Magasan kiemelkedik a világ legjobbjai közül is Robert Fisk, a brit Independent című lap közel-keleti tudósítója. Amit a szakma is elismer: riporter nem kapott még annyi brit és nemzetközi újságíródíjat, mint ő.
Fisk politológiából doktorált a dublini Trinity College-ban. A londoni Timesnak, az akkor vezető brit lapnak a belfasti tudósítója volt 1971 és 1975 között. Ott esett át az első igazi tűzkeresztségen, alaposan beleszagolva a puskaporba.
Ugyanezt a lapot tudósította a Közel-Keletről 1976-tól 1987-ig, majd pedig újságot váltva, de a térségből nem mozdulva az Independent című napilapnak írt.
Rendkívüli kapcsolatrendszerének, kivételes bátorságának, az igazság leplezetlen kimondásának, az arab nyelv, történelem és kultúra páratlanul mély ismeretének köszönhetően vált azzá, aki ma: azzá az újságíróvá, aki előtt nemcsak kormány- és államfők, de a „fő ellenség”, Bin Laden is megnyílt.
Legutóbbi, 1100 oldalas könyve pedig valóban egy különleges ember monumentális alkotása, amely A civilizációért vívott nagy háború – A Közel-Kelet meghódítása címmel jelent meg a nagy tekintélyű New York-i Alfred A. Knopf kiadónál, ismét csak bizonyítva, hogy az Egyesült Államokban a sajtószabadság visszaszorulása – figyelemre méltóan – a könyvpiacot egyáltalában nem befolyásolta.
Most, Rumsfeld amerikai hadügyminiszter és az Egyesült Államok iraki terveinek bukásával, Amerika közel-keleti befolyásának hanyatló szakaszba lépésével még nagyobb kincsként olvashatók Fisknek a szinte már zavarba ejtően pontos és bőséges információkra alapuló következtetései és előrejelzései, amelyek sorra teljesülnek. A legrosszabbak – tegyük hozzá – még váratnak magukra.
Magától az ördögtől
Fisk harminc éven át az algériai polgárháborútól az iráni forradalmon és a szovjetek afganisztáni invázióján át Libanon izraeli megszállásáig tudósított e mérhetetlenül sokat szenvedett földrész nagy háborúiról, rendszeres életveszélyben, mindig a frontvonalban. Sebeket vizsgálva, a föld alól kikaparva az amerikai rakéta azonosító kódját tartalmazó darabját, hogy azután Libanonból Texasba, a gyártóhoz repülve annak asztalára csapva vágja a vezérigazgató szemébe a mentőkocsikban a termékük áldozatává vált nők és gyerekek nevét.
Fisk meggyőződése, hogy a Közel-Keletet az igazságtalanság ítélte folyamatos háborúra. Az is, hogy az Egyesült Államok és Izrael mind erősebb, mind agresszívebb katonai jelenléte váltja ki a muzulmán világ egyre növekvő Nyugat-ellenességét. Amely diagnózis pontosan egybeesik a CIA legfőbb Bin Laden-szakértőjének, Michael Scheuernek Birodalmi arcátlanság – Miért veszíti el a Nyugat a terror elleni háborút? címmel 2004-ben megjelent könyve látleletével.
Annyi bizonyos: ritka – ha egyáltalában létezik – az a forrásmunka, amely egy földrajzilag ily hatalmas területről ennyi első kézből származó információt kínál. Csak remélni lehet, hogy Fisk könyve utat talál a magyar könyvpiacra is, amelyet valamiért sajnálatosan elkerült oly sok értékes munka az utóbbi másfél évtizedben.
E cikk semmiképp nem kíván „könyvkritikai” álarcba bújni, csupán tartalmának ismertetésére szorítkozik már csak azért is, mert egy éve hiába várunk magyar fordítására.
