Amerika megérett egy fekete elnökre

Nincs kétségem afelől, hogy az amerikai külpolitika és a háborúk révén gazdaságilag és erkölcsileg is meggyengült az Egyesült Államok. Mindkét tényező egy ország nagyságának fontos alkotórésze – nyilatkozott lapunknak Michael Goldstein politológus, a Kalifornia Berkeley Egyetem washingtoni programjának igazgatója, az amerikai elnökválasztások történetéről írt öt könyv szerzője. A politológia professzora a keddi választás eredményeit elemezve Barack Obamát Franklin Roosevelthez hasonlította, aki az akkori gazdasági világválság ellenére népszerű tudott maradni, s ezt elsősorban kommunikációs képességeinek köszönhette. Michael Goldsteinnel többek között Hillary Clinton és John McCain elhibázott kampányairól, az amerikai társadalom változásáról, illetve Obama leendő külpolitikájáról beszélgettünk.

Egyértelműnek tűnik, hogy Barack Obama megválasztásával az amerikaiak a változásra szavaztak. Mennyire tudja érvényesíteni elképzeléseit a leendő elnök? Akadályt jelenthet-e számára az, hogy nem része az amerikai politikát évtizedek óta irányító elitnek?
– Barack Obamának bizonyára nem lesz egyszerű dolga, hiszen sok minden múlik a politikai kapcsolatokon, illetve azon, hogy mennyire képes irányítani Washingtont. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az amerikai elnöknek általános vezetői képességekkel, egy szervezet irányításának képességével kell rendelkeznie. Az előválasztások során kiderült, hogy Obama kampányát sokkal jobban menedzselték, mint Hillary Clintonét vagy John McCainét. Ellenfeleivel szemben Obamáék nem azzal voltak elfoglalva, hogy a nyilvánosság előtt kiteregessék a szennyest, s nem lehettünk szemtanúi kínos összeomlásoknak sem (Hillary Clinton látványosan a könnyeivel küszködött egy New Hampshire-i kampányrendezvényen januárban – a szerk.). Az ilyen jelenetek láttán a választók erőteljesen elgondolkoznak azon, alkalmas-e ez a jelölt arra, hogy egy országot irányítson. Obama sima, jól szervezett kampánya bizonyítékként szolgált, hogy elnökként is megállja a helyét.
– Nem gondolja, hogy egy jól menedzselt kampány mégis csak más, mint egy ország irányítása?
– Természetesen nem mondhatom azt teljes bizonyossággal, hogy Obama ragyogni fog új szerepében, hiszen egyrészt itt van a nyakunkon a pénzügyi válság. Nyilvánvalóan az is extra nyomást fog helyezni a vállára, hogy teljesítse ígéreteit, hiszen nagyon sok olyan ember van ma az Egyesült Államokban, aki eddig nem bízott a politikai rendszerben, most pedig bizakodóan tekint a jövőre. Ez óriási kihívás Obama számára. Azonban mint amerikai és mint elemző, bizakodó vagyok.
– Említette, hogy riválisainál Obama kampánya szervezettebb volt. Milyen konkrétumokat tud ezzel kapcsolatban mondani?
– A kampányok ugyan sebezhetővé teszik a küzdelemben részt vevőket, de hemzsegnek a lehetőségektől is. Az előválasztások előtt Hillary Clinton volt az abszolút favorit a demokrata versengésben, Obama pedig sok tekintetben ismeretlen volt. Meglátásom szerint Clintonék rendkívül arrogáns módon viselkedtek, s biztosak voltak abban, hogy korai győzelmeikkel gyorsan véget vetnek az előválasztási harcnak. Ám amikor kiderült, hogy az iowai és New Hampshire-i után újabb fordulók következnek, azokra már nem voltak felkészülve. A pénzüket az elején elherdálták, nem volt kidolgozott stratégiájuk, eközben Obama adományok formájában hatalmas összegekre tett szert, és jól átgondolt stratégiája volt. Ennek az volt a lényege, hogy az előválasztások helyett kifejezetten a jelölőgyűlések megnyerésére koncentrált (az előválasztásokkal szemben a jelölőgyűlések kötetlen légkörű öszszejövetelek, amelyeken a szavazók javarészt informális légkörben döntenek a támogatandó politikusról – a szerk.). Erre egyik ellenfele sem számított. Ezzel szemben az általános elnökválasztási kampánynál John McCainnek úgy kellett republikánus színekben ringbe szállnia, hogy eközben Amerika valaha legnépszerűtlenebb, jelenlegi elnöke is republikánus. Mindeközben mindkét jelöltnek a gazdasági válsággal is számolnia kellett, a választók pedig egy magabiztos, kompetens menedzsert kerestek, akinek vezetésével az Egyesült Államok képes lesz átvészelni ezt az időszakot. McCainék e kérdéshez való ideges hozzáállása sokakat aggasztott, és ártott neki Sarah Palin kinevezése is. Mindezek mellett Barack Obama egy karizmatikus és inspiráló szónok, aki nagyon sok embernek újra reményt adott.
