Gazdagokat támogató alap

Sok szó esik manapság a kormányzati tényezők felelősségre vonásáról. Elhangzik, hogy nem kell boszorkányüldözés a választások után, ám aki vétett a törvények ellen, annak az igazságszolgáltatás megfelelő szervei előtt számot kell adnia arról, amit tett vagy mulasztott az elmúlt szomorú időszakban. A magunk részéről pártolnánk egy másik humánus megoldást. Szanatóriumként nyissák ki az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet (OPNI) és utalják be oda az egész díszes, leszerepelt kompániát. Ha nem lesz már lehetőségük az állampolgárok folyamatos zaklatására, a lélektan szabályai szerint egymást lesznek kénytelenek nyaggatni. Szektás küldetéstudatuk, célmániájuk okán érintettségük eddig is nyilvánvaló volt, bár sokan hajlamosak voltak az előző miniszterelnökre és egy-két hű famulusára szűkíteni a kezelésre szorulók körét. Gyanús, hogy ők is találva érezték magukat. Mi mással lehetne logikusan magyarázni, hogy a patinás lipótmezei intézményt az elsők között záratták be egészségügyi ámokfutásuk során?
Azóta kiderült, korántsem volt magányos harcos Gy. Ferenc. Elszánt követői benépesítik a legkülönbözőbb szintű és rangú kormányzati posztokat. Néha nehéz megkülönböztetni, pusztán kóros rosszindulattal van-e dolgunk egy-egy kriminalisztikailag értelmezhető intézkedés során, a paranoia kórosabb megnyilvánulásaival vagy szimpla ostobaságnál, a végeredmény szempontjából azonban ez másodlagos. Szokatlan, hogy ennyi mindent elkövetnek saját megbuktatásuk érdekében. Meg sem kísérlik magukat szimpatikusnak beállítani. Inkább azt szeretnék elérni, hogy féljenek tőlük a népek. Lehallgatnak, manipulálnak, perrel fenyegetnek. Nem vitáznak, nem cáfolnak, nem ereszkednek le. „Nem szokás”, „Nem tervezzük” – hangzik a megerősítő tagadás.
De az emberek már csak kíváncsiak a mozgatórugókra. Gyanakodni kezdenek, ha azt tapasztalják, hogy a hatalom úgy viselkedik velük, mintha meg akarná magát utáltatni. Jól emlékeznek arra, hogy volt már egyszer egy olyan rezsim, amelyben, a sok munkásmozgalmi púder ellenére, abszolút lényegtelen volt a lakosság véleménye. Könnyen arra a következtetésre juthatnak, hogy ugyanazon okból tesznek nagy ívben a fejükre, mint évtizedekkel ezelőtt. Jelesül: mert fent nem számolnak a hatalom elvesztésével, s talán még még szabad választást sem akarnak tartani. Csak egy önkényuralmi rendszerben viselkedik úgy a hatalom, ahogy a Gyurcsány– Bajnai–Lendvai–Oszkó–Draskovics-féle vonal. Talán az is a cél, hogy az emberek ismét féljék a hatalmat. Márpedig aki fél valamitől, nem vesz részt a közösség ügyeiben. Értékes, fehérjedús táplálékká válik a diktatúra számára, akit, elszakítva a csordától, kedvére manipulálhat. Azt szeretnék az utódpártiak elérni, hogy az emberek még meg is utálják magukat, amiért nem mernek fellépni az önkény ellen. A következő stáció az lenne, hogy elkezdjék ismét megszokni őket. Hisz ki szereti, ha pipogya alaknak kell látnia magát? Akkor inkább bebeszéli magának, hogy önként, valamilyen haladó cél érdekében tolja a diktátorok szekerét. Így nem kell kerülnie a lakásban a tükröket.
Éppen azért dühösek a magyar népre, mert ezek a projektek nem vezettek eredményre. Nem sikerült sem majmok bolygóját, sem birkanyájat varázsolni belőlünk. De ha már úgy érzik, nem nyerhetnek a következő választásokon – bármikor lesznek is –, legalább bosszút állnak, amiért nem volt fogékony a lakosság a saját módszeres tulajdontalanításának, kirablásának haladó eszméire. A rendszerváltás előtt a Szeta, a Szegényeket Támogató Alap pozitív kezdeményezés volt. Ennek mai abszurdizált változatára, a Gatára nincs kereslet. A Gazdagokat Támogató Alapba senki sem ad egy fillért sem szívesen. Hogy látszólag az elesetteket próbálja támogatni a kabinet? Ugyan, kérem, ki gondolja komolyan, hogy a krízisalap tíz- és húszezer forintos megalázó alamizsnái másra elegendők, mint az éhenhalás elnyújtásához? Még kirakatintézkedésnek sem hatékony az egész, mert a kormánnyal szembeni ellenérzés olyan elemi erejű, hogy nincsen szellemi ítélőképességének birtokában lévő állampolgár, akit át lehetne rázni ilyen szociális dajkamesékkel. Tetszenének inkább nem megadóztatni a jótékonysági adományokat! Ehelyett inkább úgy járnak el, mint aki kazettás bombát dob egy településre, aztán ragtapasz-szállítmánynyal enyhítené a tragédiát.
