Aki alkalmas időben nyit be a gyönyörű neogótikus Hermina-kápolnába, könnyen érezheti úgy, hogy időviharba került. A városligeti épületet ugyanis a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend Magyarországi Helytartósága látja el, és minden hónap első keddjén itt gyűlnek össze konventmisére a rend hazai tagjai. Ilyenkor általában lovagi viseletben jelennek meg, ami fehér köpönyeget jelent, amelynek bal váll alatti részére skarlát posztóból a Bouillon Gottfried-féle, úgynevezett jeruzsálemi keresztet varrták.
Mielőtt vállrándítással azt gondolnánk, hogy ez is csupán egy a napjainkban oly divatos szerepjátékok közül, menekülés az olykor elviselhetetlennek látszó hétköznapi valóság elől, érdemes megfontolni, hogy külsőségeiben, rítusaiban nyilván nem nélkülözi a formalitásokat a ma is működő Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend, ám egyszerű „szabadidős tevékenységnél” lényegesen többet jelent lovagnak lenni, hiszen a rendhez való csatlakozás egyfajta életforma és lelkiség elfogadását is jelenti.
A lovagság gondolata napjainkban egyébként is annyira népszerű, hogy a puszta megnevezés is vonzó különféle célok eléréséért szerveződött civil társaságok számára: a szó szoros értelmében vett lovagrendeken kívül számtalan társulat működik „lovagrend” néven. Elég, ha a hazai és nemzetközi borlovagrendekre vagy sajtlovagrendekre gondolunk, amelyek tagjait legföljebb távoli értelemben hozta össze a lovagi erények iránti tisztelet.
A valódi lovagrendekben ma is teljes elköteleződés szükséges a taggá váláshoz. Az egyházi lovagrendek működése történetileg a szerzetesség mintájára alakult ki, felépítésük pedig a templomosok szerkezetét adaptálta. És bár az évszázadok viharait túlélő lovagrendek rengeteg változáson mentek keresztül, az egyház által elfogadottak megőrizték alapeszményeiket.
Ma már nem túl nagy a hiteles lovagrendek száma. A Szentföldön és a Szentföldért alapítottak közül már csak egy létezik: a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend. E rend tagjai egyéni áldozatvállalással és imádsággal folyamatosan támogatják a Szentföld keresztényeit. A Vatikán számára mindez rendkívül fontos: a nagyböjt kijelölt vasárnapján a világ valamennyi katolikus templomának perselyadományait a Szentföld megsegítésére fordítja Róma. A Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagjai viszont állandó támogatást nyújtanak, és nem is keveset. Magyarországi helytartójuk, prof. dr. Tringer László elmondta, hogy a szentföldi keresztény intézmények éves költségvetésének mintegy felét tudják finanszírozni a világ több mint negyven országában élő lovagok felajánlásaiból.
A szentföldi kereszténység csöppet sincs rózsás helyzetben, így nagyon is rászorul a segítségre. „A földet, amely a kereszténység bölcsője volt, az a veszély fenyegeti, hogy keresztények nélkül marad” – írta a katolikusoktól adományokat kérő idei levelében Leonardo Sandri bíboros, a Keleti Egyházak Kongregációjának vezetője. A Szentföld keresztényei az állandó, olykor fegyveres összetűzésekbe torkolló konfliktusok és a kilátástalan gazdasági helyzet miatt elvándorolnak biztosabb megélhetést nyújtó országokba. A folyamat sokak szerint már alig-alig megfordítható. Igaz, a zarándokok nagy számának köszönhetően a Szentföld akkor sem marad katolikusok nélkül, ha az utolsó keresztény lakos is elköltözik. És a zarándokok ellátásához is szükség lesz keresztényekre. Azonban, úgy tűnik, a szentföldi katolicizmus helyzete rövid távon nem sok jóval biztat.
Hosszú történetük során a szóban forgó lovagok találkoztak már nehéz körülményekkel a Szentföldön, és a sok-sok évszázad távlatában nincs is túlságosan nagy jelentősége a pillanatnyi rendkívül aggasztó demográfiai helyzetnek. Az persze vitatott, hogy ténylegesen mennyire hosszú a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend története. A rend mai formájának eredete nem kérdéses: IX. Piusz pápa szervezte újjá 1847-ben, a jeruzsálemi latin patriarchátus ismételt felállításával egy időben. A lovagrend révén a támogatásnak speciális és folyamatos módja jött létre – mondja kérdésünkre Farkas Olivér, a magyarországi helytartóság kancellárja. A lovagok felajánlásai nélkülözhetetlen anyagi hátteret biztosítanak a patriarchátus működéséhez.
