabráltak. A szüleink korosztálya kihalófélben, utánpótlás nincs. Magam is belevágtam a mezőgazdaságba 1988-ban, egy ideig 130 hízóm és 23 anyadisznóm is volt, de a sertéshúst csak nevetséges áron lehetett eladni. Édesapámtól annak idején kaptam tíz fejőstehenet, felszaporítottam őket hatvanra, de a siralmas piaci körülmények miatt tőlük is meg kellett szabadulnom. Itt, Ócsán csak magunknak termelünk húst, tojást, zöldséget, gyümölcsöt, tejet, passzióból lovakat is tartok, nekik termesztek lucernát. Már nem próbálkozom, mert képtelenség megélni belőle…
origo.hu
Ki gondolta volna? Petőfi leszármazottja egy budapesti étteremben dolgozik!
