Befőtt

Fillérekért vásárolják fel a magyar gyümölcsöt a külföldi multik, majd a belőle készült befőttet, lekvárt, üdítőitalt tízszer annyiért forgalmazzák. Meggyből sok termett az idén, a nyomott ár miatt nagy részét már leszedni sem érte meg.

Többet veszítettek a bátmonostori meggytermelők az idén azzal, hogy dolgoztak, mint ha minden pénzüket a Las Vegasba vitték volna. Mármint a helyi kocsmába, azt hívják így. Harsányi Levente és Balogh Zoltán tavaly ilyenkor még hittek abban, hogy kemény munkával, banki hitellel meg persze nem kevés bátorsággal sikeres mezőgazdasági vállalkozásba kezdhetnek, ma már azonban a fejüket fogva, tanácstalanul búslakodnak meggyfáik tövében. A két férfi negyvenmillió forintért vásárolt meg egy 15 hektáros gyümölcsöst a község határában, a pénz nagy része kölcsönből származott, most azonban senki sem akar rendesen fizetni a termésért. Bevételük alig akad, a törlesztőrészleteket viszont fizetni kell, a bankot nem érdekli sem a fagykár, sem a túltermelés. Azért még reménykednek, talán kihúzzák valahogy, s nem veszik el tőlük a birtokot. Két évvel ezelőtt kétszáz forint körüli kilónkénti áron vitték a meggyet, ez lelkesítette a két gazdát. Úgy számoltak, ha értékesíteni tudják 30 tonna körüli termésük nagy részét, szép lassan megtérül a befektetés. Csakhogy 2007-ben a tavaszi fagyok miatt csupán 46 ezer tonna meggy termett az országban a korábbi átlag 60 helyett, ez vitte fel az árát. Az idén viszont éppenséggel túltermelés jellemző. Olyannyira, hogy a két gazda csak a termés negyedét tudta értékesíteni átlag ötvenforintos, gyakorlatilag önköltséget jelentő áron. A maradék pedig a fákon maradt, hiszen azt már nemigen vitte senki, amit meg mégis, azért húsz forintot kínáltak. Ennél a szedés, ládázás is többe kerül. Pedig rengeteg termés volt, több vaskos ág nem bírta a terhet. Akárhogy is, a gyümölcsöt le kellett szedni, különben megbetegedhetnek a fák. Más választásuk nem lévén, amennyi meggyet tudtak, elajándékoztak, vagy leadtak pálinkának, a többit meg a múlt pénteken lerázták, majd betárcsázták a földbe.
Hogy mennyi a két család vesztesége? Egyelőre csak becsülik. Balogh Zoltán szerint tízmilliónál többet buktak, Harsányi Levente kicsit kevesebbel számol, ám arra a kérdésre, hogy mi lesz ezután, egyikük sem tudja a választ. Utóbbi úgy fogalmaz, „rabszolgák lettünk saját hazánkban”, hiszen az árakat és a felvásárlás mértékét a külföldi, főként német multicégek határozzák meg. Ezek, mondják, fillérekért veszik meg a magyar termést, majd konzervet készítenek belőlük, s hatalmas haszonnal adják el, akár a magyarországi üzleteikben is, német termékként. A Gazdasági Versenyhivatal (GVH) adatai szerint a hazai meggytermés hozzávetőleg 80 százalékát exportálják, ennek háromnegyede német kézbe kerül. A kereskedelmi vállalkozásoknál lévő készletekről a GVH-nak sincsenek pontos adatai.
A jelenség létezését Budai Gyula, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetségének (Magosz) igazgatója is megerősíti. Mint mondja, a nagy cégek 50-60 forintos átlagos felvásárlási áron jutnak hozzá a meggy kilójához, majd tízszeres áron hozzák vissza. A Magosz a szociális boltok hálózatával próbál segíteni a gazdákon. Csupán Budapesten öt alkalommal szerveztek az idén akciós vásárt, amelyeken 110 forint körüli áron adták a gyümölcsöt. Így az eladó is, a vevő is jól járt. Hasonló segítségre van szükségük a baracktermelőknek, hiszen a kajszi a meggyhez hasonló utat jár be a magyar birtokokról a multik feldolgozóüzemén át a külföldi kézben lévő üzletek polcaiig. A keleti megyékben némi gyógyírt jelentett – így a szakember –, hogy megjelentek a román és az ukrán felvásárlók. Igaz, ez a Bács-Kiskun megyeieknek kevés vigasz.
De vajon mi az oka annak, hogy az egykor élelmiszeriparáról és mezőgazdaságáról híres Magyarországon immár a legkedveltebb gyümölcsöknek sincs piacuk, s bármelyik ágazat képviselőjéhez fordulunk, csak válságról és kilátástalanságról hallunk?
Budai Gyula szerint a fő ok, hogy a rendszerváltozást követően majdnem az összes feldolgozóüzemet eladták. A még magyar tulajdonban maradt néhány létesítmény sorsát az pecsételi meg, hogy a bankoktól nem kapnak hitelt a válságra hivatkozva, akkora tőkével viszont nem rendelkeznek, hogy a pénzintézetek bevonása nélkül fel tudják vásárolni a szükséges árut. Így tulajdonképpen ugyanaz történik velük, mint a legendás gyulai húskombináttal, amely dolgozói nagy részének elbocsátására kényszerült. (Lásd György Zsombor: Vágóhíd. Magyar Nemzet Magazin, 2009. május 23.) Ez pedig láncreakciót indít be, hiszen ha nincs elegendő felvásárló, akkor roszszul járnak a termelők, nem jutnak jövedelemhez az idénymunkások sem, a bolti árak viszont emelkednek. Pedig a Magosz szerint lenne igény a magyar gyümölcsre, ezért is kell jóval nagyobb részt szerezniük a piacon a korrekt kereskedelmet biztosító, hazai termékeket forgalmazó szociális boltoknak.
A magyar ipar kiárusítása és a külföldi multik térnyerése azonban a jelek szerint nem az egyetlen oka a magyar gazdák bajának. Harsányi Levente arra panaszkodik, hogy mindenki hazudik a másiknak; ahelyett hogy összefogás lenne, a legtöbben inkább a másik átvágására, „lehúzására” játszanak. A felvásárlók a szomszédos gazdákat próbálják egymásnak ugrasztani, azt hazudva az egyiknek, hogy a másik alá ígért árban. A termelők meg inkább megveszik hitelre a drága gépeket, traktorokat, ahelyett hogy megegyeznének, bizonyos eszközökre közösen ruháznának be, vagy árujukat együtt, nagyobb tételben kínálnák, s ezáltal sokkal tekintélyesebb szereplőként jelennének meg a piacon. Volt miért kritizálni a diktatórikus téeszesítést, ám az átkos rendszer bukása a nagy várakozásokkal szemben csak bizalmatlanságot, folyamatos konkurenciaharcot hozott. S évről évre kiderül, hogy ez mennyire hátrányos. Az almaszezon ráadásul még hátravan.