Felrázza az álomból a válság Oroszországot

A válság sok szenvedést, gondot hoz a világban, egyúttal azonban kijózanít, új gondolkodásra, változtatásokra is kényszerít. Így a remények szerint a magas olajáraktól elkényelmesedett Oroszországot is felrázza, hatékonyabb gazdaságpolitikára ösztönzi – fogalmazta meg lapunknak a jelen legfontosabb kihívását Szergej Mihejev, a moszkvai Politikai Technológiák Központjának alelnöke.

Csapatjáték

– Ha már a stratégiai gondolkodásról beszélünk, a jó egy éve bejelentett Putyin-2020 terv ilyen. Kérdés azonban, hogy a megváltozott körülmények között mire jut pénz. Melyek azok a fejlesztési tervek, amelyekből nem lehet az új helyzetben sem engedni?
– A Putyin-tervet már a válság előérzete szülte. A hatalom tudta, hogy szűk esztendők előbb vagy utóbb eljönnek, s tisztában voltak azzal is, hogy nem lehet a végtelenségig a nyersanyag- és energiaexportból élni. A 2020-ig szóló fejlesztési terv még a válság előtt próbált ezen változtatni, s a modernizáció jelszavával igyekezett a gazdaságot, vele az országot új pályára állítani. Az alapvető stratégiai irányon a válság sem változtat, legfeljebb az egyes programokhoz hozzárendelt pénz lesz kevesebb. A legtöbb forrást most a szociális szféra emészti fel, elejét kell venni ugyanis a feszültségnek, segíteni kell az embereknek túljutni e nehéz időszakon.
– Említette a társadalmi nyugalom megőrzését. A nyugati sajtó szinte hetente ad hírt valamilyen tüntetésről, a hatalom azonban csak nem akar megrendülni. Erről árulkodnak a helyi megmérettetések, köztük az oly nagy figyelemmel kísért szocsi polgármester-választás is. Mivel magyarázza a hatalom eme szilárdságát?
– Tömeges tiltakozásokról egyelőre nem beszélhetünk. Egyrészt a válság hatásai korántsem olyan komolyak, hogy az utcára hajtsák a lakosságot, az 1998-as összeomlás a mostaninál jóval tragikusabb volt, másrészt a sokak szemében egyenesen az államisággal azonosított Vlagyimir Putyin népszerűsége irracionálisan kikezdhetetlen és magas. S ha mindehhez még hozzávesszük, hogy Oroszországban az átlagosnál mindig nagyobb a rendszer humántartaléka, az oroszok nem egy válságos helyzetben bizonyították tűrőképességüket, akkor a társadalom destabilizálódására nem számíthatunk. E szempontból mindig, így most is a fiatalok jelentik a legnagyobb kihívást, mert ők mindent és azonnal akarnak. Ezt a türelmetlenséget csak fokozza a fogyasztáson alapuló kor. A többség azonban tűr. Ez a mentalitás segített ilyen kiterjedt területek meghódításában is. Ezt a nyugati elemzők nagy része nem érzi, s kizárólag a GDP, az infláció vagy a munkanélküliségi ráta alakulására alapozza következtetéseit. S a legtöbbször téved. Forradalomra tehát ezúttal sem lehet számítani. A kérdés tehát nem az, hogy túléljük-e a válságot. Túléljük. Ennél sokkal fontosabb, milyen következtetéseket vonunk le belőle. Miként alakítjuk át a gazdasági rendszert.
– Említette, hogy a legfelső hatalom, ha némi késéssel is, de alapvetően jól reagált a válságra. A napokban egy éve, hogy beiktatták hivatalába Dmitrij Medvegyevet, s két erős ember irányítja az országot. Kiállta az idő próbáját a „tandemokrácia”?
– Egyértelműen állíthatom, hogy igen. Sokan várták, különösen Nyugaton, hogy Medvegyev és Putyin között súrlódások lesznek. Ez is azt mutatta, hogy semmit sem értenek Oroszországból. Így azt sem, hogy ők ketten egy csapatban játszanak. A döntéseket egy szűk csapat hozza meg. Eközben Putyin továbbra is a legnépszerűbb, s Medvegyev ha akarná, sem tudná megelőzni a kormányfőt. Törésnek tehát semmi jele a két ember között. Más kérdés, hogy Medvegyev Putyintól némiképp eltérő arculatot alakít ki magáról…
– …amellyel tudatosan szélesíti ki a hatalom mozgásterét.
– Pontosan. Nem másról van szó, mint politikai technológiáról. Az elnök előszeretettel nyilvánul meg az interneten. Ezzel eléri azokat a társadalmi csoportokat, így a fiatalokat, amelyekre Putyin hatása kisebb volt.
Külső segítség
– Ugyanez a két stílusból adódó munkamegosztás működik a nemzetközi porondon is…
– Természetesen. A Nyugat egyébként öntudatlanul is sokat segített a tandem működésének kialakításában, az elnök imázsának erősítésében. Sokan hittek Medvegyev liberalizmusában, s abban, hogy a zsidó diaszpóra hatással lesz rá. A déloszét konfliktus kirobbantásakor a grúzok tudatosan számoltak nyugatosságával, gyengeségével, sőt, egyfajta megosztottsággal is. Tévedtek, s az akcióval csak megerősítették a tandemet. Elsősorban azzal, hogy az e pillanatig meglehetősen puha, nem igazán karakteres Medvegyevet helyzetbe hozták, ő pedig bizonyította határozottságát. Más választása az elnöknek e helyzetben nem is volt, minthogy keményen lépjen fel.
– S mennyire erősödött bele Putyin a miniszterelnöki posztba, hiszen a korábbiaktól eltérő kihívásokkal kell megbirkóznia?
– Kétségtelen, hogy Putyin sokat kockáztat azzal, hogy a frontvonalba került. Különösen válság idején érvényes ez a tétel, hiszen a helyzet romlása magával húzhatja a népszerűségét. Ő azonban e kockázatot csökkenti azzal, hogy szakértő csapatot épített fel maga körül. Átvitte a kormány mellé szinte az egész egykori elnöki adminisztrációt. Ezenkívül a jó tanácsok előtt pragmatikus módon ideológiáktól függetlenül nyitva áll az ajtó. Egyébként pedig Putyin nem szakított az elnökként bevált irányítási módszerrel. Szakértő kabinetek felelnek a konkrét dolgokért, ő pedig ezek fölött álló politikai figura. Ha például valahol gondok vannak, magához rendeli az illetékes minisztert és a kamerák előtt számoltatja el. Ez a taktika idáig a válság kezelésében is működik.

