Bagoly mondja? A verébnek?

A vitában eddig megjelent: Tamás Gáspár Miklós: Levél a jobboldalnak, 2009. június 13.; Körmendy Zsuzsanna: Szakadékok, 2009. június 20.; Löffler Tibor: Liberális fasizmus, 2009. június 27.; G. Fodor Gábor: A proletár yuppie és a fasizmus, 2009. július 4.; Tőkéczki László: Az antifasizmus átmentési kísérlete, 2009. július 11.

Ajánlatot tesz TGM a magyarországi keresztyén-nemzeti, konzervatív jobboldalnak: föltétlenül beszélniük kell a fasizmusról. És azt panaszolja, hogy ott e kérdés puszta felvetését sértődött és defenzív mondatok fogadják. Valóban így van. Mielőtt azonban ennek okára térnék, előbb néhány szó arról, mi is a fasizmus.
A fasizmus, miként a kommunizmus, a feudalizmusból a kapitalizmusba történő fájdalmas, gyakran alig elviselhető kínokkal járó társadalmi-gazdasági átalakulásra adott – a fájdalmaktól, kínoktól egyszer s mindenkorra megszabadulást ígérő, de az addigiaknál is nagyobbakat eredményező – hibás társadalmi-politikai immunreakció.
Mindkét „válasz” az első világháború végén jelent meg a történelem színpadán, majd a fasizmus 1945-ben, a kommunizmus pedig 1990-ben lépett le onnan.
Értelmezésemben a fasizmus és a kommunizmus a liberalizmus degenerált, szülőjét falfaló ikergyermeke. A liberalizmus ugyanis csak az 1890-es évekre jutott el odáig – nem túl nagy belső meggyőződéssel, inkább csak külső kényszereknek engedve, elkeseredett utóvédharcokat folytatva és csak lépésről lépésre meghátrálva –, hogy túllépjen eredendő szociáldarwinizmusán, s elfogadja az állam szociális feladatvállalását (szociálliberalizmus).
Ez azonban már édeskevés volt térvesztésének megállításához, a második világháború után pedig végképp a perifériára szorult a szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia hatalmas tömbjeinek árnyékában. (Bár a parlamenti demokrácia logikájának megfelelően időnként betölthette a politikai mérleg nyelvének szerepét.) Ami egyetemes érték volt belőle, azt mindkét demokrácia magáévá tette.
A második világháború eredményeként a világ megszabadult a liberalizmus egyik degenerált gyermekétől, ehhez azonban a másik segítségére szorult. Mindezért a Szovjetunió megjutalmazta magát Kelet-Európával. Az antifasiszta szövetség újabb „előnye” volt, hogy ezek után nem is kellett a másik gyermekkel háborúzni, elégséges volt a hosszú „hidegháború”, hogy a kommunizmus kimúljon végelgyengülésben.
Tehát a liberalizmus nem támadt fel a világégés után, többek között azért sem, mert nyugaton mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy kezelni kell azokat a problémákat, amelyek a kommunizmus és a fasizmus társadalmi táptalaját jelentették. Megszületett a jóléti állam (német változata a szociális piacgazdaság), megtámogatva a gazdaságtörténet leghoszszabb és legerőteljesebb növekedési időszakával.
A jóléti állam a liberális államfelfogással való szakítás. A „jóléti” jelző azoknak az államoknak járt ki, amelyek „elkötelezettek polgáraik anyagi és szellemi »jól léte« (jó egészségi állapota, korszerű műveltsége és a modern gazdaságban való foglalkoztathatósága, a munkára való alkalmassága, továbbá megfelelő lakhatása és táplálkozása) iránt, és ennek érdekében aktívan beavatkoznak a gazdasági folyamatokba”. (Szabó Katalin professzor meghatározása.)
A világ tehát túllépett a vonakodó liberalizmuson. A híd alatt alvás mindenkit megillető joga kevésnek bizonyult.
A jóléti állam időszakának legfontosabb társadalmi fejleménye a társadalom középosztályosodása. Már nem burzsoák és proletárok álltak szemben kibékíthetetlenül, hanem széles középosztály uralta a társadalmi teret. Alatta, felette kevesen. A szociáldemokrácia és a kereszténydemokrácia időnként egymást váltva, időnként együttesen, de ugyanazt a jóléti államot építette, társadalompolitikai programjának középpontjában a középosztályosodással, a középosztály(ok) társadalmi hegemóniájának megteremtésével. Tudták ugyanis, ha a középosztály széles és nyitott, amelybe felemelkedni nem csupán a legtehetségesebbeknek és legszerencsésebbeknek sikerülhet, hanem széles és gondosan kiépített utak vezetnek oda, a szélsőséges eszmék nem tudnak gyökeret verni, támogatásra találni.