Követve Fisk sorrendjét, tegyünk említést először Bin Ladennel, az Al-Kaida szervezetének vezetőjével készített első interjújáról, akivel éjjel találkozott, többnapos, kietlen tájakon, hegyeken át vezető gyaloglás után. A szabad ég alá tett petróleumlámpa halvány fénye csak Fiskre és Bin Ladenre vetődött, míg a terrorista szervezet vezérének őrzői a sötétben fürkészték a földet és eget. A találkozó a szaúd-arábiai El-Hubarban épületek és az ottani olajfinomító 2004. május 29-i felrobbantása után történt meg. A robbantásra és a túszszedésre parancsot kiadó Bin Laden ezt mondta Fisknek: „Az el-hubari robbantás nem az amerikai megszállásra adott közvetlen válasz volt, hanem az amerikaiaknak a muzulmánokkal szembeni magatartására és arra, hogy a zsidók amerikai segítséggel muzulmánokat ölnek meg Palesztinában és Libanonban…” Bin Laden később így beszélt a brit újságírónak: „Amikor Palesztinában megölnek hatvan zsidót, az egész világ hét napon belül összegyűl, hogy ezt bírálja, míg hatszázezer iraki gyermek halála nem váltotta ki ugyanezt a reakciót.” (Irakban – még az amerikaiak által vezetett invázió előtt, az Irak elleni embargó eredményeként – hatszázezer gyermek halt meg. Amikor egy amerikai televízióadásban megkérdezték az akkor még külügyminiszter Madeleine Albrightot, hogy „megérte-e” a félmillió gyermek halála, Albright azzal felelt, hogy „meg”.)
Az Al-Kaida vezetője egy nem kevésbé „romantikus” és titkos találkozóhelyen, egy sátorban adott másik interjúja alkalmával megerősíti azt, amit első alkalommal mondott Fisknek: „Brezsnyev Afganisztánon keresztül akarta elérni a Hormuzi-szorost, de Allah és a szent háború kegyelméből nemcsak legyőztük Afganisztánban, hanem ott lett neki vége. Tíz éven át hordtuk fegyvereinket vállunkon. Mi és az iszlám világ fiai képesek vagyunk arra, hogy életünk végéig vigyük a fegyvereket. De mindennek ellenére az amerikaiak nem elsősorban az olaj miatt szállják meg a térséget – hiszen a megszállás előtt vonzó áron kaptak olajat. Más okok vannak itt: elsősorban az amerikai–cionista szövetség, amely retteg az iszlám, valamint Mekka és Medina földjének hatalmától. Attól retteg, hogy egy iszlám reneszánsz megfojtja Izraelt. Meg vagyunk győződve arról, hogy meg kell ölnünk a zsidókat Palesztinában, és arról is, hogy Allah segítségével győzedelmeskedni fogunk az amerikai erők fölött. Csak számok és idő kérdése.” Bin Laden azt is elmondta: „Számunkra nincs különbség az amerikai és az izraeli kormány vagy egy amerikai és izraeli katona között.” Az elkövető szájából hangzó indoklás messze esik attól – szögezi le több száz oldallal később Fisk a Világkereskedelmi Központ és a Pentagon elleni támadásról írva –, hogy Oszama bin Laden Amerikát „irigyelné”, és demokráciájára lenne „féltékeny”.
De nem csak azokat lepik meg Oszama bin Laden szavai, akik korábban, Fisk könyve előtt megelégedtek a propagandaanyagok fogyasztásával. Hanem például azokat is, akik a mai mollák Iránját látva nosztalgiával gondolnak az utolsó sah, az Amerika-barát Reza Pahlavi Iránjára. Szőnyegszövők című fejezetében Fisk bevezeti őket a sah egykori titkosszolgálatának, a Szavaknak egyik kínzókamrájába. Ahol egy ágykeretet gombnyomásra lehetett lesüllyeszteni, hogy a rákötözött embert lassan közelítsék az alatta égő tűzhöz. A mellette lévő kamrában pedig egy olyan satut helyeztek el, amellyel az emberi kart tartották kés alá. A kézrögzítő végére szalonnavágót szereltek, amellyel egy-egy szeletet vágtak le a kézfejből. A titkosszolgálat volt tisztje mondta el neki, hogy a rendszer nem egy ellenségét savkádba lökték.