Puha párna

– Egy válság azonban nemcsak problémákkal szembesíti az országok irányítóit, de egyúttal lehetőséget is nyújt például a befolyás növelésére. Így a valutatartalék, mint „puha párna” nemcsak a csapások felfogására jó, de ilyen időkben olcsóbban is lehet vásárolni. Mondjuk stratégiai cégeket. Miként képes élni Oroszország ezzel a lehetőséggel?
– A válság bizonyos esetekben valóban lehetőséget nyit stratégiai térnyerésre. Az orosz stabilizációs alap azonban nem oly nagy, hogy a hazai válságkezelés mellett nagy vásárlásokat, stratégiai üzleteket engedjen. Nem etethetjük, hitelezhetjük például az egész posztszovjet térséget. Az olyan kisebb országoknak, mint Kirgizisztánnak nyújtott hitelre még telik a tartalékokból, ám mindent és mindenkit megvenni nem lehet.
– Már csak azért sem, mert a pénz nem minden. Oroszország például még mindig nem használja ki az úgynevezett puha erőben rejlő lehetőségeket. Egy társadalom szimpátiáját meg lehet nyerni az irodalmon, a zenén, a filmeken vagy éppen a fogyasztási szokásokon keresztül, s ez sokszor többet jelent, mint a fegyverek vagy a hitelek…
– Egyetértek, s e lehetőségek kevésbé hatékony kihasználásának magyarázatát abban látom, hogy az orosz elitben manapság többségben vannak azok, akik kizárólag a pénz mindenhatóságában hisznek. Ez a filozófiai hiba jelentős mértékben érthetővé teszi a posztszovjet térségben az utóbbi időben Oroszország részéről elkövetett hibákat. De egyébként sincs most annyi pénz, hogy azzal mindent meg lehessen oldani. Így a válság esélyt ad az új megközelítésekre, az elavult gondolkodás megújítására.
– S mely térség áll a külpolitikai gondolkodás középpontjában?
– Egyértelműen az úgynevezett közel külföld, a posztszovjet régió.
– E térség kapcsán az Európai Unió és az Egyesült Államok is mind hangosabban hirdeti, hogy húsz évvel a hidegháború után el kell felejteni az érdekszférákat, és egyre nyíltabban igyekeznek visszaszorítani az orosz befolyást. Ebből is látszik, hogy érdekszférák továbbra is léteznek, egy-egy hatalom azonban inkább csak akkor hajlandó ezt elismerni, ha az adott területen az ő befolyása érvényesül…
– Ez a tipikus nyugati kettős mérce. Néha az az érzésem, hogy a Nyugat leginkább annak örülne, ha Oroszország eltűnne a föld színéről. Úgy gondolkodnak, hogy a jó orosz a halott orosz. Tudja, mint az indiánok! Az amerikai álláspont egyértelmű. Az Egyesült Államok saját érdekszférájának tekinti az egész világot. A posztszovjet térségben azonban Oroszország nem hagyja magát. Ez elemi biztonsági érdeke. S az esélyek nem rosszak. Nézzen körbe, s látja, hogy az úgynevezett színes forradalmak által a hatalomba juttatott rendszerek Ukrajnától Kirgizisztánon át Grúziáig mély válságban vannak. Vegyük példának Bush bábját, Szaakasvilit, aki kalandor politikájával az ország harmadát elvesztette. Ez is mutatja, mennyire nem hatékony, tipikusan amerikai technológiáról van szó. Gyorsan elfoglalják a harcmezőt, mint Irakban is, aztán szép sorra jönnek a problémák.
– A posztszovjet térség feletti befolyás megőrzése tehát elsőrendű orosz érdek. Melyek e régió Moszkva számára kiemelt országai?
