A kisember világa

Budapesten, egészen pontosan Angyalföldön van egy lepukkant pályaudvar, ahol mintha megállt volna az idő. Omladozó kerítés, málló falak, szocreál stílusú vasúti resti. Az ember mintha egy határ menti kis falu elhagyott állomására érkezett volna. Ez a szürke és fájdalmas közeg ad ismét otthont az Állomás című tévésorozat újabb epizódjainak. A gyorsan jött vihar még szomorúbbá varázsolta a hely hangulatát.

Teleregény szombattól. Az Állomás című teleregény, amely műfaját tekintve a dráma és a szituációs komédia egyvelege, a Duna Televízió másfél évtizedes történetében az első saját gyártású sorozat; rendezője Pajer Róbert és Balogh Zsolt, az operatőr Sára Balázs. A Magyar Mozgókép Közalapítvány idén hatvanmillió forint támogatást ítélt meg a sorozatot készítő Norien Film Kft.-nek, míg a múlt évben csak huszonhárommillió forintot adott. Az első évadot szombattól vetíti a Duna Televízió, az új részeket szeptember végétől láthatja a közönség. A zenei aláfestést a Besh o droM együttes készítette. Epizódszerepekben feltűnik Rajhona Ádám, Igó Éva és Mundruczó Kornél is.

Az állomás maga, vagyis Tuslag, ahol a Duna Televízió teleregénye játszódik, egy kopottas határ menti stáció, amely bárhol lehetne Közép-Európában; a masiniszták, fináncok és az átutazók hétköznapi, apró-cseprő dolgaiból kerekedik ki a sorozat sztorija. A főszereplők a maguk egyszerű módján élik a szürke hétköznapokat: egymás mellett tengődik a seftes állomásfőnök, Józsi és felesége, Giza (Csuja Imre, Börcsök Enikő) Ervin, a forgalmista (Telekes Péter), Irén, a pénztárosnő (Györgyi Anna) és a helybéli örömlány, Izaura (Soltész Bözse). Irigység, hatalomvágy, bujaság és persze a pletyka mozgatja őket. A sorozat minden része más-más történetet mesél el. Az egyikben például Ervinke, a vágányőr kutyája eltűnik, a helyiek körében pedig elterjed pletyka: biztos bedarálták a hentesnél készülő kolbászba. Az ebet Telekes Péter saját kutyája, Zója, a törpetacskó alakítja. A történet mintha Jirí Menzel egykori kultuszfilmje, a Szigorúan ellenőrzött vonatok modernebb, magyar valósággal átitatott, egyszerűbb változata lenne. Az angyalföldi pályaudvar láttán a hrabali világ magyar változatával találom magam szemben, bár most 2009-et írunk.
Amikor odaérek a forgatásra, éppen a büfében zajló jelenteket veszik fel. Benn viaszosvászonnal letakart asztalok, rozoga játékgép mellett szépen megfér egy kistelevízió, tetején csipketerítővel, meg egy régi rádió. Csuja Imre épp egy asztalon könyökölve vár a jelenetére, a többiek kintről figyelik az eseményeket, Soltész Bözse rikító rózsaszín ruhában, piros ernyővel a kezében téblábol. A büfé melletti váróteremben rendezték be azt a szobát, ahol a rendező végig követheti a kamera által rögzített képet, és itt van a hangkeverő pult is. Mintha minden a helyén lenne, nincs leállás, egy jelenetet kétszer, ha rögzítenek. Bár a felvételeket belső helyszíneken készítik, a váratlanul jött vihart azonnal kihasználja a rendező. Épp Telekes Pétert küldi ki a zuhogó esőbe, hogy rögzíthessék, amint a vihar elől a melegedőbe menekül. – Gyorsan, mert elfogy az eső! – hangzik a rendezői utasítás.
Gáspár Sándor egy padon ülve, feketét kortyolgatva várja, hogy sorra kerüljön. Kihasználva az alkalmat, lehuppanok mellé, kikérdezem a figurájáról és a forgatásról. – Lupu egy romániai titokzatos vállalkozó, igazi blöffös pasas, és persze állandóan Irént, a pénztárosnőt kerülgeti. A forgatáson az emberi minőség maximumával találtam magam szemben: nemcsak a színészek között, de a technikusok között is a legjobb szakemberek foglalnak helyet. Az pedig külön öröm számomra, hogy ilyen nívós színészgárdával játszhatok együtt – mondja. Rákérdezek, mit gondol a magyar tévésorozatok helyzetéről. Gáspár Sándor úgy véli, egyre inkább hiány van a minőségi televíziós műsorokból. Bár lehet, hogy a statisztikákat tekintve sok sorozat készül itthon, mégis kevésről hallani. Az lenne az ideális, ha a televízióban újra előtérbe kerülnének a színészek szakmai kvalitásai, és nem főzőműsorokban, politikai csevegésekben tűnnek fel. – Ahogy az ismerőseimtől hallottam, sokan ismerik és nagyon szeretik ezt a sorozatot. Benne van a köztudatban, még a beregszászi ismerőseim is nézik – vélekedik. Gáspár Sándortól elköszönve Györgyi Anna felé veszem az irányt, közben odafut hozzám Pajer Róbert rendező is egy pillanatra; sok a dolog, tartani kell az előírt menetet, de szépen haladnak a jelenetekkel. Györgyi Anna is az általa megformált karakterről kezd mesélni: – Irén egy idősebb nő, aki már túl van a virágzásán, nagyon rejtelmes figura, akinek senki nem ismeri a múltját. Sokan epekednek érte, a házas Józsi, Lupu, Ervinke pedig naiv, gyermeki módon rajong érte. Irén mindenkivel szeret kacérkodni, de az estéit mindig magányosan tölti. Egyszerű aszszony, de néha arról álmodik, hogy az állomás vezetője lesz. A sorozat mondandója talán az, hogy próbáljunk meg végre normálisan élni egymás mellett, tanuljunk meg élni és élni hagyni. Györgyi Anna is kifejti véleményét a tévésorozatokkal kapcsolatban: – Nagyon szeretem a régi tévéjátékokat. Csodálkozom, hogy ma miért nem lehet például Csehov-novellákat adaptálni. Döbbenetes, mennyi idiotizmus van a tévében, és szomorú, hogy sok ember kizárólag innen informálódik. A szomszédjaim például nem is tudták, hogy színész vagyok, mondván nem láttak még a tévében. Fontos, hogy az emberek tisztában legyenek azzal, hogy igenis újra vannak minőségi műsorok a tévében – mondja.
Ha itt véget ér a forgatás, a stáb is továbbáll, és egy bánki, elhagyott állomásra költözik, bár nem hiszem, hogy az angyalföldi pályaudvar és a vidéki vasútállomás között sok különbség lenne.