A Nyugat és főleg az Egyesült Államok szereti elfelejteni, hogy amikor Szaddám Huszein megtámadta Iránt, Amerika akkori első számú ellenségét, az iraki diktátor Washington barátja volt. Azé a Washingtoné, amely most azzal vádolja – teljes joggal – Huszeint, hogy gázt vetett be az iraki kurdok ellen. Csakhogy a harci gáz bevetése sokkal előbb kezdődött. Az 1980. december 28. és 1984. március 20. között tartó, mintegy másfél millió áldozattal járó iraki–iráni háborúban Szaddám Huszein hatvanhárom alkalommal vetett be harci gázt. Amit Fisk – mint mindig, akkor is a frontvonalról – jelentett is lapjának. De az akkor Huszein pártján álló amerikai kormány csak 1984 márciusában ítélte el először – meglehetősen enyhe formában – azt, hogy az iraki hadsereg gázt használt. És csak 1985-ben írt arról a New York Times, hogy „az Egyesült Államok hírszerzőinek elemzése arra a következtetésre jutott, hogy Irak vegyi fegyvereket használt Irán legújabb támadásának visszaverésére”. Ehhez Fisk hozzáteszi: „Jellemző ennek a lapnak gyáva stílusára, hogy még ezt a jelentést is valamennyi amerikai tudósító kedvenc forrásának – »kormányzati tisztviselőknek« – tulajdonította.”
Az irakiak által használt mustárgáz valamennyi emberi szövetet megtámad. A látványról egy szemtanú így számolt be: „Mérföldeken át meneteltünk a kib… sivatagban, és csak számoltunk. Már hétszáznál tartottunk, amikor összezavartuk, és újra kellett számolni. A iráni hullák mindegyikének szájában és szakállán vér, a nadrágjuk meg öv alatt mindnek nedves volt. Valamennyien bevizeltek. Az irakiak – most először – ideggázt és mustárgázt egyszerre használtak. Az ideggáztól megbénult a testük… a mustárgáztól pedig saját tüdejükbe fulladtak. Ezért öklendeztek fel vért.”
Az irakiak diadalittas haditudósításokat írtak az eredményről: „A férgek hullámokban támadják az arab nemzet keleti kapuit. De van féregirtónk…” Amely részben, írja Fisk, német importból származott. A szintén bevetett bakteriológiai szerek pedig az Egyesült Államokból, mint a lépfenét okozó Bacillus anthracis, a Clostridium perfringens és az Escherichia coli (E. coli). Mint egy amerikai kongresszusi jelentésben olvasható, „az Egyesült Államok látta el az iraki kormányt olyan »kettős használatú« anyagokkal, amelyek segítettek az iraki vegyi, biológiai és rakétarendszer-programok kifejlesztésében… beleértve a vegyifegyver-gyárat és a műszaki rajzokat…”
De amikor Huszein, megbosszulva az amerikaikra hallgató és ellene felkelő kurdokat, Halabdzsára dobott le mustárgázt az Anfal (Zsákmány) nevű hadműveletben, több mint ötezer kurd halálát okozva, az akkor még Szaddám pártján álló Washington olyan jelentést juttatott el közel-keleti nagykövetségeinek, amely azt sugallta, hogy a gázt az irániak dobták le.
Fisk nem szégyenlős az okok és okozatok feltárásában. Akkor sem, amikor utal arra, miként romlott a hangulat korábbi lapjánál: „Murdoch már megvásárolta a Timest, amikor az izraeliek 1982-ben lerohanták Libanont, de még cenzúra nélkül jelenthettem arról, hogy Izrael 17 ezer libanonit és palesztint – főként polgárokat – ölt meg…” Noha, mint írja, aki ezekről ír, azt „hazugnak, antiszemitának vagy a »terrorizmus« támogatójának” bélyegzik.
