Énekes madár

Tudták önök, hogy Nagykovácsiban nemzeti színház működik? Ezt a társulatot nem Alföldi Róbert igazgatja, úgyhogy nem is orosz darabbal debütál, hanem közönséges magyarral. Sőt mindjárt székellyel: Tamási Áron Énekes madarával. Tessék mondani: nemzeti színház az ilyen a fejlett globalizmus építésének jelenlegi, hurráoptimista szakaszában?
Ha nem látom, nem hiszem el. A Nagykovácsi Nemzeti Színházat a templomkertből rekesztették el, elhúzható függönnyel, a játékhoz alkalmi színpadot ácsolva. A nézőteret fehér flairszékek alkotják, a több száz éves terebélyes faóriás fölött meg a darabválasztáshoz illően ragyognak Isten vigasztaló csillagai. Az első felvonásban még a madarak is csivitelnek; aztán már erősen rásegít a hangtechnika. A nagykovácsi művészeti napokon már harmadjára adják elő a hálás művet Juhász Róza találékony, remek rendezésében, minden jelenetet alaposan kidolgozva, humornak és tragikumnak is megadva a módját. Nem csoda, hogy a varázslatos este tizenegy óráig tart, közben a hegyek közé ékelt faluban alaposan lehűl a levegő, s a szünetekben nagy forgalma támad a stílszerű büfének. A módos és igényes polgárság profán társadalmi életet él a szakrális épület tövében, s lelkesen díjaz minden jól sikerült poént, amivel a furmányos szerző meg a lelkes alkalmi szereplőgárda megajándékozza.
Mert parádés alakításokban igazán nincs hiány: Kubik Anna periodikusan kitörő vulkánként ábrázolja a tizenöt éves meddő udvarlásba lassan besavanyodott vénlányt, a harmincöt éves öreglegény szerepében valósággal lubickoló Oberfrank Pál meg olyan módszeresen készíti ki menyasszonya idegeit, mintha évek óta marakodó házasok volnának. Gábos Katalin és Gados Béla ennek a gyilkos tündérjátéknak hasonló tenyeres-talpas ellentétpárját adják, mint a Csongor és Tünde Ilmája és Balgája. Lajos András alakításában Kömény Móka (polgári nevén Mózes) kedélyes székely legény, kicsit olyan anyámasszony katonája. Igaz, a darabbéli anyja, Császár Angela mellett nem is igen lehetne másmilyen: ő a hangjával és súlyos csendjeivel egyedül is képes betölteni a nyáresti színpadot. Nagy felfedezés a székely naiva szerepkörében Bánfi Kata: neki még azt is elhiszi az ember, hogy az igaz szerelem képes eltolni a falat is.
Egyébként meg elgondolkodik az ember a természetközeli agglomerációs éjszakában: miféle szörnyű szerzet az ember?
A felszínen derülünk a vérbő helyzetkomikumon meg az ellenállhatatlan verbális tobzódáson, miközben Tamási a humán természet kannibál voltát vizsgálgatja. Ez a természet taszítja a felkínált idillt, a racionális megoldásokat: ha öregecske és csúnyácska is, a legszebbet, a legzamatosabbat, a legzsengébbet kívánja. S ha nem kapja meg, akár ölni is képes érte. Átokkal, puskával, vagy akár kútba lökve a vetélytársat.
Tamási Áron színpadi világa hetvenöt év után is zavarba ejtő: ha létezne tündéri tragikomédia, az Énekes madár műfaji meghatározása valami efféle lehetne. Juhász Ferenc is szemlátomást kereste a szavakat, amikor azt írta: „Tamási színháza tündökletes, játékos, szivárványos, boszorkányos és ördöngös, vaskos és sokszor tromfos villanata az időnek, az igazságkereső létnek és az igazságot rejtőztető halálnak.” Tegyük hozzá: ez a székely világ minden nehézség nélkül kiemelhető az időből: mintha 1933 óta ugyanannak a mozgalmas nyári estének az eseményeit élnénk. Így gondolhatták ezt a nagykovácsi szabadtéri színjátszók is, különösen a Juhász–Oberfrank művész házaspár, akik évek óta a legjobb értelemben vett lokálpatriotizmust párosítják a magyar drámakultúra ápolásával. Jövőre, velük, ugyanott.