A pécselyi pap

L U G A S

Ahogy az esőfelhők alól és a zord nyári vihar elől menekültemben elhagytam Sümeget, aztán Tapolcát, és Gyulakeszi felé fordítottam szekerem rúdját, s a gyönyörű Balaton-felvidéket átszelve, Köveskál felé, majd Mencshely, Dörgicse és Vászolyon át befutottam Pécselyre, rá kellett döbbennem, hol is járok. A világ egyik legszebb vidékén autózom – különösen az Óbudavár–Mencsely–Pécsely szakasz volt attraktív és intim is egyszerre. Apró, eldugott falvak egymás mellett – mintha nem ért volna ide a közismert balatoni zsúfoltsággal együtt járó esztelen tájrombolás. Sőt és bizony: különös örök erők sugároztak a tájban, Nyugat, Kelet és Dél géniuszainak találkozásánál vagyunk. Néhány fordulónál afféle érzésem támadt, ilyen lehetett az archaikus magyar táj, midőn az ember békében és patriarchális nyájasságban élhetett fűvel, fával, állattal és természettel. Ez a pannon szuggesztió. Dombvonulatokkal és harsogó zöldekkel, apró intim erdőkkel, főleg karnyújtásnyira szétfutó szőlőkkel és viszonylag szépszámú elviselhető esztétikájú pincével. A táj a friss eső után úgy ragyogott az oldott napsütésben, mint valami árkádiai emlékmű.
És mondjam, hogy a szőlők mellett számomra is meglepő módon a manduláskertek kötötték le leginkább a figyelmemet? Az üde, hars zöld, szép és légies gyümölcsfák rendje – sajnos kevés, de akadt belőlük. Pedig máris jöhet az aktuális és szükséges intelem: „jelen helyzetünk int, hogy minden darab földnek, különösen a lakhelyeinkhez csatolt kerteinknek a lehető legtöbb hasznát vegyük”. Aktuális beszéd ez az elhanyagolt erdők és mezők és szőlőskertek, a parlagfűvel való küzdelem és az eldzsungelesedés idején, amikor például mindenfelé elhagyott gyümölcsfákat látni a határban – és még csak nem is saját magam idézgetem, mint valami panaszfalhoz járuló zarándok, hanem egy régi-régi alak beszél könyvének előszavából. Amit ő maga persze szerényen „fölkérésnek” nevez – egy régi auktor 1854-ből. És meg is adja saját intelmének indokát. Bár kissé döcögős és körülményes és csikorgó nyelven intonálja puha karakterológiai megfigyeléseivel dúsított textusát, de azt mondja és úgy mondja, amit és ahogy ma is nyugodtan megtehetné. „Minthogy a magyar természeténél fogva a lassú haladásnak s majdnem a haladni nem akarásnak hő barátja; azonban szinte természeti jó hajlamánál fogva örömest engedi is magát tekintélyes tanácslás által vezéreltetni: íme fölkérem főleg a t. c. lelkész urakat, hogy a vezérletükre bízott népben igyekezzenek fölébreszteni s növelni a gyümölcsfák nemesítése s tenyésztésének megkedvelését, figyelmeztetőleg ajánlván annak ezt az éppen számára készített könyvecskét, s ennek útmutatásai nyomán legyenek annak vezérei az előtte még töretlen ösvényen.”
Oláh János (1793–1867) pécselyi református lelkész írta ezeket a sorokat az 1854-ben Komáromban kiadott Gyümölcsfa-kertészet című könyvecskéjében. Az ő emlékének megsüvegelésére vállaltam odahagyni a kies Kemenesalját a legnagyobb dologidőben (kacsozás, permetezés) – ugyanis hű községe, Pécsely falunapot tartott és emléktáblát avatott a Papkesziben született és Nemespécselyen meghalt papja tiszteletére. És a többnapos program részeként bemutattuk Oláh János frissen és újonnan kiadott könyvecskéjét Lichneckert András szerkesztésében és gondozásában.