Terror, terror, terror
Fisk több oldalon át elemzi a „terrorizmus” fogalmának használatát és a használó ehhez fűződő hasznát: „Terrorizmus, terrorizmus, terrorizmus. Pont, írásjel lett belőle; mondat, beszéd, szónoklat, mindennek a veleje, vége és eleje; amit gyűlölnünk kell azért, hogy tekintsünk el az igazságtalanságtól, a megszállástól és a tömegmészárlástól. Terror, terror, terror, terror. Szonáta, szimfónia és zenekar lett, amely minden tévé- és rádióállomásra rá lett hangolva, minden hírügynökségi jelentésben megjelenik. Az ördög szappanoperája lett, amelyet főműsoridőben szolgálnak fel, vagy desztillálnak zsibbasztóan unalmas és hazug formában Amerika keleti partjain élő jobboldali »kommentátorok« vagy a Jerusalem Post vagy európai értelmiségiek. Csapás a terror ellen. Győzelem a terror fölött. Háború a terror ellen. Örökké tartó háború a terror ellen.” És, írja egy más helyen, politikusi beszédek, amelyek minden mondatában elhangzik a „terror” szó. Holott, vélekedik, az igazi terror más helyekről érkezik. Például onnan, hogy – „hála” az amerikai politikának – Izrael az ENSZ Biztonsági Tanácsa 242-es határozata ellenére 1967. november 22-i óta tarthatja megszállva a palesztin területeket, űzheti el és ölheti meg az őshonosokat, valamint telepíthet be illegálisan odaérkező zsidókat. Miközben az Egyesült Államok kormánya által ellenségnek kikiáltott ország hadi célponttá válik, ha a legrövidebb idő alatt nem engedelmeskedik egy ENSZ BT-határozatainak.
Fisk az arab/palesztin–izraeli konfliktus alapját, a vallási ellentétet fedezi fel, amikor egy rabbi ezt mondja neki: „Be kell menni a férgek odújába. Ki kell hozni onnan a terroristákat és a gyilkosokat. Terroristák odva, igen, férgek, állatok ezek. Megmondom, mit kell tenni. Ha egyetlen követ hajítanak felénk a menekülttáborból, hoznunk kell a buldózereket, és az úthoz legközelebb fekvő húsz házat szét kell rombolni. Hamar megtanulják, hogy ne dobáljanak köveket… A kövek halálosak. Ha valaki követ dob rám, jogom van lelőni.” Fisk fejében visszhangoznak a szavak, amikor hirtelen visszagondol édesapjára: „Hát persze: az Ó- és az Újtestamentum éppígy ütközött. A rabbit apja a szemet szemért elvre oktatta, vagyis hogy húsz házzal kell egy kőre válaszolni, míg Bill Fisk – a szerző apja – a másik orca odanyújtásáról tanított. A judaizmus nekiütközik a kereszténységnek. Meglepő tehát, ha a judaizmus és az iszlám egymásnak ütközik?…”
A mozlimok még súlyosabbakat mondanak a zsidókról. A Hamász „disznók és majmok fiaiként” beszél róluk.
Fisk fenti elmélkedését erőszakos jelenet szakítja meg: fiatal palesztin tüntetőket lát a jeruzsálemi Orient House előtt. A határrendőrség nekiindul a palesztinoknak. A tévékamerák előtt ütik, rúgják, miközben társaik lefogják őket. Az egyiket bedobják a rohamkocsiba. Hátára fektetik „épp előttem, hogy lássam, amint az egyik rendőr bakancsa a fiú combja között, a herezacskóján landol… Hogyan tehetik ezt a kamerák előtt? – kérdezgetem magamtól. Azután egy sötét gondolat kerít hatalmába: az izraeli rendőrség a kamerák útján akar üzenni a palesztinoknak, hogy mi vár rájuk, ha tiltakoznak Izrael ellen… ha papírzászlójukat a magasba emelik.”
A véletlen úgy hozta, hogy Fisk a Gázai övezet egyik internetes kávézójában megismerkedett palesztin fiatalokkal, akik közül hármat órákkal később lelőtt az izraeli hadsereg. Majd pedig egy tankkal rájuk hajtva kettévágták őket.
Rafael Eitan volt izraeli vezérkari főnök a palesztinokat „befőttesüvegbe zárt svábbogaraknak” nevezte. A Nobel-békedíjas korábbi terrorista, majd miniszterelnök, Menachem Begin „két lábon járó állatoknak”. A vallásos Sasz párt vezetője azt javasolta Istennek, hogy a palesztin „hangyákat” küldje a pokol fenekére, és „kígyóknak” is hívta őket. Mose Jalon volt vezérkari főnök „rákos megnyilvánulásnak” nevezte a palesztinokat, és a megszállt területeken végrehajtott katonai tevékenységet a „kemoterápiához” hasonlította. Rehavem Zeevi volt idegenforgalmi miniszter Arafatot „skorpiónak” nevezte.
