A végzetes infarktus

Nagy volt a felfordulás azon a 29 évvel ezelőtti éjszakán a Malaja Gruzinszkaja utcában. Mentők, orvosok s a moszkvai művészvilág ismert alakjai egymásnak adták a kilincset az egyik lakásban, ahol akkor már holtan feküdt a háború utáni Szovjetunió kultikus személyisége, a nemzeti szimbólummá vált színész-énekes, Vlagyimir Viszockij. Hajnali fél négy tájban megállt a szíve. A futótűzként terjedő hír reggelre felbolygatta az egész várost.

Rengetegen tolongtak reggelre a belvárosi lakásban. Köztük Leonyid Szulpovar, a Szklifoszovszkij Mentőkórház reanimációs részlegének orvosa, egyike azoknak, akik megpróbáltak segíteni a súlyos szenvedélybeteg Viszockijon. „Július 23-án ügyeletes voltam, amikor azzal jöttek be hozzám, hogy Vologya nagyon rosszul van. Azonnal kimentünk, s láttam, hogy tényleg szörnyű állapotban van. Világos volt, hogy minél előbb hozzá kell fogni a megmentéséhez, nem visszariadva a legdrasztikusabb módszerektől sem. Mivel e nem minden veszély nélküli kezelést nem kezdhettük el a szülők beleegyezése nélkül, megegyeztünk, hogy 25-én bevisszük hozzánk Viszockijt. Rossz állapotban volt, de nem életveszélyben” – emlékezik Valerij Perevozcsikov Viszockij életének utolsó napjait feldolgozó könyvében Szulpovar. Erre azonban már nem kerülhetett sor. A harmadik infarktus végzetes volt. S hogy mitől halt meg a gyertyát két végén égető, mindent teljes erőbedobással végző Viszockij? „Önmagától! Nem bírta saját ritmusát” – fogalmaz az egyik barát, Szmehov. „Nem mondott le egyetlen előadást még akkor sem, amikor már érezhette, hogy közeleg a vég. A nyár elején Kalinyingrádban napi négy-öt koncertet adott, verseket írt. Tette a dolgát” – teszi érthetővé mindezt fia, Nyikita.
Az orosz nép tragikus hőseinek sorába emelkedett bárd temetése csendes, méltóságteljes emlékezés volt. Tízezrek kísérték utolsó útjára a Taganka Színháztól a vaganykovói temetőig. Sírt a professzortól a művészvilágon át az egyszerű proletárig mindenki. Azt mondják, még a KGB akkori elnöke, Jurij Andropov is segített. Tény, hogy az ilyen, ráadásul engedélyezett tömegdemonstráció ritka esemény volt a Szovjetunióban. Állítólag a csupán a párt felső vezetőinek kijáró, úgynevezett hatos típusszámú koporsóban temették el. Rajta kívül csak Andrej Szaharov részesült ebben a hatalmi kegyben. „A falamon ott a fénykép, amelyen a tömeg végeláthatatlan sorokban búcsúzik szerettétől. Micsoda gyönyörű, átszellemült arcok!” – emlékezik a rendező, Sztanyiszlav Govoruhin. „Mindenki érezte, hogy meghalt a költő” – teszi hozzá a mester, Jurij Ljubimov.
„Vologya apja ragaszkodott ahhoz, hogy a fiát az akkor zárt novogyevicsi temetőben helyezzék örök nyugalomra” – idézi fel az előkészületeket a családhoz közel álló Szulpovar. „Többen próbálták elintézni ezt Brezsnyev lányán, Galinán keresztül, de ő valahol a Krímben nyaralt. Mások felvetették, hogy Kádár Jánoson keresztül Andropovot kellene ez ügyben elérni. Végül meggyőztük Vologya apját, hogy a novogyevicsi nem megy. Így esett a választás a vaganykovóira” – emlékezett az orvos. Az ez ügyben intézkedő Joszif Kobzon mesélte, hogy a temető igazgatója elsírta magát, amikor pénzt ajánlottak neki, s díszsírhelyet adott a bejáratnál Viszockijnak.