Népzenék és népzenészek

Pali Marci bandája játszott húsvéthétfőn az erdélyi Széken, mert volt tánc. Ezúttal nem a helyi fiatalság fogadta meg a zenekart, hanem egy Michel nevű holland, aki vett egy régi házat a faluban, megtanult magyarul, és vágja a széki táncrendet is. Hogy különben is lett volna-e tánc, nem tudom, de ez azért figyelmeztető jel. Még akkor is, ha Szék maga a zene, és volt már úgy, hogy banda sem volt, aztán mégis lett valahogy. Akkor Kerner Gábor kővágóörsi műemlékes szakember hozott egy hegedűt a gyermek Sípos Mártonnak, a mostani brácsásnak. Nyilván az sincs már, hogy a Kolozsvárott cselédeskedő, ács- és földmunkát végző, piacozó, fekete-piros szoknyás, kék lajbis, szalmakalapos szikiek csütörtöki és vasárnapi kimenőiken vidáman bújócskáznak a rendőrökkel. Akkoriban úgy volt, dalolva, táncolva bandáztak a Fő téren, a Széchenyi téren, majd a Szamos-parti ligetben és a Malom-árok melletti Posta-kertben, és ha jött a hatóság embere, odébbálltak s újra felbukkantak. Lám, a partiarcok semmi újat nem találtak ki. A változások ellenére Szék még mindig archaikus sziget a Kárpát-medencében, zenéje, tánca annyira speciális, hogy mindig lesznek, akik továbbviszik a tudást, és ha helyben, ne adj isten, baj lenne, majd visszahozzák „Magyarból”, akik annak idején itt tanulták, de az is lehet, hogy még messzebbről. Mindenesetre húsvétkor a hollandok is szépen húzták (egyikük nő, ami persze itt is előfordult, lásd Moldován Ilona „Lénuca”).
A húsvéti tánc egyébként nem mindig volt szokásban, a múlt század hatvanas éveinek elején jött divatba. Adatközlők szerint „mink hoztuk divatba, rossz idő volt, nagyon esett. Találkoztunk a cigánnyal, vittük magunkkal. Minden lánynál húzott egy csárdást, egy tempót és egy magyart. Csak rózsavízzel öntöztünk. Vittük a cigányt magunkkal. Most jött divatba három éve. Most már mind így csinálja, a többi utca is”. Viszont emberemlékezet óta voltak ciklikus, periodikus rendezvények, azaz tánc csak úgy, valamint a naptári év néhány jelentős napját (például Márton-nap) és az egyházi ünnepeket is megülték, de az ilyen esemény neve már bál. Fonó már nincs Széken, de a lakodalom háromnapos, mint a mesében, és kemény munka a muzsikásoknak.
Ami azt illeti, most is szakadt róluk a víz a végére. Ötkor kezdődött az aprók tánca, még verőfényben, kinn az udvaron, és szépen benne jártunk már a hajnalban, mikor a hollandus bejelentette a jó éjszakát. Volt kalotaszegi, mezőségi és persze széki zene, majd éjféltájt előkerült valahonnan néhány svéd, és ők is hozzátették a magukét a magyar–holland válogatotthoz. Pali Marci jól egyben tartotta a bandát, ami néha nem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy nem sokat hallhattak egymásból, az utolsó pár tánca viszont már olyan volt, mint egy szakrális álom-mese, amelyben a legkisebb fiú mindhalálig forgatta a nádszál kisasszonyt.
