Beszédképtelenség és párbeszédigény

A vitában eddig megjelent: Tamás Gáspár Miklós: Levél a jobboldalnak, 2009. június 13.; Körmendy Zsuzsanna: Szakadékok, 2009. június 20.; Löffler Tibor: Liberális fasizmus, 2009. június 27.; G. Fodor Gábor: A proletár yuppie és a fasizmus, 2009. július 4.; Tőkéczki László: Az antifasizmus átmentési kísérlete, 2009. július 11.; Németh György: Bagoly mondja? A verébnek?, 2009. július 18.

Tamás Gáspár Miklós jámbor fölvetésére, hogy jó volna, ha különböző világnézetű emberek beszélgetnének a szélsőjobboldal aggasztó erősödéséről, először a kiváló szerkesztő, Körmendy Zsuzsanna válaszolt. Úgy véli, TGM vitára invitálása nem volt elég előzékeny. A fasizmus puszta megemlítése már önmagában is világossá tette, hogy TGM ízetlen ennivalót szolgált fel, ráadásul nem megfelelő tálalásban, mint a róka a gólyának La Fontaine híres meséjében. Mivel TGM éppen ebben az ügyben kezdeményezett beszélgetést, együttműködést, gyorsan világossá válik, hogy már a kérdésfelvetést is tolerálhatatlannak tartja beszélgetőpartnere.
Körmendyt egy dolog érdekli TGM szövegéből: mi egyezik meg belőle – látszólag – a Fidesz álláspontjával és mi nem. Elgondolkodtatni viszont semmiről sem lehet. Ami nem egyezik meg álláspontjával, azt nem mérlegeli, még csak nem is vitatkozik vele, egyszerűen számon kéri. Körmendy következetesen elfelejti, hogy TGM álláspontja számos vonatkozásban nem azonos a Fideszével. TGM nem a középosztályt kívánja elsősorban erősíteni, hanem az „underclassért” (a társadalom alatti osztályért – A szerk.) emel szót. Szolidaritása egyaránt kiterjed azokra a rétegekre, amelyek sok, nehéz és fantáziátlan, mindenfajta alkotó energiától, mindenfajta kiteljesedés lehetőségétől idegen munkával, méltatlanul kevés juttatásért kénytelenek és képesek eltartani magukat, és azokra is, akik erre sem képesek már, akiket külön stigmatizál származásuk, akiket nyomorúságuk szembefordít egymással.
A jobboldal sajtója híve annak, hogy ezt a problémát „rendpártian” kezeljék, tehát hogy a nyomorultakat hatósági vagy az állam erőszak-monopóliumát megkérdőjelező „civil” erőszak (Körmendy a Magyar Gárdáról szólva egyedül tagjainak fizikai biztonsága miatt tartja érdemesnek aggódni) védje meg a még nyomorultabbaktól, akiktől, persze igencsak érthetően, fenyegetve érzik magukat.
Óriási különbség továbbá a két „szociális program” között, hogy a „milliárdosok” elleni fellépést TGM nem tekinti sem ízlésesnek, sem célravezetőnek. Ez ugyanis nem más, mint a kétségbeesettek gyűlöletének becsatornázása, iránymutatás a tárgytalan, kétségbeesett gyűlöletnek.
A bajok ennél sokkal mélyebben vannak. Orbán Viktor pedig, különösen gazdasági kérdésekben, nem nyilatkozik konzekvensen, így TGM-nek minden oka megvan rá, hogy ne bízzon benne mint elkötelezetten marxista politikusban.
Az ok, amiért Körmendy nem hajlandó észrevenni a különbségeket, az, hogy szerinte csak kétféle álláspont lehetséges: a miénk, az igazság és az övék, a hazugság álláspontja. Harmadik lehetőség nincs.
Vagy velünk, vagy ellenünk.
Tehát azt kell kinyomoznunk, hogy ha TGM nem ért egyet a kormánnyal, akkor miért nem állt közénk. A megfejtés az, hogy hiába egyeznek meg bizonyos pontokon az elképzeléseink, TGM mégis az ő kutyájuk kölyke. „Azzal a baloldallal, amelyhez Ön tartozik, két fő bajom van. Az egyik az, hogy retorikájával, jobboldal-ellenességével az egyébként támadás alá vett neoliberális elveket valló kormányok céljait segíti.” Aki nem mindenben ért egyet velünk, aki bírál minket, az a másik oldalt segíti, tehát velük van. Más vélemény nem lehetséges, mint igazából fideszes és igazából kormánypárti, mert „az öndefiníció nem elég szellemi-ideológiai körvonalaink megrajzolásához”. Így bizony fölöttébb nehéz beszélgetni.