Annak ugyanis előfeltételei vannak; így a társadalmi struktúrák megmerevedése, az alul lévők mobilitási és életlehetőségeinek végzetes beszűkülése, valamint olyan politikai vezető réteg megléte, amely vagy nem észleli az általa vezetett társadalom problémáit, vagy észleli ugyan, de nem tekinti feladatának a megoldásukat, illetve egyenesen érdekei ellen valónak tartja az orvoslásukat. Avagy: észleli, meg is kívánja oldani őket, de intellektuális gyengesége vagy belső visszahúzó részcsoportjai miatt nem képes rá.
Foglaljuk össze: a fasizmus/kommunizmus megjelenése, térhódítása, sőt hatalomra jutása egy történelmi léptékű átalakulási folyamat kisiklása. Végül is a politikai osztály csődjéről van szó. Érte nem kár. Az országért – amely belerohan, amelyet belekényszerítenek a zsákutcába – viszont igen.
A fasizmus és a kommunizmus között sok a hasonlóság – édestestvérek lévén ez nem meglepő – és sok a különbség, mert nem egypetéjűek. Mindkét esetben a „társadalom” van a középpontban – nevezzük ezt, jobb híján, szocializmusnak –, előbbiben nemzeti, utóbbiban nemzetközi változatban. Sir Oswald Mosley, a brit parlament és a Munkáspárt vezetésének tagja, akit – ekkor alig volt harmincéves – politikai és vezetői képessége okán lehetséges pártvezérként és miniszterelnökként emlegettek, inkább fasiszta pártot alapított. Ez a legismertebb példa, és nem egy isten háta mögötti országból. Aki onnan szeretne példát, annak itt van a mi Kassai-Schallmayer Ferenc nyilas miniszterünk és Péntek István nyilas főideológusunk története.
Fasizmus és kommunizmus egyaránt diktatúra volt, mert híveik úgy gondolták, hogy a társadalom és a gazdaság szükséges átalakítását nem lehet keresztülvinni demokratikus eszközökkel. Gazdasági vonatkozásban ugyanakkor csak az állam kiemelt szerepe a közös elem. A kommunisták legfőbb innovációja az a gondolat, hogy a piac anarchiája és ebből következő alacsony hatékonysága helyébe a tervgazdaság állítandó, amelynek megteremtéséhez elengedhetetlen a tőke és a termelőeszközök tulajdonosaiktól való elvétele, a kisajátítók kisajátítása. A fasiszták is beszéltek tervgazdaságról, de irányított és szabályozott gazdaságot értettek rajta. A tőke és a termelőeszközök tulajdonosai – ha nem álltak ellen, és tevékenységüket a fasiszta állam, valamint az általa meghatározott célok szolgálatába állították – maradhattak. Hacsak nem voltak zsidók. (Meghökkentőnek tűnhet, de annak a szabályozott piacgazdasági modellnek az alapjait, amely napjaink gazdasági válsága révén igazolta az angolszász gazdasági modellel – a Milton Friedman nevével fémjelzett „chicagói” kapitalizmussal – szembeni fölényét, még a hitleri Németországban tették le. A fasiszták a kommunistáknál racionálisabban közelítettek a gazdasághoz.)
A baloldal olvasata szerint a kommunizmus az emberiség legjobb törekvéseinek félresiklása, míg a fasizmus az emberiség legsötétebb erőinek elszabadulása. Valójában – és ez a jobboldal álláspontja – mindkettő a legsötétebb erők elszabadulása volt. Annak, hogy a balliberális köztudatban – miként TGM levelében – a kettő egy napon említése sem lehetséges, mert ez már maga is fasizmus, sőt burkolt antiszemitizmus lenne, legalább három oka van. 1. A kommunisták és a szociáldemokraták „rokoni” kapcsolata: a kommunista mozgalmakat megjártak, majd kiábrándultak a szociáldemokráciához való visszatérésért cserébe ideológiai és politikai védelmet kaptak. 2. A Nyugat sohasem vívott háborút a kommunista főországgal (a Szovjetunióval), ezt a diktatúrát nem érezte a bőrén, sőt szövetségesek voltak a német, olasz és japán fasizmus elleni harcban.
Végül a harmadik, nem kevés érzékenységet sértő pont: szólni kell a zsidóság szerepéről.