– Elsőként Ukrajnát és Fehéroroszországot említeném, a Kaukázusban Azerbajdzsánt az energiavezetékek miatt. E régióban felértékelődik Törökország szerepe, amely veszélyes játékokat indíthat el. Közép-Ázsiában a legfőbb partner Kazahsztán, míg a kis Kirgizisztán lojalitása csupán ajándék, bónusz e geopolitikai játszmában.
– S mennyire érdekli ma Oroszországot Közép-Európa?
– E régió számunkra kissé problémás. A 90-es években az a kép alakult ki e térségről az orosz társadalomban, hogy ellenséges Moszkvával szemben Sztálin, 1968 vagy 1956 miatt. Így lényegében leírták. Ami pedig a politikai szférát illeti, Moszkvát elsősorban e régió Amerika-barátsága nyugtalanítja, ezen- kívül pedig zavarja az együttműködését a nyugat-európai országokkal. A legnagyobb probléma Lengyelországgal van, amely monopolizálni igyekszik e térség keleti politikáját. Ezenkívül elsősorban rajta keresztül igyekszik fenntartani Amerika az orosz veszély képét. Ez pedig azért oly fontos a számára, mert az orosz veszély nélkül az Egyesült Államokra sincs oly nagy szüksége Európának. Egy partnerként elfogadott Moszkva tehát egyben Washington Európai Unióra gyakorolt befolyásának gyengülését is jelentené. Ez az amerikai stratégia egyben lehetőséget is nyújt Közép-Európa azon országai számára, amelyek szeretnék bebizonyítani, hogy e régióban Oroszországról másképpen gondolkodók is vannak. Prága vagy Budapest járhatná e téren a saját útját. Nem kellene annyira félni Oroszországtól. Ami pedig a kétoldalú kapcsolatokat illeti, Moszkva számára nem az a fontos, hogy az illető kormányok milyen színű mezben fociznak, hanem a megbízhatóság. Már fárasztók a szavukat tartani nem tudó vagy nem akaró tárgyalópartnerek.

Amerikára várva

– Gondolom, az sem tetszik egy nagyhatalomnak, ha belpolitikai, választási célokra próbálják felhasználni…
– Ha Putyin 2006-os magyarországi útjára gondol, van bennünk bizonyos belső elégedetlenség amiatt, hogy a kétoldalú viszony javulását megerősíteni hivatott látogatást belpolitikai PR-célokra használták. Senki sem szereti, ha ilyenkor pártcélok szolgálatába állítják. Ez nem az a szint, nem az a helyzet. Én senkinek sem ajánlanám, hogy taktikai megfontolásokkal terhelje a két ország stratégiai kapcsolatait.
– Az elemzők nem szeretik, ha a jós szerepébe kényszerülnek, mégis megkérdezem, milyen lesz ön szerint a világ a válság után, s hol lesz abban Oroszország helye?
– A legfontosabb, hol lesz majd ebben az új világban Amerika. Ezt egyelőre nem tudhatjuk. Oroszország minden bizonnyal olyan erős regionális nagyhatalom marad, amely beleszólást kér a globális döntésekbe is. Egyszóval, a többpólusú világ egyik pólusaként képzeli el magát. Oroszország ugyanis történelmi képződmény, amelyet lehet szeretni vagy nem szeretni, de mindenképpen számolni kell vele. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de biztos lehet benne, senkinek sem fogjuk megengedni, hogy figyelmen kívül hagyja érdekeinket. Egyébként is, országa érdekei ellen vét az a politikus, akit ilyen kérdésekben nem az értelem, hanem az érzelmei vezérelnek.