Amikor Körmendy két egymás utáni mondatban kéri számon TGM-en, hogy nem figyel eléggé a valóságra, nem elég tanulékony, tehát dogmatikus, továbbá hogy változik a meggyőződése, tehát tanulékony és figyel, akkor az ember tényleg széttárja a kezét. Vajon tényleg meg kívánja-e érteni Körmendy TGM-et, vagy csak le akarja győzni az egyetlen igazság nevében, amely igazság köztudomásúan az Orbán Viktor névre hallgat?
Abból, ahogy Körmendy Zsuzsanna a baloldalról beszél, szintén nyilvánvaló lesz, hogy nem a dolgok megkülönböztetésében, hanem elképesztően árnyalatlan egybemosásában érdekelt. „Tudja, a baloldallal, amíg nem lövet, gyakran előfordul, hogy nem támogatják.” A baloldal a lövetőktől a lövetők halálos ellenségeiig ugyanaz, általában (tér- és időmegszorítás nélkül!) nem szokták támogatni, csak ha okkal félthetik tőle az életüket.
Lehet-e, érdemes-e ilyen kijelentésekkel vitába szállni? Elmondani, hogy egy ilyen kijelentés egybemos sztálinistákat, szocdemeket és polgári radikálisokat, a magyar népi mozgalom nagyjait Lavrentyij Berijával, marxistákat és antimarxistákat, bolsevikokat és áldozataikat – mindez felsorolhatatlan.
TGM nem azért bírálja a polgári társadalmat, mert szerinte túl sok benne a szabadság, éppen ellenkezőleg, azért, mert szerinte túl sok benne a kényszer. Tehát – enyhén szólva – nem híve semmiféle lövetésnek, ezért igen rosszindulatú és értetlen Körmendy párhuzama: „A történelemben volt már egy-két tragikus kísérlet radikális baloldali csoportok életidegen célkitűzéseinek megvalósítására, és a tömegek ott sem álltak glédába, amint azt a letartóztatások hatalmas száma bizonyította.” Mintha TGM-nek bármi köze volna ezekhez a csoportokhoz. Éppen Körmendy cikke gyanúsítható azzal, hogy a polgári demokráciában zavarja a túl sok szabadság – lásd a „túlzott melegpártiság” kérdését.
TGM megemlíti, hogy a melegek kedvelt célpontjai szélsőjobboldali mozgalmaknak, ennyi szó esik cikkében róluk. Ez miért is „túlzott” melegpártiság? Aggodalom helyett örülnie kéne ennek? Mi lenne a megfelelő mértékű melegpártiság akkor? Körmendy azt írja, hogy TGM sem igyekszik elemezni a szélsőjobb térnyerésének okait, csak rá akarja kenni az egészet úgy, ahogy van a jobboldalra.
Akik olvassák is TGM-et, nem csak válaszolnak neki, jól tudják, mennyire nem igaz ez. Sokszor elmondta, mennyi felelősség terhel szerinte másokat is. Azt a kérdést is felteszi továbbá a válaszlevél szerzője, hogy nem gondolja-e TGM a mélyszegénységet is problémának. Az embernek tényleg megáll az esze. Hát tényleg nem világos, hogy de, hogy annak gondolja?
Ami a fasizálódás problémáját illeti, a válaszoló szerint ilyen egyáltalán nincs, ez csak liberális kényszerképzet. A szélsőjobboldal ugyanakkor tényleg erősödik. Legyünk jóindulatúak, Körmendynek a fogalomhasználattal van baja. Körmendy tehát pontról pontra újramondja mindazt, amit TGM tipikus reakcióként érzékel cikkében, és aminek – elismerve részbeni jogosságát – elégtelenségére figyelmeztet. Választ nem kap. Milyen beszélgetés az, amelyben az egyik fél, akármit is hall, mindig szó szerint ugyanazt ismétli? Pedig volna miről gondolkoznunk.