Széken változatlanul a szilvapálinka a legelterjedtebb tudatmódosító, együtt is jár a zenével. Hogy miért van ez így évezredek óta az ázsiai sztyeppéktől a perui hegyekig, arra egy igazán autentikus beavatott, Eric Clapton adta meg az egyik lehetséges választ a Rolling Stone magazin 1985-ös interjújában. Robert Palmer kérdése így hangzott: Mitől olyan csábító, vonzó a pia meg a narkó, hogy függőséget vált ki? Íme a lassú kezű válasza: A megszállottság. A személyiségem része az a mánia, hogy mindennek feszegessem a határait. Ez pedig igencsak hasznomra válhat, ha mindezt konstruktív gondolatokban és kreativitásban élem ki, ugyanakkor mentális, fizikai vagy lelki károkat okozhat. Úgy vélem, amikor egy művész érzi a hangulatingadozást – amitől minden kreatív ember szenved –, akkor ahelyett, hogy szembesülne a valósággal, hogy ez lehetőség az alkotásra, inkább olyasmihez fordul, ami megszünteti ezt a hangulatot, ezt a szorongást. Ez pedig nem más, mint a pia, a heroin vagy valami hasonló. Nem néz szembe az alkotói kényszerrel, mert ismeri az önismeret útját, a fájdalomét. Leggyakrabban ez történik a művészekkel, sajnos. Amíg nem ismerik fel, mi váltja ki belőlük ezt az érzést, addig örökké valami másban fognak megmártózni, hogy megszabadítsa őket a nyomasztó kíntól.
A nagy Eric csak tudja, mindent vitt, és mindenért durván megfizetett. Clapton egyébként legutóbb a régi haver, J. J. Cale még friss, Roll On című hanghordozóján tűnt fel, a címadó számban gitározik egy jóízűt. Az album olyan, hogy újra itt egy Cale-lemez, és ez jó. A legjobb benne, hogy semmi változás, talán kicsit több benne az elektronika, mint szokott, de egyébként a boldog állandóság érzetét kelti a zűrzavarban, ugyanaz a gitár- és énekhang, mint évtizedek óta, ugyanaz a lebilincselő személyiség és remek művész. A belső borítón van egy kép: Cale valami deszkapalánk előtt ül fehér gitárral a kezében, és kísértetiesen hasonlít a nemrég elhunyt nagyszerű gitárosra és pótolhatatlan arcra, Gasner Jánosra. Ha már halál, ami persze hálás téma (Grateful Dead), Robin Williams, a nagyszerű humorista és színész, aki eljátszotta a világ legjobb rádiós DJ-ének szerepét is a Jó reggelt, Vietnam!-ban, maga szórta szét az édesapja hamvait a tengernél, a szülei házánál. Valamivel jobban sikerült a dolog, mint Tökiéknek A nagy Lebowskiban, de azért támadt egy kis gikszer, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Robin lendített egyet az urnán, majd belenézett, és azt mondta: Maradt még egy kis hamu, Todd. Mi legyen? Mire a bátyja: Ez apa. Még mindig kitart. Erre Robin: Igazad van, valóban kapaszkodik.
Nagyjából így kéne befejezni majd, minél később, annál jobb, Széken, az Adrián vagy a mindszentkállai szőlőben, hogy így szórakozzanak a büdös kölykök. Egyébként a gyerek is drog. John Irving káprázatos regényében, a Garp szerint a világban a főhős úgy őrizte a gyermek álmát, ahogy azt kell. Így válik a kapcsolat spirituálissá, a kötődés erőssé. Robin Williams azt mondta, hogy a gyerek simán lenyomja a kokaint. Mert paranoiddá válsz, éberré és büdössé. A széki banda, ez a mostani meg éppen huszonöt éve játszik együtt. Sípos Marci éppen most lépett ki az ajtón, hogy megálmodja, lesz-e holnap eső. A mi közös húsvéthétfőnk még reggel kezdődött, a juhok között muzsikált, és kék volt az ég, mint a sziki lajbi. Egy ideig vettem egy YouTube-barát kamerával, aztán csak hallgattam, ahogy a kutya is beszállt, pontosan. Halleluja Jézusunknak!

Széki banda Live in Szék l l l l l
J. J. Cale: Roll On (Warner, 2009.) l l l l l