– Milyen új elemeket tartalmaztak az idei kampányok, amelyekre az amerikai történelem során még nem volt példa?
– Elsősorban azt emelném ki, hogy Obama nemzeti kampányt indított, amelyhez hasonló az elmúlt évtizedek demokrata választási hadjáratai során nem fordult elő. Alulról szerveződő, az ország legkülönbözőbb területeiről rengeteg embert mozgósító kampányról van szó. Ha egy elnökjelölt egy adott államban nem tudja beszerezni a szavazatok legalább 45 százalékát, az annyit jelent, hogy az ottani kampánya megbukott. A mostani választáson Obama számos olyan államban tudott nyerni, amelyek évtizedek óta republikánus bástyáknak számítottak. Megnövekedett egyben azoknak az államoknak a száma is, amelyekben a diadal ugyan elmaradt, de a szavatok több mint 45 százalékát sikerült megszerezni. A demokratáknak tehát alapvetően új az a megközelítése, hogy az egész nemzetre kiterjedő kampányt folytattak. Ez igen kockázatos volt, hiszen a józan ész azt diktálja, hogy a kampánypénzt azokban az államokban költjük el, ahol feltétlenül szükséges a győzelem. A hatékony kampány mellett Obama szinte korlátlanul költekezhetett. Az 1970-es években fordult elő legutoljára, hogy egy elnökválasztási kampányhoz nem kértek közpénzt. Miközben John McCain csupán 84 millió dollárból gazdálkodhatott a kampány két utolsó hónapjában, addig Obama magánadományokból rekordöszszegű, 150 millió dolláros összegre tett szert csak szeptemberben. (Az elnökjelöltek két megoldás közül választhatnak: vagy adományozóik rokonszenvére bízzák magukat, vagy a szövetségi finanszírozási rendszert választják – a szerk.) Obama összesen mintegy 750 millió dollárt költött kampányára. Mindezek ellenére az amerikaiak ma is nehezen hiszik el, hogy az Egyesült Államok megérett arra, hogy fekete elnököt válasszon.
– Mindenki pozitív, hatalmas változásnak értékeli, hogy Amerikának színes bőrű elnöke lehet. Emellett Joe Biden személyében most lesz először katolikus alelnöke az országnak. Ez az amerikai társadalomban végbemenő változásoknak köszönhető?
– A társadalmi változásokat tükrözi az elitek összetétele. Az elfogadottság szempontjából ez sokkal fejlettebb társadalom, a 30-as éveikben lévő vagy annál fiatalabb amerikaiak másként viszonyulnak a faji kérdéshez, mint valaki az én generációmból vagy a még idősebb nemzedékek. Az 1970-es években a bevándorlók egy nagy hulláma érkezett ismét Amerikába a világ minden tájáról. A társadalom sosem volt ennyire sokrétű, mint most. Példaként említeném azt, amikor az 1960-as években a Kalifornia Berkeley Egyetemre jártam, az intézménynek egyetlen fekete bőrű vagy spanyol nyelvterületről származó hallgatója sem volt. Ma már természetesnek veszszük azt, hogy a mindennapokban az élet különböző területein különböző bőrszínű emberekkel találkozunk. Érdekesség, hogy a 18–29 éves korosztályba tartozó szavazók 48 százaléka Al Gore-ra szavazott 2000-ben, 54 százalékuk John Kerryre 2004-ben, míg most Obamára 66 százalékuk!
– Milyen hosszú távú következményei lehetnek ezeknek a társadalmi változásoknak, a politikai elitet domináló fehér angolszász protestánsok háttérbe szorulásának az ország globális politikai-gazdasági szerepére?
– Úgy gondolom, ez azt jelenti, hogy kiegyensúlyozottabb lesz a megközelítésünk, kiegyensúlyozottabban tekintünk majd a világra. Csakis a segítségünkre lehet az, ha olyan emberek kerülnek vezetői pozíciókba, akik nem az úgynevezett mainstream társadalmi rétegekből származnak. Ennek megfelelően a világ rólunk alkotott képe is pozitív irányba mozdulhat el. Minden bizonnyal már azzal is megváltozott a világban Amerika megítélése, hogy januártól fekete elnökünk lesz.
– Az amerikaiak hogyan élik meg azt, hogy világszerte elterjedt az Amerika-ellenesség? Az Egyesült Államok egykoron az álmok országa volt, ma már egyre többen gyűlölik. Érdekli ez egyáltalán az amerikai állampolgárokat?
