Az offshore kormány és a meghaladott Marx

A jelenlegi politikai hatalom még a magyar nyelvre is hatással van. Olyan idegen kifejezések, szavak használata válik gyakorivá, sőt általánossá, amelyek a már egyre inkább megszokottá váló anglomániás nyelvi kultúránkban is újszerűen hangzanak. A cafeteria, offshore, oneshore kifejezésekkel a modern közgazdasági ismereteket tartalmazó könyvekben sem lehet találkozni. A rendszerváltást követő időszak óta összesen nem használták e kifejezéseket annyiszor, mint mostanában, vagy akárcsak az utolsó két hónapban. Úgy tűnik, a kormányzati hatalom szaknyelvi szóhasználatán keresztül a saját silány kormányzati, morális és szellemi színvonalára kívánja még a magyar közbeszédet is lesüllyeszteni.
Társadalmunk erkölcsi züllésének, gazdasági hanyatlásának fő előidézőire, Gyurcsány Ferencre, Bajnai Gordonra, Offshore (alias Oszkó) Péterre, Simor Andrásra mindenféleképpen ráillik az előbbi megállapítás. Ady egy évszázaddal ezelőtt a társadalmi haladás, a nemzeti progresszió elmaradása kapcsán azt írta, hogy „nálunk csak egy olyan polgárság termett, akinek arra sincsen tehetsége, hogy a sült galamb bekapására a száját kitátsa”. A magyar sors nagy siratója szavait kissé plagizálva, a jelenlegi hatalom embereire e szavakat úgy aktualizálhatjuk, hogy nálunk nagyobbrészt egy olyan rendszerváltás utáni „politikai elit” termett, akiknek elsősorban csak a saját – legtöbbször jogtalan – egyéni érdekeiknek a képviseletére van pusztán tehetsége.
Az elfogadható színvonalúnak nevezhető demokráciákban a közéletiség kontrolljának két szintje létezik. A jogi, illetve a még azt megelőző erkölcsi szűrő. Vagyis az utóbbi értelmében egy politikusnak nem kell feltétlenül törvénybe ütköző cselekedetet elkövetnie ahhoz, hogy a közélet színteréről távoznia kelljen. Utóbbira igen sok példa felhozható. Elég, ha csak a luxusbordélyházakat felkereső New York állami főkormányzó esetére gondolunk. Nálunk azonban, részben a jogi szabályozás tudatosan előidézett hiányosságaiból eredően – lásd többek között Gyurcsány Ferenc Fittelina- és Altus-ügyeit, valamint Bajnai Gordon Hajdú-Bét-es történetét – még a törvényi kontroll sem működik az erkölcsi alapon elvárható szinten.
A vagyonátmentéseknek, vagyonszerzéseknek a rendszerváltást követően számos formái közül a legismertebbek a privatizációval kapcsolatba hozhatók voltak. Ahhoz kötötten a teljesség igénye nélkül érdemes megemlíteni az igen gyakran előforduló áron aluli kivásárlásokat, az álmeghitelezéseket – back to back ügyleteket –, valamint a látszatteljesítéseknek a vételárban történő elismertetését stb. Egyébként maga a privatizáció, mint a közgazdaságtannal kapcsolatba hozható kifejezés sem régóta használatos. E. Savas szerint e kifejezés egy 1983-as kiadású USA szótárban szerepelt először. Jómagam, mint az élelmiszer-gazdaság magánosításával foglalkozó kutató, számtalan olyan esettel találkoztam, amikor felsejlett az államot ért kár, a vagyonvesztés gyanúja. A minap mondta a miniszterelnök a korrupcióval kapcsolatosan, hogy egy „viszonylag kisebb” öszszeg megszerzéséért akár milliárdos értéket kell szabálytalan formában megmozgatni. Ez a megállapítás sejtelmesen hasonlít a privatizációkori állami vagyonvesztések eseteire. Mert akkor is – ha ezt természetesen nem is lehetett bizonyítani – például egy 10 millió forintos összeg korrupciós alapon történő megszerzése akár további 100 millió forint állami vagyonvesztést is eredményezhetett. És az államot ért bevételkiesést még több esetben tetézték az előbbiekre visszavezethető munkahelyek elvesztései is.
A társadalom széles rétegei számára azért okozott kiábrándulást a rendszerváltás, mert azzal együtt sokak számára megszűnt a csencselés lehetősége. Mert a téeszből lopott tápon hizlalt sertés, vagy a gyárból hazavitt csaptelep utáni adómentes fusizás is hozzájárult sokak relatíve kedvezőnek nevezhető jólétéhez. (A lakóhelyemhez közel lévő Óbudai Hajógyárral kapcsolatosan mondta többször is az édesanyánk, hogy annak kapujára nyugodtan kiírhatnák: Miénk a gyár.) És a sokak számára az ilyen formában már nem biztosítható jövedelem utáni sóvárgást lovagolta meg mindig a baloldal. Ugyanakkor a privatizáció a hajdani pártállami nómenklatúra, valamint az ugyancsak a múltból visszamaradt menedzsment számára elsősorban a privatizáción keresztül lehetővé tette az addigi közösségi vagyonnak az eltulajdonítását. Mert a „rendszerváltás” megszüntette a kisember számára a közösségi vagyon szabálytalan formában történő eltulajdonításának a lehetőségét, miközben a legtöbb esetben fék nélküli utat nyitott a nagyok, a korábbi pártállami nómenklatúra nagybani lopásai számára. Ez a helyzet jelentette tehát a kettős csavart a magyar belpolitikában. És ennek a helyzetnek a kizárólagos haszonélvezője a balliberális politika és annak holdudvara volt. És részben még ma is az.