A hitleri fasizmus antiszemita, sőt rasszista volt (értsd: antiszemitizmusa nem csupán társadalmi, hanem fajelméleti, biológiai vonatkozásokkal is bírt), az olasz csak az 1930-as évek végén, német nyomásra lett azzá. Igaz, antiszemitizmus nélkül is lehetett valaki fasiszta (a sokszor idézett példa Rajk Endre, a kivégzett kommunista pártvezető, Rajk László bátyja), sőt zsidók is lehettek fasiszták, Hitler feltétlen hívei – legalábbis addig, míg nem közölték velük, hogy éppen ők az első számú ellenség. Ellenben a kommunista mozgalom, amelynek legfőbb rosszat jelentő metaforája a „tőkés”, a „kizsákmányoló”, később az „imperialista” volt, tömegesen kínált politikai karrierlehetőséget, érvényesülést vagy egyszerűen csak politikai otthont zsidóknak. Meg is szállták az európai kommunista pártok vezetését az első időkben.
A holokauszt borzalmát, iszonyatát elszenvedett zsidó közösség értelemszerűen inkább antifasiszta, mintsem antikommunista lett, részben azért, mert az előbbi nagyságrendekkel nagyobb életveszteséget okozott számára. A zsidó közösséggel összehasonlítva a kommunista tömeggyilkosságok túlélőinek és leszármazottaiknak hangja azonban lényegesen kevésbé hallatszik, amennyiben a történelmi sérelmekről esik szó. Ennek egyik oka, hogy a zsidóság a holokausztra emlékezést identitásteremtő és -őrző tartalommal töltötte, ruházta fel, amit gyengítene, ha az a távolodó múlt eseményévé halványodna. E halványodás ellen, a jelen eseményeibe kapaszkodva, a hatásos eszköz a fasizmus feltámadásának lehetőségét emlegetni. Ennek tulajdonítható például, hogy a történetírás általában hosszan taglalja a zsidóság nácik (nyilasok) általi kifosztását, arról viszont alig esik szó, hogy a túlélő zsidóság maradék vagyona Kelet-Közép-Európában ugyanarra a sorsra jutott, csak itt éppen kommunisták voltak a kifosztók. Ráadásul a magyar zsidóság vagyonának jelentős része végül is a Szovjetunióban kötött ki, mint a német háborús jóvátétel része.
Mindez elősegíti, hogy a baloldal napirenden tarthassa a fasizmus veszélyét – az ikertestvér említése nélkül.
Tehát, kedves TGM, összegezzük: a baloldal és a jobboldal között hatalmas szemléletbeli különbség, hogy az utóbbi ugyanazon érem két oldalának tartja a fasizmust és a kommunizmust. A balosok viszont úgy fogják fel a kommunizmust, ahogy a holokauszttagadók ábrázolják a koncentrációs táborokat.
És különbözik a történelemszemléletünk. Úgy tűnik, a baloldalé, a balliberális értelmiségieké megrekedt A gyűrűk ura szintjén, amely mégsem történelemfilozófiai alapvetés. Mert a világ nem úgy működik, hogy a gonosz Szauron, magát kellően erősnek érezve, orkserege élén átlépi birodalma, Mordor határát, hogy hatalma alá kényszerítse vagy megsemmisítse a tündéket, a hobbitokat és mindenféle kedves népséget, akik csak akkor tudják elkerülni a Szauron által nekik szánt sorsot, ha minden antiszauronista erő szivárványkoalícióját létrehozva visszaűzik Mordorba. Aztán kezdődik minden elölről, csak azt nem lehet tudni, hogy ehhez mikor érez újból kedvet és erőt magában a gonosz. Vagyis ahogy TGM mondja: az alapjelenség a fasizmus.
Ez nem igaz. A fasizmus (akárcsak a kommunizmus) következmény. A felhalmozódott társadalmi-gazdasági problémák meg nem oldásának és/vagy a megoldásra hivatott politikai osztály tehetetlenségének következménye. A fasizmusról föltétlenül beszélniük kell, invitálja tárgyalásra TGM a jobboldali értelmiséget, és azt panaszolja, hogy a magyar jobboldal a kérdést hallva ingerült lesz, miközben nem akar ő sokkal többet, mint némi elhatárolódást, egy kis konzervatív antifasizmust.
A jobboldali értelmiség ingerültségének oka azonban az, hogy az okokról akar beszélni. Csakhogy a baloldali értelmiség azt állítja, hogy okok nincsenek és okok híján következmények sem. Csupán annyi történik, hogy Szauron serege élén ismét átlépte Mordor határát, tessék elhatárolódni tőle és koalíciót kötni ellene.
Ezen a szinten nincs miről beszélnünk, kedves TGM!