Végtelenül lenézik az embereket, ezért hiszik azt, hogy mindenben átverhetők. A krízisalapba a lakosságtól törvényellenesen elvett milliárdok kerültek, hiszen az energiaszolgáltatóknak nem engedték visszafizetni a túlfizetéseket. Mi lenne, ha a boltokban a pénztárnál a visszajárót nem kapnánk meg, mondván: a kormány utasítására ezek az összegek mostantól a krízisalapot duzzasztják? Hogy merik az embereket hibáztatni, amiért eladósodtak, nem tudják fizetni a devizahitelek emelkedő törlesztőrészleteit, s nem képesek már a közüzemi számlákat sem teljesíteni? A válságkabinet azt ígérte, megoldást talál a devizahitelesek gondjaira. Ehhez képest alig tesznek valamit, hisz úgy szabták meg a segítség feltételeit, hogy alig lehet igénybe venni. Miként fordulhat elő, hogy tíz perc alatt tesznek ki otthonaikból családokat, elárverezik javaikat, és a kormány nem lép fel az úgynevezett pénzügyi szolgáltató cégekkel szemben? Holott ezeknek az embereknek csak az volt a „bűnük”, hogy hittek az MSZP–SZDSZ-kurzusnak. Bevették, hogy dübörög a gazdaság, izmos a pannon puma és közel a Kánaán. A cinikus hatalom pedig még ki is röhögi őket, amiért felültek a hitelek felvételére buzdító Gyurcsány–Kóka–Bajnai-féle hazugságözönnek.
Azt hiszik, az emberek nem veszik észre: valójában nem is akarja a rezsim, hogy segítsenek a bestiális kislétai gyilkosok megtalálásában. Ép ésszel hogy gondolhatja valaki, hogy mindenfajta támpont nélkül segíthet a társadalom az embertelen támadók kézrekerítésében? Még a töltényhüvelyek típusát sem hajlandók elárulni. Így a százmilliós nyomravezetési díj meglebegtetése alig több porhintésnél, hogy aztán széttárhassák a kezüket: mi mindent megtettünk, de csak ennyire volt elég. Azt remélik, hogy elharapózik a bizalmatlanság, a rettegés. Meg persze azt, hogy a társadalom homályosan politikai erők rasszizmusát sejti majd a háttérben a sunyi célozgatásokból. Molnár Csaba, ez a Rákosi-rendszerből klónozott reinkarnáció el is hadarta rögtön az ítéletet: rasszista indíték áll a háttérben. Olyasmit jelentett ki a miniszterelnököt helyettesítő kancelláriavezető, amitől még a szuperlojális rendőrségi vezetők is óvakodnak, mivel tudják: egyetlen esetben sem igazolódott be a vád. Kiderült: a rendőrség ezerháromszáz olyan ügyet néz át, amelyben romák voltak az elkövetők. Szerintük bosszú is állhatott a merénylet hátterében. De hát hogy van ez? Cigánybűnözést tartanak számon? Draskovics, az örökös kormánytag megkísérelte helyreütni a dolgot, s tagadta a romákról való nyilvántartás létezését. De tegyük a szívünkre a kezünket: van még valaki ebben a hazában, aki egy pillanatig is tud hinni neki? Így biztosabb mindenki abban, amit cáfolni igyekezett.
Már nem is igen palástolják: nem szeretik ők se a magyarokat, se a cigányokat, se senkit – saját magukon kívül. Nagy bajban vannak: száz nap után még népszerűtlenebbek, totál sikertelenek, a csőd közeleg, a kassza kiürült, az IMF viszont nem siet a pénzátömlesztéssel. Rosszabbak a pozícióik, mint pár hónapja. Miben reménykedhetnek még? A csodafegyverek sorra besülnek, ezért vannak pánikban. Nem árt észben tartaniuk: az álmoskönyvek szerint nagy választási vereséghez vezet, ha egy alkalmatlan kormány mindenért a társadalmat hibáztatja. Igaz, levegőváltozásnak ott az OPNI.