A rend történetének távolabbi kezdeteivel kapcsolatban viszont több, olykor szélsőséges felfogás is létezik, de az eredet valójában homályba vész. Az „ősiséget” hangsúlyozó egyik vélemény az újszövetségi időkig vezetné vissza a szent sír lovagjainak történetét, feltételezve, hogy a legkorábbi időkben is szükség lehetett a szent helyek felügyeletére, tehát a szent sír őrzésére is. Bár az okfejtés logikus, természetesen ez az álláspont nem támasztható alá közvetlen forrásokkal. Valamivel valószerűbb az a vélemény, amelyik a mai Szent Sír Lovagrendet közvetlen, jogfolytonos kapcsolatba helyezi a középkori előzményekkel. Eszerint a Bouillon Gottfried, a keresztes hadjáratok vezére idejében a szent sír őrzésére alapított kanonokrendnek a templomosokhoz hasonlóan létezett laikus ága is, hiszen vélhetően nem a kanonokok adták a reguláris alakulatokat, s talán a rendfenntartásban sem vettek részt közvetlenül. Az ugyanis biztos, hogy a XII. században megalakították a Szent Sír Kanonokrendet, s az intézményesüléshez köze lehetett az anyai ágon Nagy Károly császárral is rokonságot tartó Bouillon Gottfriednek, aki a szent sír iránti tiszteletből a királyi cím helyett az „Advocatus Sancti Sepulchri” – a szent sír védelmezője titulust használta. Csak az nem tisztázott teljesen, hogy a IX. Piusz pápa által 1847-ben újjáalakított rendnek milyen kapcsolata van a középkori előzményekkel.
Tringer László, a rend magyarországi helytartója inkább az óvatosabb, tényekre támaszkodó megközelítés híve. Szerinte a rend első lovagjait a középkor folyamán a keletre induló zarándokok között kell keresni. Aki méltó volt a címre, azt a szentföldi ferences elöljáró, a custos ütötte lovaggá a Szent Sír-bazilikában. Ez hatalmas megtiszteltetés lehetett, és az ilyen invesztitúrákról képi ábrázolások is fennmaradtak. Arról is van tudomásunk – magyarázza a helytartó –, hogy a beiktatás után szülőföldjükre visszatért nemesek lakóhelyükön testvérületeket alkottak. Így már a középkorban létrejöhetett egy laikusokból álló laza szerveződés.
Jelentős tényező volt a középkorban a laikusok mellett a Szent Sír Kanonokrend, Magyarországon például két térségben nyolc kolostora volt; délen a Szerémségben, északon a Szepességben. Valószínűleg a lovagok a Szentföld eleste után európai birtokaikra húzódtak vissza. Tringer László szerint az is feltételezhető, hogy a kanonokrendnek nálunk is voltak világi segítői, afféle „harmadrendje”, amely a IX. Piusz által feltámasztott rend természetes előzményének tekinthető. Magyarországon egyébként a kanonokrend sem volt annyira erős, mint a környező országokban, így önálló rendtartományt nem alkotott, hanem a déliek az itáliai perugiai tartományhoz csatlakoztak, az északiak pedig a lengyelországi miechówihoz. A török veszélyeztetettség miatt különleges helyzetben voltak, fogolykiváltással is foglalkoztak, valamint fogadalmat tettek arra, hogy sohasem kötnek békét a pogányokkal. Sorsuk azonban a megalkuvást nem ismerő különfogadalom ellenére is megpecsételődött – miként csaknem a teljes középkori magyar szerzetességé is –, és a Szent Sír Lovagrend a XIX. századi újjáéledéséig szervezett formában eltűnt Magyarországról.
A IX. Piusz által újjászervezett lovagrend viszont már kifejezetten világi jellegű intézmény volt, egységes alkotmánynyal és szervezetben, pápai fennhatóság alatt. Az 1847-es újjáalapítás óta persze kissé módosultak az elgondolások. 1880-tól a lovagrend dámákat is soraiba fogadhat, XII. Piusz pedig megteremtette a rendi vezetés ma is létező kettős szerkezetét, amely szerint a világi vezetést jelentő nagymesteri szék Rómában van, míg a lelki vezetést jelentő nagyperjeli Jeruzsálemben.