Túlélő hazugság
Mint Fisk írja, a nyugati lapok kritikátlanul veszik át izraeli forrásokból a lefordított palesztin „dokumentumokat”. Csak éppen az eredetit nem olvassák el. Ellentétben e könyv szerzőjével, aki lapjának számolt be nemegyszer arról, hogy milyen szándékosan félrevezető vagy hazug fordítás alapján állította le például az Európai Unió a palesztinoknak szánt segélyezéseket. Ugyanilyen hazug fordítást lobogtatott Bush elnök a kamerák előtt „Arafat terrorista életéről”. Olyan tények viszont már ritkábban látnak napvilágot a lapokban, hogy egy izraeli katonai parancsnok azt tanácsolta embereinek Ciszjordánia ismételt megszállása előtt, hogy tanulmányozzák, milyen katonai taktikát alkalmaztak a nácik a második világháború alatt.
Amikor Habib Szuaidia, a volt Algériai Különleges Erők hadnagya megjelentette 2001-ben Párizsban La sale guerre (A piszkos háború) című könyvét, „az égnek kellett volna beszakadnia”. Ugyanis ez volt az első eset, hogy egy tiszt saját nevével megjelent a nyilvánosság előtt, és beszámolt arról, amit látott. Hogy – például – bajtársai egy 15 éves gyermeket elevenen égettek el. „Láttam civileket lemészároló katonákat, akik azután azt állították, hogy a bűntetteket terroristák követték el. Láttam, ahogyan ezredesek hidegvérrel ölnek meg gyanúsítottakat. A saját szememmel láttam, ahogyan tisztek halálra kínoztak iszlamistákat. Túl sokat láttam, és nem maradhatok csendben.” Mindez azért történt, mert a Nyugat az uralmon lévő algériai kormány mellett állt, amikor 1990-ben demokratikus választásokon az Iszlám Megmentési Front győzött. Mindhiába.
Noha a nagyközönség tudta, hogy Szuaidia igazat ír, a hivatalos Franciaország hallgatott, és tovább támogatta az illegitim algériai rezsimet, akárcsak az amerikai kormány és az Európai Unió.
1998-ban az amerikai különleges erők a dél-algériai sivatagban az algériai hadsereggel karöltve hadműveletekbe kezdtek az Al-Kaida ellen. Vagyis, írja Fisk, ugyanazok, akik emberiség elleni bűnöket követtek el (a tömegmészárlásokról hírhedt algériai katonaság), „most az amerikaiakkal együttműködve indultak levadászni azokat, akik emberiség elleni bűnökért felelősek. A Pentagon ezt a katonai együttműködést »a terror elleni háború« részének nyilvánította”, teszi hozzá gúnyosan Fisk.
Míg az amerikai propaganda az iraki invázió előtt légből kapott indokokkal állt elő, az araboknak már jó ideje megvolt a maguk kialakított véleménye arról, hogy Washington miért indította el az első háborút, majd a másodikat Irak ellen: „Arabok milliói gyanították, hogy a háború – majd tizenkét évvel később Irak inváziója – célja az volt, hogy Irak ne tudja fenyegetni Izraelt…”
Két világ, kétfajta nézet. Ezekről Fisk éppen úgy tudósít, mint ahogyan a Bush-kormány minden kijelentése mögé is alaposan benéz. Amikor idősebb Bush az öbölháború után, 1991. május 29-én kijelentette, hogy egy új közel-keleti leszerelési kezdeményezés visszafordítaná a veszélyes fegyverkezést, Fisk a következő számokat tálalta fel: két évvel Bush kijelentését követően Kuvait 236 MIA–2 Abrams harckocsit vásárolt kétmilliárd dollárért; Szaúd-Arábia 7,5 milliárd dollárt adott ki brit Tornado vadászgépekért és további 3,9 milliárd dollárt francia hadihajókért, miután már Amerikától kilencmilliárdért F–15XP vadászgépeket vett. Az Egyesült Arab Emírségek 1993-ban 3,5 milliárd dollárért szerzett be francia Leclerc tankokat. Az 1991-es öbölháborút követően az Egyesült Államok összesen több mint 28 milliárd dollárért adott el fegyvereket, amely összegből Szaúd-Arábiára 17 milliárd dollár jutott.
