Elvárások

Egy salgótarjáni testnevelő tanár felcsapott drogfutárnak. Hetven gramm marihuána volt nála, amikor elkapták. Lakásán indiai vadkendert termesztett, s a jelek arra utalnak, hogy barátnője terjesztette is a kábítószert. Megnyugodhatunk-e attól, hogy őrizetbe vették őket, vagy van az esetnek valamilyen mélyebb tanulsága?
Vadkendert termesztett otthonában egy komáromi tanár is. Nem tudni, liberális elveket vallott-e, vagy egyszerűen csak kevés volt a pénze. Ha nem tör ki a családi veszekedés, amelyhez riasztották a rendőrséget, felesége talán ma is hallgat róla, hogy párja a ház hátsó traktusában drogot nevel.
A két hír között alig pár hét telt el. Azt gondolhatnánk, egy testnevelő tanár arra teszi fel az életét, hogy diákjaival megszerettesse a sportot, hogy az „ép testben ép lélek” elvét követve azon van, ne satnya, horpadt mellű, ferde gerincű gyerekek kerüljenek ki a keze alól, hanem jó testalkatú ifjak és lányok, akiknek felnőttkorukban nem okoz gondot hátukra venni, nyakukba emelni csemetéiket.
Milyen lehet ez a testnevelő tanár? Kigyúrt testű? Atlétatermetű? Szikár-izmos? Iskolai kirándulásokon vajon mit javasol a fejlődésben lévő, konfliktusokkal küszködő, hosszúra nyúlt kamaszoknak? Az úszást, a túrázást népszerűsíti, vagy azt mondja: füvezzetek csak bátran, fiaim? Tisztában van-e azzal, hogy amit egy tanár vagy szülő mond, és amit életmódja, magatartása sugall, annak ugyanannak kell lennie, másképpen nincsen hatás, nincsen eredmény?
Lehet-e hiteles testnevelő tanár az, aki kábítószerrel üzletel? Legnagyobb sportolóinkban nemcsak a teljesítményt tiszteljük, hanem az akaratot is. Az egészséges élet tisztelete, az önfegyelem, a küzdés és a koncentráció együttesét.
Zalaegerszegen egy tanárnő sztriptízt mutatott be diákjai előtt. Nem teljesen vetkőzött le, melltartóját magán hagyta. Nadrágján a cipzárt ingerlően levonta, hogy megmutassa a bugyiját, aztán visszahúzta nadrágját, s úgy lejtett tovább. Egyszerű módját választotta az ifjúság megnyerésének. De hogy komplikációmenteset-e, abban nem lehetünk biztosak.
Végzős egyetemistaként, tanári gyakorlatom idején, reggel háromnegyed nyolckor, a körútnál mellém szegődött egyik diákom. Nagy igyekezettel magáztam, hogy érezze, felnőttszámba veszem, bár magam sem voltam még az. Jókedvű beszélgetés volt, talán túlságosan is, és mielőtt az iskola kapujához értünk, tanítványom egyszer csak azt mondta: tanárnő, ma ne hívjon ki, nem készültem. S mielőtt válaszolhattam volna, már el is tűnt az osztályteremben. Semmilyen pedagógiai gyakorlatom nem volt. Az órán egyik pillanatban úgy éreztem, most azonnal felszólítom, mit képzel ez a gyerek, azért mert két utcahossz erejéig beszélgettünk, már előjogai vannak a többiekkel szemben? Aztán ezt legyűrtem, hiszen megkért valamire, őszinte volt, hogyan élhetnék én ezzel vissza? Az zavart legjobban, hogy cinkossá akart tenni. Nem az volt a baj, hogy nem készült, hanem hogy ezt nem abban a formában közölte, ahogyan tanárként elvártam volna.
Meglepődve olvastam, hogy az egyik pedagógus-szakszervezet elnöke szerint a sztriptízt bemutató tanárnő a diákok elvárásainak tett eleget. Tényleg ez lett volna a diákok elvárása? Azt hiszem, az ott csak egy jó hecc volt. S máris a pedagógia egyik legfontosabb kérdésénél vagyunk: kiknek, mikor, milyen elvárásait kell teljesíteni. Az olcsó népszerűség bugyira vetkőzéssel ideig-óráig megszerezhető. Az ilyen tanárnő „klassz csaj” egy éretlen kamasznak. De mi van utána? Mi van akkor, amikor majd újra be kell menni a tanterembe, és a Gay-Lussac-törvény magyarázata közben valaki beszól a tanárnőnek? Miért ne tenné? Hiszen aki elsősorban „klassz csaj”, és csak azután tanár, annak miért ne lehetne valami szaftosat benyögni? Megéri ez az ifjú tanárnőnek? Mit tesz, ha fegyelmezni akar, vagy ha egy nehezebb anyagrésznél fel kell keltenie a figyelmet? Bugyira vetkőzik megint?