Mára már azonban az állam vállalkozói vagyona nagyobbrészt eltűnt. Ezért a jogtalannak nevezhető jövedelmek megszerzéséhez másfajta, olykor kifinomultabb és szabályosabbnak tűnő technikákhoz kell folyamodni. Ennek talán a legismertebb formája az adóelkerülés. Több mint elgondolkodtató, hogy a nemzeti bank jelenlegi elnökének és a pénzügyminiszternek a neve is nem akármilyen szinten kapcsolatba hozható annak az adótanácsadó cégnek a nevével, amelynek érdemi tevékenysége tulajdonképpen nem más, mint az adóelkerülés törvényes formáinak a szolgáltatások gyanánt történő nyújtása egyes cégek/vállalkozások – és nem a bérből és fizetésből élők – számára. Valamint az, hogy ez az adótanácsadó cég a több mint 7 milliárdos árbevétele után csak 5 millió forint adót fizetett. És minderre olyan időszakban kerül sor, amikor kisemberek szerény megtakarításait is igen jelentős, 20 százalékos kamatadóval sújtják. Miközben a reálkamatláb valójában már amúgy is mínuszos. Vagyis a pénzmegtakarítások utáni kamat szintje nem éri el az infláció szintjét.
A hazai lehetőségeket meghaladó vagyongyarapodásnak az egyik bevált formája a pénznek alacsony adózási szintű külföldi országokban történő befektetése. Ezek az államok bizonyos értelemben fiktív országoknak is tekinthetők. Mert például a Kajmán-szigetek kormányának – de vonatkozik ez a Simor András jegybankelnök általi offshore cég helyszínére, Ciprusra is – alig van közhatalmi, de még inkább közjót finanszírozni szükséges funkciója. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezeknek az országoknak alacsony a rezsiköltsége. Tehát, a külföldi tőke/pénz odacsalogatása érdekében megengedhetik maguknak, hogy alacsony adókat vessenek ki. Ha ugyanis mégsem jön be a bolt, akkor sem történt semmi. Nyilvánvaló, ilyen próbálkozásra a hazai gazdaságpolitika nem vállalkozhat. Mert annak több mint nagy volna a kockázata. A már évek óta túlterhelt költségvetés ugyanis a nagyobb volumenű külföldi tőke(pénz)befektetések esetleges elmaradása, és a hazai gazdaságra és lakossági megtakarításokra is az ilyen adópolitika esetén törvényszerűen kiterjeszteni kényszerülő adókedvezmények következtében egyértelműen bedőlne. De ez a magyar költségvetés a jegybankelnök és a pénzügyminiszter, valamint hasonszőrű társai offshore akciói következtében már így is bedőlőfélben van. Más szóval az államcsőd itt lebeg felettünk.
A ma nagymenőnek számító közgazdászok, mint például a jegybankelnök, valamennyien Marx politikai gazdaságtani tézisein szocializálódtak. Marx értelmezése szerint a társadalom két főcsoportra osztható: tőkésekre, azaz kizsákmányolókra, és munkásokra, vagyis kizsákmányoltakra. Utóbbiakon belül megkülönböztetett produktív – munkás – és improduktív – szellemi – tevékenységet folytatókat. A mai politikai hatalmi elit kivétel nélkül a tőkés és az új értéket valójában elő nem állító, azt csak fogyasztó, és az előállított javak újraelosztási formáját és mértékét meghatározó szűk réteghez tartozik. Ilyen formában tevékenységük révén meghaladottá teszik Marxnak a társadalomra vonatkozó, történelmi jelentőséggel bíró osztályképletét. A mai gazdasági-politikai hatalom részeseit ugyanis egyaránt jellemzi a kizsákmányolás és az improduktivitás. Azaz a másokból élősködő parazita lét. És ők a fogyasztható javak bőségét kizárólagosan csak a maguk számára biztosítják. Mert Marx társadalom- és gazdaságfilozófiájának az egyik fontos tétele, hogy a tőkésosztály fogyasztása rugalmatlan. Vagyis gyakorlatilag mindennemű helyzettől – így a jelenlegi pénzügyi válságtól függetlenül is – azonos színvonalú. Miközben folyamatosan hangoztatják az anyagi javak társadalmi szintű elvonásának a szükségességét. És azt egyben meg is teszik. Ez a megállapítás természetesen a magyar társadalom túlnyomó többsége számára már hosszú ideje ismert tényt takar. Azonban a megszüntetésüket szolgáló egyértelmű társadalmi reakcióra, úgy tűnik, még várni kell.

A szerző egyetemi oktató,
a közgazdaság-tudomány kandidátusa