Fisket minden részlet érdekli. Az is, hogy az Egyesült Államok nyomására az ENSZ milyen termékekre rendelt el embargót Irak ellen, nehogy Huszein e termékeket „hadiipari célokra” használja. Néhány az ENSZ-embargós termékekből: ceruzahegyező, cipőfűző, fátyolnak való anyag, sampon, víztisztító vegyszerek, műanyag fültisztító, géz, injekciós tűk, orvosi szakfolyóiratok, eldobható sebészeti kesztyűk, epilepszia elleni gyógyszerek, angina pectoris elleni gyógyszerek, fogkrém, fogkefe, vécépapír, teniszlabda, körömlakk és rúzs.
Miközben több ENSZ-tisztségviselő tiltakozásul otthagyta munkáját. Mint Hans von Sponeck, az ENSZ iraki humanitárius munkáját irányító főtisztviselő, aki elmondta Fisknek, hogy az embargó miatt naponta 167 iraki gyerek hal meg. És hozzátette: Amerika azt akarja, hogy úgy kezeljék Irakot, mintha 23 millió Szaddám Huszeinnel állnánk szemben. Elődje, a szintén lemondott Dennis Halliday még nyíltabban beszélt: „a szankciók miatt meghalt, ötévesnél fiatalabb gyermekek száma havi öt-hatezer. Ami a valóságosnál alacsonyabb becslés, ugyanis vidéken az iraki gyerekeket nem anyakönyvezik.” Egy iraki szakszervezeti vezető pedig megkérdezte: vajon az ENSZ miért nem bombázza szét Irakot, ami hatékonyabban irtaná ki őket, mint a lassan ölő szankciók.
A viszály oka
Az Egyesült Államok nem mindig volt olyan szigorú a terroristákkal szemben, mint most. A britek fel is dühödtek, hogy az IRA, az Ír Republikánus Hadsereg nyugodtan gyűjthetett pénzt magának Amerikában. Ennek ellenére a brit királyi légierő nem küldte el légierejét, hogy bombázza Bostont, írja Fisk. Mindez alapvetően változott meg 2001. szeptember 11. után. Amikortól már – mint azt a Fiskkel egy rádióadásban vitatkozó Alan Dershowitz, a Harvard Egyetem tanára ordította neki addig, ameddig a vitavezető le nem kapcsolta Dershowitzot – az amerikai politika ellenzése is „bűn”, aki pedig ezt a bűnt elköveti, az antiszemita, náci és fasiszta. „Vagyis Amerika érinthetetlen lett – és vele természetesen Izrael –, akik pedig a terrorizmus okára kérdeznek, azok a terrorizmus támogatói lettek.” Az a másfél millió persze nem számít, amennyien az iraki–iráni háborúban estek el, amelyet Szaddám Huszein kezdeményezett az Egyesült Államok aktív katonai támogatásával, vagy az a tizenhétezer libanoni, akit az izraeli hadsereg ölt meg, ugyancsak az Egyesült Államok aktív támogatásával. Vagy az a hatszázötvenezer iraki – tehetnénk hozzá Fisk után, hiszen e számok már könyve megjelenése után láttak napvilágot –, akiknek az Egyesült Államok vezette iraki invázió és megszállás nyomán kellett meghalniuk. (Ez a megdöbbentő szám az amerikai Johns Hopkins Egyetem kutatásainak eredménye, amelyet a tekintélyes brit orvosi lapban, a Lancetben publikáltak.)
