A Heves megyei Fallóskúton található a felső-mátrai templomok egyik legismertebb búcsújáró helye, a Mária-kápolna, amely forrása mellett leginkább talán a különlegesen szép tűzzománc stációiról ismert. A Mária-kápolna története viszonylag rövid időre nyúlik vissza: a hasznosi Sánta Lászlónénak 1947-ben jelent meg az erdőben a Szűzanya, nem sokkal később a fallóskúti forrást is megtalálták. A kápolnát azonban csak az 1970-es évek végén építették meg a csodás jelenések helyén. Később a búcsújáró hely – az ország különböző települései és tengerentúli támogatók adományaiból – tovább szépült: 1996-ban készült el a szabadtéri oltár, illetve a kápolna előtti márvány Mária-szobor, majd 2006-ban szentelték fel a Béke királynéja templomot, s ezzel befejeződött a fallóskúti kegyhely kiépítése.
A búcsújáró hely ma már azonban nemcsak az épített környezetéről híres, hanem a kegyhelyen lakó és az azt gondozó remetéről, Szél Sándor Paszkálról is. A középkorú, pirospozsgás arcú férfi idén már 18. karácsonyát töltötte az erdő mélyén. 1991 augusztusában döntött úgy, hogy a remeteséget választja a korábbi világi életmód helyett. Aki azonban azt gondolná, hogy a remete a világtól elzárva, magányosan éldegél a Mátra hegyei között, az téved. Még indulásunk előtt felhívtuk Kacsik Árpád atyát, hogy Szél Sándor Paszkál felől érdeklődjünk. A pap visszakérdezett, miért keressük a remetét, mire mi elmondtuk, az érdekelne minket, miként karácsonyozik a remete magányosan, az erdő mélyén. Erre az atya nevetve csak annyit mondott: „Higgye el, maga sokkal többet van egyedül, mint a remete.” Hozzátette: ettől függetlenül menjünk csak bátran, majd értesíti a remetét a látogatásról.
Egy nappal karácsony után, szombat délelőtt érkeztünk Fallóskútra. Tudtuk, hogy déltől mise van a Mária-kápolnában, és jelenlétünkkel nem akartunk a szertartás idején felfordulást okozni. Szél Sándor Paszkált a kápolna mellett kialakított kis rezidenciájában találtuk meg. Az épületben a maga egyszerűségében minden megvan, amire egy remetének szüksége lehet. A helyiség egyik sarkában asztal áll székekkel, Paszkál lapunk munkatársait is itt kínálta hellyel, a másik sarokban pedig egy régimódi szekrény tárolja a remete legszükségesebb ruháit. A szoba másik felében található az ágy, a fekvőalkalmatossággal szemben pedig a televízió kapott helyett, részben a 20. századi technikai találmány kapcsolja össze Paszkált a külvilággal. A lakhely melegét pedig a szoba közepén elhelyezett sparhelt biztosítja. A szerkezetet az idő vasfoga ugyan már jórészt megette, a masina mégis egymás után nyelte el a felaprított fadarabokat, és cserébe ontotta a meleget, kellő hőmérsékletet biztosítva a helyiségben. A falon pedig szentképek sokasága hirdeti Isten dicsőségét. S hogy a remete mennyire nem magányos, az első pillanatban nyilvánvalóvá vált. Két család is meglátogatta, az asszonyok takarítottak: pakoltak, söprögettek, letakarították az asztalt. A férfiak meg eközben Paszkál minden egyes gondolatát figyelték, segítettek neki a mise előkészüle-teiben.
Néhány perc alatt kiderült, hogy az atya elfelejtett szólni a remetének. A kegyhely fizikai és szellemi őre azonban ettől függetlenül szívesen vette lapunk érdeklődését, és rövid ideig ugyan, de készséggel munkatársaink rendelkezésére állt. Arról érdeklődtünk, hogy miként telt idén a karácsonya. Ízes palóc tájszólással, mosolyogva mesélt az utóbbi néhány nap történéseiről, mondandójának középpontjában természetesen a szertartások és az imádságok álltak. – Szenteste hét órakor volt itt a szentmise, vagy harmincan gyűltünk össze ezen az elhagyatott helyen. Nagyon boldog voltam, mert csodaszép volt az ünnepünk, még az égiek is megharmatoztak, fehér lett a táj. Később hosszasan imádkoztam, majd a televízióban megnéztem az éjféli misét – mesélte a szenteste eseményeit a mosolygós arcú remete. Arra a kérdésre, hogy a háta mögött található karácsonyfát ő díszítette-e fel, meglepetten válaszolt: „Persze hogy én, hát nekem is karácsony van.” Megnyugtattuk, hogy magunk is így gondoljuk, és az ünnep további napjairól kérdeztük. – Sokan jönnek ide, hiszen itt lelkileg megnyugszanak és feltöltődnek az emberek. Mindenkit jó szívvel fogadtam, köszöntöttem az ide érkezőket, és a kedves vendégeknek áldott karácsonyt és boldog új évet kívántam. A miséken, mivel nincs kántor, én énekeltem, az áldás után pedig mindenki lelkileg feltöltődve távozott – árulta el Paszkál. Arra a kérdésre, hogy mi került az idén az ünnepi asztalra, jókedvűen újságolta el, hogy halászlé, hurka, kolbász és kalács, amelyet jórészt a hívek adományoztak neki. Arról is faggattuk a remetét, hogy az idekint megélt 18 karácsonnyal kapcsolatban milyen emlékek jutnak eszébe. Nem hazudtolta meg önmagát. Röviden csak annyit mondott, eleinte az atya átvitte Mátraszentimrére misére, de manapság már csak a kályha „nevű” barátjával karácsonyoznak „kettesben”. Arra a kérdésre, volt-e rá példa, hogy a hívek csatlakoztak hozzá karácsonykor, csak annyit mondott, előfordult, hogy meglátogatták, hoztak ezt-azt, de sohasem maradtak vele. Megjegyezte azt is, hogy a rokonok is rendszeresen látogatják, de főleg nyáron jönnek el hozzá Fallóskútra. A rövid beszélgetést Paszkál zárta le azzal, hogy nekünk is boldog új évet kívánt. Megértettük, hogy a remete lélekben már a közelgő szentmisére készül…
origo.hu
Szánthó Miklós levelet írt David Pressman távozó nagykövet-aktivistának
