Álmaiban máris Torres csatárpárja

Németh Krisztián másfél éve él Liverpoolban, és jövő kedden végre újból pályára léphet a Vörösök csapatában, a Wigan elleni tartalék bajnoki mérkőzésen. A legreményteljesebb ifjú magyar labdarúgó életébe pillanthattunk bele az elmúlt hét végén.

Önök szerint milyen város az, amelyiknek a repülőterét úgy hívják, hogy John Lennon Airport? És amelyiknek a legújabb szállodája a Hard Day’s Night Hotel, a homlokzatán John, Paul, George és Ringo életnagyságú szobrával? Megadom én a választ a költői kérdésre: fantasztikus!
Ebben a városban él és futballozik – már amikor… – Németh Krisztián. Az első liverpooli Németh-utalás Paul Kingtől, a 37. felnőtt ökölvívó Európa-bajnokság szervezőbizottságának elnökétől érkezett. (Csütörtök óta zajlik itt, Liverpoolban az Eb.) Paul fanatikus ’Pool-drukker, minden mecscset megnéz, ha lehet, az Anfield Roadon, csak most szombaton – őszinte sajnálatára – nem lehetett ott a West Bromwich Albion elleni remek, 3-0-s mérkőzésen. Akadt egy kis elfoglaltsága…
„Nemet?” – kérdezte echte Mersey-parti kiejtéssel. – „Nagyszerű csatár, úgy érzi a kaput, mint nagyon kevesen, csak kár, hogy gyakran sérült. Ki tudná csalogatni az Európa-bajnokság mérkőzéseire? Mert ha igen, akkor lefényképeznénk, s a fotót felraknánk az Eb honlapjára!” Így lelkesedett King, mi pedig Németh Krisztiánt kicsalogattuk az Eb-re, ami két okból sem jelentett különösebb problémát. Egyrészt neves honfitársunk itt lakik a Sefton Parkban, egy szép emeletes házban, amelynek erkélyéről éppen a Greenbank Sports Academy épületére lehet látni, ahol az Eb mérkőzéseit rendezik. Másrészt – és ebben szemernyi túlzás sincs – amikor a csatár meghallotta, hogy itt van Liverpoolban a magyar ökölvívó-válogatott, azonnal fellelkesült. „Még szép, hogy átugrom! Alig várom már, hogy találkozhassam magyarokkal!” – mondta, s egy óra múlva már itt is volt, s látta, amint Szili István 15-7-re leiskolázza a horvát Ante Cepót.
Talán nem beszélem ki Káté Gyuláékat, ha elárulom: jobban izgultak Krisztiánra várva, mint ha a fénykorában lévő Mike Tysonnal kellett volna összecsapniuk. „Én már találkoztam vele Tatán, az edzőtáborban, jól ismerjük egymást” – említette Szili István, 75 kilós reménységünk, az egyik legrutinosabb bokszolónk. A többiek, a húsz év körüli fiatalok, Mihály János, Bacskai Balázs, Bernáth István, Ungvári István meg se szólaltak, de amikor Krisztián megjelent körünkben, elkezdődött a vad fényképezkedés.
„Augusztus tizenkilencedikén sérült meg a bal bokám, a San Marino elleni U 21-es Európa-bajnoki selejtezőnkön, már nem is emlékszem pontosan, mennyire nyertünk (5-0-ra – a szerk.). Egy darabig próbálkoztam, hátha rendbe jön, de az ízület találkozásánál a két csont rettenetesen dörzsölte egymást, nem lehetett halogatni a műtétet. Október hatodikán feküdtem kés alá, nyilván most sokkal előrébb tartanék a lábadozásban, ha rögtön a sérülésem után megoperálnak. Olykor még sajog a bokám, az orvos a hétvégére pihenőt írt elő, azért is nem tudok kimenni szombaton az Anfieldre, a West Brom elleni bajnokira. Ilyenkor négy tiszteletjegyet kapok, most is vannak nálam haverok Magyarországról, no meg Zsóka, a barátnőm, biztos, hogy gazdára találnak a belépők” – mondta a győri fiú, aki tavaly nyár óta – amikor tizennyolc éves zöldfülűként, Simon András társaságában megérkezett a Beatles városába – leírhatatlan átalakuláson ment keresztül. Másfél éve természetesen – vagy nem természetesen? – még egy kukkot sem beszélt angolul, harapófogóval kellett kihúzni belőle a szavakat, gátlásossága miatt kissé esetlennek, olykor udvariatlannak tűnt (pedig nem volt az!), most viszont egy folyékonyan beszélő, az ismeretlen környezetben is otthonosan mozgó világfival ülünk a Greenbank Sports Academy lelátóján.
„Nem is tudom elmondani, mennyire bosszantanak a sérüléseim, tavaly nyáron térdoperáció hátráltatott, most meg ez a bokaműtét” – töpreng. „Úgy volt, hogy októberben már leülök a nagycsapat kispadjára, talán már szóhoz is juthattam volna Ligakupa-mecs-
csen, netán bajnokin is, legalábbis erről beszélt Rafa Benítez menedzser. Gulácsi Péter, a klub harmadik számú kapuvédője Pepe Reina és Charles Itandje mögött például már ült a kispadon Ligakupa-mérkőzésen. Bevallom, fantáziáltam már arról, hogy Fernando Torreszszel mi ketten alkotjuk a Liverpool csatársorát.”
Bizony, ez a bokasérülés valóban óriási balszerencse, s mielőtt bárki is azt hinné, mert bárkivel is beszéltem Liverpoolban, aki csak kicsit is konyít a labdarúgáshoz, az áradozott Krisztiánról. Akinek gólérzékenységéről csak annyit, hogy eddigi 25, korosztályos válogatott mérkőzésén összesen 36 gólt szerzett.
„Mindegy, november tizennyolcadikán – ha csak nem jön el a világvége – játszom a Wigan ellen a tartalékban. Egyre jobb erőben érzem magam, már mennek a labdás edzések Melwoodban, Gary Ablett irányításával. A reserve skót menedzsere nagyon várja a visszatérésemet, minden fórumon azt nyilatkozza, hogy hiányoznak a góljaim.”
Krisztián barátnője, Zsóka már Magyarországon van, amikor ezek a sorok megjelennek, de a múlt hét végén még Liverpoolban volt.
„Ritkán vagyok egyedül, szerencsére, habár akkor sem unatkozom, ha éppen nincs magyarországi látogatóm. Abban az épületben, ahová nem is olyan régen költöztem a Mersey partjáról, vagy féltucatnyian lakunk a nagycsapatból – már elnézést, hogy magamat is közéjük sorolom. Például az argentin Javier Mascherano és a szlovák Martin Skrtel. Hallottam a dunaszerdahelyi történésekről, nos, mi Martinnal – aki szintén sérüléséből lábadozik – igyekszünk ápolni a magyar–szlovák barátságot. Ő a legjobb haverom a csapatban, kölcsönösen beszélünk néhány szót a másik nyelvén, sokat bolondozunk.”
Persze, valljuk meg, egy labdarúgónak mindez csak pótcselekvés. Az igazi az, ha a pályán bolondozhat az ellenfél védőivel. Mert aki járt már életében az Anfield Roadon, az tudja, mit jelent rálépni a szent gyepre. Pláne, ha a Kop tizenötezres kemény magja rázendít a „You’ll never walk alone-ra”…