Az inváziót, írja Fisk, Bush jobboldali Izrael-barát lobbistái, illetőleg a – napokban menesztett – Donald Rumsfeld hadügyminisztert körülvevő „fantáziálók” csoportja tervezte. Akik csupán felmelegítették azt a tervüket, amelyet eredetileg az izraeli miniszterelnökségre készülő Benjamin Netanjahunak készítettek el. „Az pedig egyszerűen minden képzeletet felülmúl, hogy Tony Blair a nevét adta ehhez a nonszenszhez anélkül, hogy megértette volna azt, amit a terv jelentett: vagyis egy csoport Izrael-barát amerikai neokonzervatív és jobboldali keresztény fundamentalista fantazmagóriaprojektjét.” Ehhez Fisk hozzáteszi: a világnak pedig azt a még agyamentebb propagandát kellett elhinnie, hogy az izraeli–palesztin konfliktus e gigantikus csata része, holott „ez a konfliktus a bolygó utolsó gyarmati háborúja annak ellenére, hogy a Ciszjordániában és a Gázai övezetben illegálisan létesített zsidó telepek mindenfajta említését törölték a »terror elleni háború« amerikai narratívájából”.
Ebből a narratívából eltűnt az a tény is, hogy az amerikaiak asszisztálása mellett törték szét, égették és lopták el az emberiség legrégebbi, a sumer–babilóniai–asszír (mezopotámiai) civilizáció emlékeinek legnagyobb részét.
Az amerikai média
Fisk monumentális könyvének ismertetéséből nem hiányozhat annak érintése sem, hogy miként viselkedett az amerikai média, amikor Fisket majdnem halálra verték afganisztániak, miközben átszállt egy afgán távolsági buszról a másikra, mert amerikainak nézték egy kiterjedt amerikai bombázás után. Már csak azért sem hiányozhat, mert az ottani reakció kísértetiesen idézi a magyarországi sajtó magatartását. A neokonzervatív Wall Street Journalban – említi Fisk – Mark Steyn nyíltan örvendezett, hogy Fisk „megkapta a magáét”. De az amerikai média (amely az idén a Tudósítók Határok Nélkül nevű szervezet szerint már csak az 53. a világon a sajtószabadság szempontjából) megkapja a magáét Fisktől, amikor e médiára rakott szájkosár megannyi formáját dokumentálja. És megannyi cenzorát. Mint a CNN főnökének, Walter Isaacsonnak azt az utasítását, hogy „perverznek tűnik, ha a tudósítók túlságosan sokat időznek el az afganisztáni áldozatokon vagy az ottani élet nehézségén”.
Egyébként Fisket is cenzúrázták, amikor az amerikai Discovery csatorna bejelentése ellenére sem ismételte meg Fisknek az izraeli–palesztin konfliktusról és általában a Közel-Keletről szóló dokumentumfilmjét, miután a csatorna egy kaptafára gyártott, „antiszemitázó” tiltakozások ezreit kapta, valamint hirdetők sorban jelentették be, hogy lemondják reklámjaikat, ha a dokumentumfilm sugárzását megismétlik.
Az amerikai elit azonban nem elégszik meg a média megregulázásával és elhallgattatásával. Azokat – mint arról Fisk részletesen beszámol –, akik Irakból tudósítanak, de nem az amerikai hadseregbe „ágyazottan”, olykor lelövik vagy – mint tették ezt a pánarab Al-Dzsazíra televízióállomás kabuli és bagdadi irodájával – szétbombázzák.
Az amerikai elit azt különösen nem szereti, ha azt hallja, hogy „a palesztinokat egy olyan nemzet tapossa agyon, amely most ténylegesen irányítja Amerika közel-keleti politikáját”.
Ami pedig a cenzúrázás különösen 2001 szeptembere után finomra csiszolt technikáját illeti: a CNN közel-keleti tudósítóinak jelentései az atlantai központban vörös színben tűnnek fel a szerkesztő képernyőjén, majd a vörös színű jelentés az atlantai szerkesztő (aki nem ismeri a közel-keleti eseményeket) jóváhagyása után a képernyőn zöldre vált, és csak ez után tehető adásba.
Fejezzük be Fisk könyvének ismertetését azzal a tanáccsal, amelyet egy brit egyetemet végzett, gyönyörű palesztin lány édesapja mondott a szerzőnek évekkel azután, hogy lányát brit katonai támaszpontról felszálló amerikai bombázók ölték meg libanoni vakációja alatt: „Ha egy igazságtalanságról nem beszélünk a világnak… akkor az igazságtalanság győz.”
Fisk könyvével szinte mindent elmondott.
origo.hu
Köcsögök, elküldtem őket a k.rva anyjukba, Dunába lökném az összeset - ez Magyar Péter véleménye a sajtóról