– Szerintem az amerikaiak többsége nem tudja felfogni, illetve nem értik, miért csökkent ennyire Amerika népszerűsége a világban. Ugyanakkor problémának is tekintik a népszerűtlenséget, hiszen azt szeretnék, ha a világ csodálná az amerikai társadalmat. Sajnos ez egy eléggé befelé forduló társadalom, kevesen utaznak külföldre, kevesen beszélnek anyanyelvükön kívül más nyelvet.
– Mit tehet Barack Obama annak érdekében, hogy megváltozzon az Amerikáról alkotott kép?
– Elég csupán az iszlám világra gondolnunk: rengeteg mozlim embert – és ezek az emberek jó szándékúak – aggasztja az amerikai külpolitika mostani iránya. Szerintem önmagában Obama elnökké választása megnyugtatja a kedélyeket.
– Milyen jellegű külpolitikára számíthatunk Obama elnöksége alatt? Kijelentette többek között, hogy hajlandó tárgyalni Irán vezetőivel, s bezáratná a guantánamói amerikai támaszpontot, ahol az Egyesült Államok vádemelés nélkül tart fogva úgynevezett ellenséges harcosokat?
– Az amerikai külpolitika sokkal inkább tanácskozó és diplomáciai jellegű lesz, mint volt az elmúlt nyolc évben. Az elnökválasztás estéjén Obama leszögezte, bár vannak az Egyesült Államoknak igazi ellenségei, akik ellen folytatja a harcot, sokkal racionálisabb lesz a hozzáállása a külügyi kérdésekhez. Megerősíti majd és helyreállítja a régi szövetségeket, különösen Nyugat-Európával. Számos közös érdek köt bennünket össze Európával, többek között környezetvédelmi és energiapolitikai elképzeléseink, hiszen mind az Egyesült Államok, mind Európa a külföldi olajtól, illetve a fosszilis energiahordozóktól való függőségét kívánja csökkenteni.
– Egyetért azokkal a bírálatokkal, amelyek szerint George W. Bush elnöksége ártott a transzatlanti kapcsolatoknak?
– Igen, ezzel egyet tudok érteni. Gondoljunk csak Bush „megelőzés-megakadályozás” doktrínájára, miszerint ha Washington Amerikára néző fenyegetést észlel, arra azonnal katonai akcióval reagál. Ez semmiképp sem nevezhető diplomáciai megközelítésnek, szövetségeseinket pedig kifejezetten megsértette ez a hozzáállás. Nincs kétségem afelől, hogy az amerikai külpolitika és a háborúk révén gazdaságilag és erkölcsileg is meggyengültünk. Mindkét tényező egy ország nagyságának fontos alkotórésze.
– Ön szerint az amerikai demokrácia jelent-e biztos receptet arra nézve, hogy az Egyesült Államok el tudja kerülni a klasszikus történelmi birodalmak sorsát?
– Úgy vélem, az elnökválasztás eredménye megerősítette az amerikai demokráciát, és megmutatta azt, hogy az amerikaiak milyen értékeket képviselnek. Nem csupán arra gondolok, hogy fekete embert választottunk elnöknek, hanem arra is, hogy John F. Kennedy 1960-as megválasztása óta nem volt ilyen magas a szavazás részvételi aránya.
– Kiderülhet, hogy a mostani helyzetben, a gazdasági válság beköszöntével Obama sem tud csodát tenni? Nem gondolja úgy, hogy túl sok remény és elvárás fűződik Obamához?
– Hadd emlékeztessem, hogy Franklin Rooseveltnek és a demokratáknak hosszú időbe telt, hogy kivezessék az országot a nagy gazdasági válságból az 1930-as években. Sőt, sokan úgy tartják, ez egészen a 30-as évek végéig nem sikerült nekik, ekkor azonban megkezdődött a háborúra való felkészülés jegyében a nagy költekezés. Roosevelt népszerűségi mutatói ettől függetlenül igen magasak voltak, amelyet elsősorban kommunikációs stílusának köszönhetett. Az ő nevéhez fűződnek a nemzetnek címzett rádiós beszédek, amelyekben mindig úgy szólította meg az amerikai állampolgárokat, hogy „Barátaim!” Kommunikációja a reményre és a várakozásra épült, arra, hogy minden jobbra fog fordulni. Rengeteget számít az, ha valakinek jók a kommunikációs képességei. Obama és az őt követő elnökök, illetve a mindenkori kormányzat és a társadalom nagy feladata az lesz, hogy miközben az amerikai gazdaság gyors ütemben változik, megélhetést biztosítson az új nemzedékeknek. Emlékeztetném, hogy ebben az országban egykoron virágzott az acélipar és az autógyártás. Ma elég elmenni Ohióba vagy Michiganbe, hogy lássuk: az autógyártás nagy bajban van, s rengeteg ember vált munkanélkülivé. Új gazdasági struktúra lép most a régi helyébe.