Bizonyosan komoly felelőtlenség volt például, hogy Körmendy Zsuzsanna egy másik cikkében feltette a szónoki kérdést: „Mi rendkívüli van abban, hogy éppen azok az írók, akik népükkel mélyen azonosultak, népük, sőt az emberiség szenvedéseire az átlagnál jóval érzékenyebbek voltak, a zsidó értelmiségi mentalitásban olyan nemzet- és parasztságellenes vonásokat fedeztek föl, amelyek mélyen irritálták őket, s tiltakoztak ellenük?” Körmendy szerint azt a keveset, ami Magyarországon polgárinak volt nevezhető, állandóan „lefasisztázták”, antiszemitának próbálták beállítani a balliberális véleményformálók. Kíváncsi vagyok, ezt a mondatát is a jellegzetesen nemzetellenes és – alighanem azért, mert a parasztság a nemzeti lényeg hordozója – parasztellenes zsidó értelmiségről a méltatlanul bántott tipikusan „polgári” értékrendű megnyilatkozások közt tartja-e számon. Amennyiben legalább Körmendy nem írt volna le ilyen mondatokat, kicsit előrébb lennénk, és például lehet, hogy a másik politikai tömb manipulációja sem lehetett volna – eddig – valamelyest sikeres.
A szóban forgó mondat ezeken a hasábokon jelent meg számos egyéb, hasonló erkölcsi és intellektuális súlyú mondattal együtt, és ez elképesztő. Ahogy persze nem kevésbé elképesztő, hogy Bächer Iván a jobboldalról mint Tomcattől Elek Istvánig tartó konglomerátumról írt. Megragadom az alkalmat, hogy elmondjam: ezt is káros és ostoba kijelentésnek tartom, védhetetlennek. (Ezt már akkor meg kellett volna tennem. Sajnálom.)
Körmendy Zsuzsanna szerint azért sem valódi nemzeti kérdés a szélsőjobb előretörése, mert ha valamelyik Fidesz-politikus erről beszélne egy lakossági fórumon, kikacagnák. De ezzel az erővel amennyiben valaki a hetvenes években egy lakossági fórumon a polgári demokrácia megteremtésének elsőrendű nemzeti fontosságáról beszélt volna, továbbá arról, hogy milyen roppant fontos a szabadság, a politikai függetlenség és egyéb absztrakciók, nem ment volna vele sokra. Ez tehát cinikus érvelés. Vagy ennél az analógiánál maradva: akkor nem nemzeti probléma az anyaországi és a kisebbségi magyarság összetartozásának ügye sem, ha egyszer a népet, mint a népszavazáson láttuk, nem hozta tűzbe ez a kérdés?
Éppígy súlyos nemzeti probléma az is, hogy a közoktatás jól láthatóan nem képes közvetíteni egy használható, modern nemzettudati narratívát, ezért aztán az, aki ilyenre vágyik, csak a legbrutálisabb faji-etnikai, kirekesztő és bornírt kiszerelésben kaphatja meg – most éppenséggel a gimnazista-egyetemista korosztály tömegeiről van szó!
Ám Körmendy szerint nem kulcsfontosságú nemzeti probléma, hogy milyen, az etnikai-vallási életforma-kisebbségeket a nemzetből kitagadó, tehát nemzetellenes hangnem uralkodott el a közbeszéd számos fórumán, a nemzeti önismeret előmozdítása tehát nem hazafias erény.
Írásának végén Körmendy megkérdezi TGM-et, hogy azok, akik szerinte kacagnának a lakossági fórumon, „Ön szerint egytől egyig fasiszták?” Helyben vagyunk: aki pár szót kíván szólni arról magyar hazafiként, hogy az erősödő szélsőjobb komoly veszély, az tehát bizonyosan azt gondolja, hogy a magyar lakosság általában véve fasiszta, akkor is, ha egyébként többször is elmondja írásában ennek ellenkezőjét.
Mindezekért Körmendy Zsuzsanna írását bizonyosan nem tekinthetjük vitaalapnak. Pedig nagyon fontos, hogy szót értsünk egymással, mert nagyon nagy a baj. Sok közös megbánni-, megérteni- és cselekednivalónk van, sok és sürgős. Az pedig, ami öszszeköt minket, és mindezt előírja számunkra, nem más, mint a nemzeti felelősség.
A szerző
irodalomtörténész

Nehéz vitatkozni azzal, akit „a nemzeti felelősség” hat át. Különösen akkor, ha ezzel az érzülettel cikkének mindössze utolsó mondatából, szinte meglepetésszerűen értesülök. Ha Ön olyan írást adott volna közre, amelynek alaptónusát nem a személyeskedő indulatok elhatalmasodása, hanem ez a tiszteletre méltó felelősségérzet jellemezte volna, most szót tudnánk érteni egymással. De bízom abban, hogy ez Önnek egyszer valamikor sikerülni fog.
Addig is üdvözlettel: Körmendy Zsuzsanna