Van a dolognak egy másik oldala is. A baloldaliság napjainkban a lelki és szellemi restség, az üresség, a kitömött emberek és a szalmabélű kobakok szinonimájává vált. Közel s távol sehol egy fia új és saját gondolat, ami netán annak tűnik, az neoliberális import. Ezért van az, hogy a baloldal valósággal rajong a válsághelyzetekért, válsághelyzetben érzi elemében magát. Akkor kényszerek vannak, a kényszerek diktálják a teendőket. Ez két előnnyel jár. Az egyik, hogy nem kell gondolkodni. A másik, hogy lehet bátornak és elszántnak látszani.
Ilyen helyzetben a baloldal számára a fasizmus lelki szükséglet. A fasizmus elleni küzdelem a pozitív énkép megerősítésének jóformán egyedüli területe és lehetősége. A jobboldali értelmiség azonban nem érzi kötelességének a baloldali psziché karbantartásában való szerepvállalást. Mindenki maga küzdjön meg saját lelki nyomorával.
Van hát ok ingerültnek lenni.
De hogy ne legyek igaztalan: a baloldalon is van, aki tudja, minek köszönhette a Jobbik júniusi választási sikerét. Ormos Mária történész a 168 Óra című hetilapnak adott interjújában (szögezzük le, sem az interjúvolt, sem a lap nem vádolható a jobboldal iránti rokonszenvvel) keresi a szót, keresi a hangot, nem mindig találja, de a lényegre azért rátapint. „1989 óta nem történt meg nálunk a konszolidáció, [pedig] itt korábban olyan jól működő nagyvállalatok voltak – például a Rába, Bábolna –, amelyeket át kellett volna menteni rendszerváltáskor. A magyar mezőgazdaság és ipar széthullása miatt több mint egymillióan veszítették el állásukat. És azóta a munkahelyeket egyetlen kormány sem tudta »visszapótolni«. A munkanélküliséghez társult a »cigányprobléma«. Nem volt még ilyen helyzet a magyar történelemben. E megoldatlan konfliktusok vezettek el a radikalizálódáshoz.”
Konszolidációt mond, keresve a szót, keresve a hangot, mert egyelőre még Ormos Mária sem tart ott, hogy ki merje ejteni azt, ami egyébként egyértelműen következik az általa mondottakból: elhibáztuk a rendszerváltást, két évtized után nyilvánvalóvá kell hogy váljon a rendszerváltás rendszerének bukása. Mindent újra kell gondolnunk. A történész tudja, hogy megoldatlan konfliktusaink vannak. Ez a problémánk. Nem az történik, hogy Szauron éppen 2009-ben gondolta úgy, hogy ideje újabb háborút indítania.
Megoldatlan konfliktusainkról kellene diskurzust folytatnunk, kedves TGM. Mert a fasizmus álkérdés. És ha álkérdésekkel bombáznak, ingerült leszek. Ingerültek lesznek jobboldali barátaim is.
Tudom, nagyon nehéz. A madárcsontúvá vénült professzor asszony talán megengedheti magának, hogy baloldaliként kimondja, mit is gondol. Végig is tapos rajta a balliberális lánckerék. Niedermüller Péter az Élet és Irodalomban – harcos antifasiszta orgánum – nemes egyértelműséggel leszélsőjobboldalizza a baloldali professzort. Persze csak közvetve. Nem megoldatlan konfliktusaink vannak – mondja –, csupán a társadalmi közhangulat radikalizálódik. A jobboldali politikai pártok a radikalizálódó közhangulatot szolgálják ki a rendszerváltás megkérdőjelezésével, a teljes újrakezdés, a második rendszerváltás szükségessége pedig „hamis mítosz”. Világunk a létező világok legjobbika, amelyben csak az jelenti a bajt, ha a társadalmi közhangulat radikalizálódik.
De lánckerék tapos végig Magyar Bálinton, a megsemmisülés közelébe jutott SZDSZ egyik „történelmi” vezetőjén, aki mostanra gyűjtötte össze a bátorságot, hogy kimondja, miszerint pártjának „szakítani kellene a neoliberalizmussal, el kell fogadni, hogy hatékonyan működő államnak igenis fontos funkciói vannak az esélyteremtésben, az infrastruktúra fejlesztésében, az oktatásban, sőt az egészségügyben is, és sok feladatot a piac nem fog megoldani”. Niedermüller Péter szerint mindez a leglaposabb baloldali érvelés. A gyenge és gyámoltalan emberek azt akarják, hogy az erős állam bácsi helyettük oldja meg a problémákat.
Egy übermenschnek illik is megvetnie a szolganépet.
Mit is mondott, miről beszélgessünk, kedves TGM?