Felemás európai siker

Kétség sem férhet ahhoz, hogy 2008-ban az Európai Unió Nicolas Sarkozy aktivitásáról és a francia EU-elnökség sikereiről szólt. Hogy a francia államfő által hangoztatott eredményeket – a gazdasági válság kezelését, a lisszaboni szerződés ratifikálási folyamatának beindítását, a közös klímavédelmi megállapodást, a grúz–orosz konfliktus feloldásában vállalt szerepet – valódi sikerként értékelhetjük-e, vitatható. Az viszont kevésbé, hogy a globális gazdasági recesszió idején a 27 európai tagállam számos területen egységesen lépett fel, amellyel az EU hosszú évek után ismét növelni tudta súlyát a világban.

Egyetért abban a politikai elemzők többsége, hogy az idei első féléves, felejthető szlovén EU-elnökség után sokkal lendületesebb és határozottabb francia vezetés következett, ami Franciaország Európában betöltött súlyát tekintve talán nem is meglepő. Ám a változáshoz kétségkívül hozzájárult Nicolas Sarkozy személyisége is, aki lendületet adott és személyiséggel ruházta fel magát Európát. A francia elnök felelős nemzetközi vezetőként jól felépített imázsa nem csak PR-szakemberek műve. Sarkozy tettekkel is bizonyította, hogy az unió első embereként konfliktusok és gazdasági válságok idején az első számú globális hatalom, az Egyesült Államok kezdeményező képességét is képes átvállalni.
Az augusztusban kirobbant grúz–orosz konfliktus után az EU játszotta a közvetítő szerepet az egymással háborúzó felek között. Sarkozy Tbilisziben tárgyalt a tűzszünet feltételeiről, majd Moszkvában is jelen volt a megállapodás aláírásakor. Kérdés, hogy a tűzszünet vállalásai kinek kedveztek, az azonban vitathatatlan, hogy az EU nyomást tudott gyakorolni egy háborúval fenyegető időszakban.
Hasonlóan jól sikerült az EU-n belül, az egyes kormányok, illetve a nemzeti központi bankok részéről a gazdasági válság kezelésére vonatkozó összehangolt döntések meghozatala is. Sarkozy játszotta a főszerepet az úgynevezett G20-ak tanácskozásának gyors megszervezésében, vagyis ezúttal is Európa, nem az Egyesült Államok állt a kezdeményezés élére. Sarkozy, az Európai Unió blokkját képviselve, Washingtonban, Pekingben is tárgyalásokat folytatott, a vele utazó José Manuel Barroso európai bizottsági elnök mellette jelentéktelen figuraként tűnt fel az emberek szemében, róla legfeljebb azt hihették a tengerentúli újságírók, hogy tolmács. Talán nem közvetlenül Sarkozy érdemeinek, hanem az uniós tagországok közös fellépésének tulajdonítható az, hogy a tőzsdéket, a pénz- és hitelintézeteket ért krízist az Európai Unió gazdasága jóval stabilabban vészelte át, mint az Egyesült Államok. Mi több, az eurónak sikerült olyannyira megőrizni erejét, hogy egyes híresztelések szerint az egykor erős fonttal büszkélkedő Nagy-Britannia is csatlakozna az eurózónához, nem is beszélve a válságot leginkább megsínylő Izland lehetséges EU-tagságáról.
Az Európai Unió határozottabb nemzetközi megjelenése ellenére még Franciaország elnöksége alatt sem sikerült bizonyos területeken előre lépni, noha maga Sarkozy történelminek nevezte az egy héttel ezelőtti brüsszeli EU-csúcson elérteket. A találkozón ismét bebizonyosodott: annak érdekében, hogy a nyilvánosság előtt legyen mit bemutatniuk, az unió vezetői képesek korábban elért megállapodásokat új köntösbe bújtatva vagy utolsó pillanatban meghozott döntéseket sikerként értékelve tálalni az európaiak elé. Ilyen többek között a klímavédelemről szóló megállapodás, amely egy korábbi terv némileg módosított változata. Nem történt áttörés a lisszaboni szerződés ratifikálási folyamatának beindítása terén sem, noha jövő októberben újra kísérletet tesznek arra, hogy Írországgal elfogadtassák az általuk júniusban elvetett dokumentumot. Ezenkívül továbbra sem oldódott meg s a januárban kezdődő cseh elnökség feladata marad a közös európai energiabiztonsági politika kialakítása, amely a tagországok különutas energiapolitikája, illetve a Nabucco-gázprojekt halogatása miatt igen nehéz feladatnak fog bizonyulni.