Hazaszeretet

Nyitott szemmel feküdtünk a lövészárok piszkos, felszaggatott mélyén. Egy pillanattal előbb húztak el fölöttünk a szovjet bombázók, csend volt, amikor megszólalt a mellettem fekvő Kárász József, hűséges bajtársam. Hódmezővásárhelyi volt, a mártélyi tanyákról beszélt. Én meg a bácskai búzamezőkről. Mindketten az otthonra emlékeztünk.
Istenem, hányszor eltűnődtem már azon, hogy mit is jelent az otthon melege, amelyet mindig a szívünkben őrzünk. És mi az a csodálatos melegség, amely újra és újra erőt ad az élet küzdelmeihez? Megérdemelne egy külön nagy és részletes tanulmányt. Osztályozni kellene, mert mindenkinél más formában jelentkezik. Kárász bajtársam szívében egy régi tanya elmúlt pillanata fénylik fel olykor, nálam meg az a pillanat marad örökre felejthetetlen, amikor a konyhaasztal sarkánál ülve a szülét figyeltem, amint a kávét darálja.
És a gang, istenem, az a régi gang vadszőlőrepkénytől védve, azok a kék és sárga zománcos köcsögök a kerítés lécein, aztán a nagy eperfa, amelynek lombja nyáron hűvöst nyújtott a baromfinak.
Az ember gyanútlanul szemlélődik az életben, aztán egy nem várt pillanatban hirtelen kitárul a múlt kapuja, s máris virágos réten fut, vagy nagy botjával hajkurássza a rábízott kis tehéncsordát. Mert nemcsak az az ünnep, amely fénylő gyertyalángtól kísérve megmarad emlékezetünk titkos rekeszében, hanem a hétköznapok száz más mozzanata is tovább él bennünk.
A nagyapa fogja a kezemet, és ballagunk a kanyargós gyalogösvényen a közeli gyümölcsösbe, mert most érik a májusi ropogós cseresznye. Feledhetetlen az íze. Vagy az a pillanat, amikor a nagymama mézet csorgat a reggelihez kapott kenyérre. Néha behunyom a szememet, és a régi fényes jászol szélére ülök Szultán lovunk mellé, míg ő az elébe dobott kukoricából csemegézik. S olykor-olykor felhorkan, mintha mondani szeretne nekem valamit. A lovak sanyarú életéről. Mert érzi, hogy én megértem. Vigasztalásként megpaskolom a nyakát.
Mindenkit kísért az emlékezet múltból pislákoló fénye. Ismertem egy embert, aki szabadsága idején fia kezét fogva elutazott egy kisvárosba, leült vele a régi gimnázium közelében lévő utcai padra, és így emlékezett: „Látod azt a korcs akácfát? No, arról jött mindennap anyád az iskolából. Itt vártam rá… Aztán csak ültünk, és egymás kezét fogtuk… Szép volt… Felejthetetlen…”
Szavai nyomán a fiú is látta azt a régi lányt. És elképzelte mosolyát is. A mama nevetett és örült…
Ha a szülőfalumban járok, és nekidőlök egy pillanatra az iskola előtti fa törzsének, hallani vélem Kováts tanító úr rekedtes hangját. Átfutok a réten is, megnézem a régi cseresznyés helyét, mert a fákat az új gazda kivágta. Elmegyek a szülőházba, a mállott falú falusi otthonba. Sokszor csak benyitok a kapun, és képzeletben végigfutok az udvarán.
Hátul álltak a kazlak, a boglyák és kukoricaszárkúpok, azok között lehetett a legjobban bújócskázni. Innen hordtam a csutkát vagy a száraz gallyat is tűzrevalónak, meg a száriziket kemencefűtésre. Ezt a feladatot rám bízták. Segítettem a szülének a krumplihámozásban is, meg gondoskodtam arról, hogy mindig legyen friss kútvíz a konyhai csöbörben.
Avas zsiradékból szappant főztünk, és amikor kihűlt, tégla nagyságú darabokra vágtuk. Ezt használtuk a nagymosásnál. De főztünk a nagy üstben gyümölcsérés idején lekvárt is, aztán üvegbe raktuk, és a szüle behordta a kamrába. Mindig tudta a befőttesüvegek számát, nehogy valaki megdézsmálja. De jutott a szilvalekvárból a köcsögökbe is, azok külön polcon sorakoztak.
Minden mozdulat megmaradt bennem, ahogy a nagyapa a kalapja felé nyúl köszönés közben, a mama hívó szava, a kacsaúsztató az eperfa alatt, a kiscsikó csengettyűjének hangja, a lovak horkantása, a kacsák hápogása, a régi falióra ketyegése, az ünnepi húslevesek íze, apám kacagása, minden, minden egy csodálatos íz harmóniájaként. Tudom a nevét is ennek a csodának, ami bennünk lakik, a szívünk legmélyén.
Hazaszeretet.