Egy nyolcéves gyereknek a mamájával szemben az az elvárása, hogy vegye meg a rágót, a nyalókát, a vattacukrot, a kólát és a fagyit, s lehetőleg ne kelljen ebédelni. Az ő elvárásai is teljesítendők? Nehéz összehangolni a különböző elvárásokat. A diák elvárását és a tanárét. A szülőét és az igazgatóét. Az lenne a feladat, hogy ezek az elvárások ne keresztezzék egymást, hanem valamiképpen egyfelé mutassanak. Ehhez kétségtelenül feltételek kellenek. Egy tanáregyéniség, egy intelligens igazgató, egy gyermekének érdekeit szem előtt tartó szülő és egy kezelhető, a jóra rávehető diák. Ha valamelyik feltétel hiányzik, éppen a többi által teremtődhet meg.
Szerettem volna jobban érteni a tanárnőnek a lelkivilágát, és megnéztem az esetről készített felvételt. Aki valami csábos erotikát vár, az rá se kattintson a videóra. A gólyabál képei leginkább a Tűz van, babám! filmre, erre a cseh groteszkre emlékeztettek. Senki nem volt alkalomhoz öltözve, a tanárnő valamilyen otthonkaszerű ruházatot kapott le magáról. Egy iskolai tanteremben megtartott főpróba benyomását keltette a „show”, körben félretolt padokon üldögéltek a diákok. Egymás után három tanárnő lejtett vadul a fiatalok előtt, egyikük csak ropta a zenére, a másik, kissé testesebb, idősebb hölgy csak a magas szárú (!) cipőjét vette le, azt sem könnyen, s csak a harmadik, egy igen átlagos kinézetű fiatal tanárnő döntött úgy, hogy nekivetkőzik. Megvallom, inkább szánalmat keltett bennem a videó, mint megbotránkozást. A kicsiny keblű tanárnő a vad nőstény Demi Moore-tól ellesett mozdulatokkal, úgy tűnt, szerette volna végre jól érezni magát. Csípőmozgásából jobban megcsapott a vidéki tanárnő magányra fogott élete, mint bármiféle „romlottság”. Tudom, nem illő felsóhajtani: Istenem, miért nem kerestél magadnak egy férfit! Maradt a felemás élmény: ki nem élt szexuális energiák tartottak itt bemutatót talán hasonló problémákkal küzdő, nyerítő-vihorászó kamaszoknak.
Ez a délután akkor talán rendben volt az ifjú tanárnőnek. A diákok aztán elmentek sörözni, és jól kitárgyalták, valószínűleg nem a didaktikai felkészültségét. Biztos vagyok benne, hogy ez a tanárnő nem romlott, csak nem tudta, hogy súlyosan kilépett a szerepéből. S most legelsősorban neki, saját magának kellene tisztáznia, hogy egyáltalán tanárnak termett-e. Túl fiatal ahhoz, hogy ezt őhelyette döntsük el. De bárhogyan határoz, segítségre szorul. Igazi tanárokéra.
A Gilgames-eposzban a vadak közt felnevelkedett Enkidut emberré akarják változtatni. Ezért elküldik neki Istár egyik papnőjét, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy szerelmet ébresszen a férfiban, aki ettől az érzéstől válik emberré, közösségi lénnyé. Ami négyezer éve igaz volt az emberről, annak ma is több esélye van arra, hogy tegnapi viselkedéskultúrák rovására igaznak érezzük. Vajon vannak-e tanárok, akik a Gilgames-eposznak ezt a kis részletét meg tudnák magyarázni diákjaiknak? Van-e erre elvárás? A sztriptízt bemutató tanárnőnek mennyi hitele lenne, ha erről beszélne? Egyáltalán mit várunk el a tanároktól? Fiataljaink a jobboldaltól túl gyakran látnak prüdériát és szemforgatást, a liberálisoktól pedig gátlástalanságot és a különféle aberráltságok veszélyes megértését. Most ez azzal fog tetéződni, hogy tanáraik drogoznak, vetkőznek, az esendőnél is esendőbbek? Lépkednek a bűnözés határmezsgyéjén, mintha saját diákjaik nevelésre szoruló tanítványai lennének?
Miközben, jól tudjuk, vannak másmilyen tanárok. Ők nem kerülnek bele az újságokba. Róluk senki nem tesz fel videót az internetre. Minek is beszélni azokról, akik még egy vacak rendőrségi hírben sem képesek szerepelni a sajtóban? Ők csak ott vannak tanítványaik lelkében. Példaként, erőforrásként, vigaszként egy kaotikus, értékzavaros világban.