Az agy, a két David és egy kis ital

M I N D E N Z E N E

És tényleg minden zene. Az emberi agy is csupa zene. És most már azt is tudjuk, milyen hangokat bocsát ki magából működés közben. A hartfordi Trinity College munkatársa, Dan Lloyd a funkcionális mágneses rezonanciás agyi képalkotó eljárással készített felvételeket zenévé alakította, és kiderült, a hangfelvételek alapján el lehet különíteni egymástól az egészséges, az öregkori elbutulásban szenvedő és a skizofrén betegeket. A dallamok elemzéséből ráadásul olyan különbségekre is fény derülhet, amelyek az agyról készült felvételeket szabad szemmel nézegetve esetleg elsőre nem nyilvánvalóak. A kutató meghatározta azokat az agyterületeket, amelyek többnyire egymással egy időben aktiválódnak, majd az így létrehozott csoportok mindegyikéhez eltérő hangmagasságokat társított. Ezután írtak egy számítógépes programot, amely az agyi felvételeken rögzített vizuális információkat a különféle agyterületekhez előzőleg társított magasságú hangokká alakítja a leolvasást követően. Az egyes agyi régiók felvillanásakor végül eltérő magasságú hangok szólaltak meg a hangszórókból, a képek információi alapján lejátszhatóvá vált az agy zenéje. Az is kiderült, hogy ahol intenzívebb az agyműködés, ott valamivel hangosabban szólalnak meg a dallamok. Lloyd jó tudóshoz méltóan először a saját agyát zenésítette meg, kétféleképpen. Először pihenés közben, másodszor úgy, hogy egy autóvezetési szimulátort használt, és lám, úgy lett, ahogy gondolta: a kétféle agyi aktivitás közötti különbség hallható volt. Ezután következtek a tesztcsoportok, és a kutató észrevette, hogy a skizofrének agya egyenetlenebbül és szabálytalanabbul váltogat az alacsony és magas aktivitások között, mint az egészségeseké (forrás: New Scientist, Origo.hu).
Ebben az egészben tényleg az a legfantasztikusabb, hogy ahol a szem elbizonytalanodik, ott a zene felmutat. David Byrne agya meg alighanem egy hatalmas sampler, amelyből bármely állapotában dőlnek a hangminták. A Talking Heads egykori főfeje Budapesten, a Millenárison adott koncertet abból az alkalomból, hogy egy lemez erejéig újra összebútorozott a kortárs zene másik nagyágyújával, Brian Enóval. Mivel a buli a korábbi együttműködések legjobb darabjaira fokuszált, az új albumról nem sok mindent tudtunk meg (de az szép volt), ellenben kaptunk egy frenetikus, katartikus estét. Közben el lehetett molyolni azon, hogy hol a határ a nosztalgia és az újra felmutatás között, és hogy melyik az a pont, ahol a rock and roll visszavonhatatlanul művészetté válik. Az újraértelmezett Talking Heads-dalok természetesen komoly vegyi folyamatokat indítottak el az agyban, rég elfeledettnek vélt emlékek ébredtek, a lét elviselhetetlen könnyűsége uralkodott a teremben, de még érdekesebb volt az az érzés, ami koncerten utoljára a Rolling legutóbbi budapesti szeánszán kerítette hatalmába a sokat próbált nézőt. Ez pedig, felebarátaim, a szeretet. Byrne szeret ide járni, és ez átjött, és ez a többnyire negyvenes-ötvenesekből álló közönség nagyon szereti Byrne-t, és ez meg átment. Még azt is gyorsan áthidalta, hogy a világ legjobb fehér funkszerzőjének koncertjét valamiért széksorokkal képzelték el (a lebontás elég gyorsan elkezdődött, a Burning Down The House alatt pedig már az egész fényben úszó terem boldogan ugrált). Mert jó, hogy Byrne változatlanul higanymozgású, hogy annyira cool, mint David Bowie a legjobb öltönyében, hogy kifogástalan intellektus, hogy a remek koreográfiára mozgó, Nizsinszkijékre emlékeztető táncosok a legváratlanabb pillanatokban átugrálnak a feje fölött, de a legjobb volt csak úgy, kissé meghatottan nézni a rettenetesen meghatódott főszereplőt. Csak jelen lenni kicsit.
Kevésbé érzelemgazdag, de tagadhatatlanul érdekes műfaj a finn folk metál. Nagyjából úgy kell elképzelni, mintha Waszlavik Petőfi Velorex László Mónikát valaki iszonyatosan berúgva összemixelte volna a Slipknottal, és csak ezután vesztette volna el az eszméletét. Az arcok meg olyanok, mintha most kerültek volna elő egy, a XV. században gyanús körülmények között kigyulladt szauna üszkös romjai alól. Ehhez társul még a nyelv használata, amelyből viszonylag gyorsan kiderül, hogy a finnugrisztika tényleg labanc találmány. A stílus egyik kegyelmet nem ismerő képviselője a Korpiklaanit zenekar. Karkelo című új lemezük első számából még angolul derül ki az inspiráció (Vodka a címe), de aztán már bele is csapnak a lecsóba, hogy azt mondja: Lieksus lampö, ko mun tuli kuuma saunal lautehilla. Az albumon még egy kísérletet tesznek a nemzetközi piac meghódítására (Bring Us Pints of Beer), de többnyire olyanok, mintha kint felejtették volna őket a napon. A hatás elsősorban idegállapot kérdése, de el tudom képzelni azt a helyzetet (például 1985-ben Turkuban végzett elmeorvosok évfolyam-találkozója), amikor a hallgatóság összekapaszkodva ugrál a tűz körül a Mettanpeiton valtiaale című dalra.
Ha már Bowie-t említettük, az Apollo–11 holdra szállásával egy időben, 1969 júliusában jelent meg Space Oddity című lemeze, amit nyugodtan nevezhetünk a rock and roll egyik mérföldkövének. A címadó dal a BBC holdra szállás műsorának aláfestő zenéje volt, különös főszereplője, Major Tom pedig visszatérő figura lett Bowie munkásságában, többek között váratlanul felbukkan az Ashes to Ashesben is. A negyvenedik évfordulóra megjelent digitálisan egy Space Oddity EP, az eredeti felvétellel, és a vásárlók saját mixet is kreálhatnak belőle. Aki pedig jobban szereti a kézzel fogható dolgokat, mint az internetes cuccokat, most hozzájuthat David Bowie Storytellers című anyagához is. A pakk egy CD-t és egy DVD-t tartalmaz, a VH1 televízió sorozatának felvételét, mely valami olyasmi, mint az Unplugged az MTV-n. Jó kis válogatás, nagy és kevésbé ismert dalok átigazításával, kiderül, hogy Bowie még mindig hihetetlenül sármos, sőt egyre inkább az, nemcsak öltönyben, de mackófelsőben is.

David Byrne-koncert,
Budapest, Millenáris, július 15.
Korpiklaanit: Karkelo (Warner, 2009)
David Bowie: Storytellers (EMI, 2009)