Bizony Oláh János azok közé a serény papok közé tartozott, akik a szent élet tanítása mellett a „vezérletükre bízott népben igyekeztek fölébreszteni a gyümölcsfák tenyésztésének megkedvelését” – mint nem kevesen kortársai közül. Hogy csak az ismertebb Kovács József bátorkeszi (a régi Komárom megye) református papnak 1861-ben kiadott munkájára, a Kalauzra utaljak (faiskolát is létrehozott, de számomra legértékesebbek fajta-rendszerezési kísérletei és elmélyült fajtaleírásai). Vagy hogy az erdélyiek közül Nagy Ferenc kolozsvári református teológiai tanárt említsem, aki az első, színes rajzokkal ellátott magyar pomológiában, Girókuti 1862–63-as munkájában a batult és a pónyik almát leírta. S hogy más felekezetről se feledkezzünk meg: a század második felében Balogh Ágost plébános kocskóczi (Nyitra vármegye) kertje valóságos gyümölcsparadicsom volt, és róla a híres Balogh arankája almát nevezték el. És így tovább. Oláh János munkálkodása viszont a többiekkel ellentétben mindig is territoriális maradt – csupán a Balaton-felvidéket vizsgálta. Üzenete viszont nem provinciális: az igaz papság fogadja meg jámbor kérését, és jó példával vegye rá a híveket a gyümölcsfák elmélyült szeretetére!
A Lichtneckert András összeállította könyv két részből áll: maga a gyümölcsészeti szakkönyv csak a kötet második, bár valamivel testesebb része. A szerkesztő, nagyon helyesen, felvette a kötetbe Oláhnak a Tudományos Gyűjteményben 1834-ben megjelent, másutt nem közölt Balaton mellyéki túdósítások barátságos levelekben című írását. Oláh lényegében Bél Mátyás és főleg Vályi András földleírási munkálatait követi: a Balaton-felvidék 65 településéről és 21 egyéb nevezetes helyéről szóló leírása pompás olvasmány! Földrajzi, históriai (várak, kastélyok, uraságok bemutatásával együtt), aztán gazdálkodási, balneológiai (gyógyvizek és fürdők) leírásával nélkülözhetetlen kultúrtörténeti forrásmunka.
Maga a gyümölcsészet, s benne a szőlészet is, alapmunka – színvonalas, de lényegében igényes kompiláció a kor idegen nyelvű tudományosságának megfelelően. Figyelme a csemeteiskolától a gyümölcsfeldolgozás különféle módozataiig minden lényeges munkafolyamatra kiterjed. Épp a helyi fajtákról beszél a legkevesebbet – nem pomológia és nem klasszikus ampelográfia, amelyet igazából vártam. Igaz, Oláh János (és más XIX. századi gyümölcsészek) felfedezője és lelkes kiadója, Lichtneckert András egy másik, általa összeállított forráskiadványban (Borászok titkai – titkok gazdái) közli Oláhnak a balatoni szőlőkről szóló szélesebb merítésű anyagát.
A pécselyi szőlők különben híresek – Vályi András még ugyan azt írja, „borai tsekélyek”, de Oláh János szerint a „pécseli szőlők majd a’ legjobb, legtáplálóbb, legtartósabb és legszebb színű borokat termik az egész Balaton mellyékén”.
Megkóstoltam – olaszrizlingeket ittam. Kedvesek voltak, egyszerűek, pontosak. Nem akartak mások lenni, mint amik, és ez az önazonosságra való hajlam nagy erény tud lenni. Közben arra a patriarchális érzékenységre gondoltam a kemenesaljai lugasomban, amiről a pécselyi pap adott hírt elfogult lelkesedéssel. „Ami illeti a’ Balaton melléki lakosokat – írja a szubsztanciát –, talán az egész világon sincsenek olly jószívű, adakozásra hajlandó és barátságos emberek, mint ezek.” És hozzáteszi: „itt a’ szőlőhegyen, ha valaki keresztülmegyen és az ő szóllások szerént lyukas pincét (kinyílt ajtajút) lát és hívatlan is bé nem tér, azért dorgálást, pirongatást és szemrehányást nyer”. Ez ugyan igaz, de nem csak ott, szinte az egész Kárpát-medencében így járta – a Kis-Küküllőtől Pozsonyig. Ám lokálpatrióta töltésű mondata jelzésértékű marad a nyíltszívűség, az adakozókedv, a vendégszeretet és némi romantikus pátosz fontosságáról. Ez így együtt különösen fájdalmas hiánycikk.