Ez azonban csupán a szerkezet, amelyet a tagoknak kell megtölteniük tartalommal a rendi statútumok alapján. Tringer László helytartó szerint statútumaik két alapfeladatot jelölnek ki a mai lovagok számára: keresztény katolikus lelki életük elmélyítését – vagyis spirituális szinten a lovagok ma is Krisztus katonáinak tekintik magukat – és a szentföldi intézmények anyagi támogatását. Az azonban rendkívül fontos, hogy a támogatás nem „fundraising” technikával működik, mint mondjuk a máltaiaknál, hanem személyes áldozatvállalással. Farkas Olivér kancellár említ olyan gyűjtőakciót is, amelyet a rend magyarországi megtelepedését követően, „tapasztalatlanul” szervezni akartak a szentföldi intézmények támogatására, és bizony a lovagrend római központjában egyáltalán nem lelkesedtek ezért. Ugyanis nem a puszta végeredmény, az anyagi javak megszerzése és továbbítása az igazi cél, hanem a lemondás, az áldozatvállalás, az imádság. Máskülönben talán nem is igen lenne értelme szegényebb országokban helytartóságot alapítaniuk, amilyen Magyarország is.
Márpedig Magyarországon a rendszerváltást követően újjáalakult a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend. Az Osztrák–Magyar Monarchiában virágzott ez a sajátos formájú, részben lelkiséginek nevezhető mozgalom, s később, a Monarchia szétesésével, Csonka-Magyarországon is tovább működtek a lovagok. Az eucharisztikus világkongresszuson például nagy számban, ünnepélyes külsőségek közepette, „apródok” kíséretében jelentek meg, amiből arra is következtethetünk, hogy a lovagrendnek létezett az ifjúságot is elérő vagy mozgósítani tudó köre. A kommunista hatalomátvétel azonban az összes egyházi és civil szervezettel együtt a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend magyarországi helytartóságát is felszámolta, és az újjáalakulásra a rendszerváltásig várni kellett.
Csordás Eörs protonotárius kanonok a salzburgi káptalan dékánjától érkezett fölkérés nyomán, Caprio bíboros nagymester meghatalmazásával, újjászervezte a lovagrendet 1990 végén, s hamarosan magyar lovagokat avathatott Paskai László bíboros prímás, nagykeresztes lovag, nagyperjel. Ötvenhat év telt el az utolsó magyarországi invesztitúra óta, így az újjáalakult lovagrendnek lényegében semmilyen kapcsolata nem volt az 1950 előtti renddel, amelynek utolsó helytartója József Ferenc főherceg volt.
Ez a helyzet lehetőséget is rejtett magában, hiszen a rend lelkiségét korábbi, megszokásokon alapuló tévedések nélkül tudták alakítani, ugyanakkor a folyamatosság és a társadalmi beágyazottság hiánya jelentős kockázattal is jár a zavartalan működés biztosítása terén. A lovagrend hazai vezetése mindenesetre a lelki élet intenzívebbé tételén fáradozik. A budapesti és környékbeli lovagok havonta egyszer latin misén és vesperáson vesznek részt. Közös lelkigyakorlatokat, zarándoklatokat, előadásokat szerveznek számukra; ápolják és fenntartják a Hermina-kápolnát, amelynek alagsorában a templomon kívüli közösségi életre is lehetőségük nyílik.
De vajon mi lesz a szent sír lovagjaival, ha a jeruzsálemi latin patriarchátus hívek nélkül marad az elvándorlása miatt? A lovagrend magyarországi helytartója, Tringer László szerint a világegyházra nézve ennek az önmagában sajnálatos jelenségnek nem lenne jelentősége.
– Az iszlám és a judaizmus – mondja Tringer – geográfiailag kötött, számukra a szent helyek nem csupán jelképet és történelmet jelentenek. A kereszténység nem kötött egy-egy helyhez. A szent sír nem rejt holttestet, hanem üres; a kereszténység központi gondolata éppen a feltámadás. Ragaszkodunk a szent sírhoz, szükségünk van a jeruzsálemi bazilikára, de ez inkább emberi jelenség. Kultúránk mindig megteremtette a profánnal szemben a szakrálisat. Szakrális lehet hely, személy, tárgy, idő. De erre csak a természetfölöttibe kapaszkodó emberi gondolkodásnak van szüksége, e kategória ahhoz kell, hogy rendet tudjunk tartani léttel kapcsolatos fogalmaink között. Önmagában semmi sem szakrális – mondja a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend magyarországi helytartója.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
