Olvasóinktól

Kedves olvasók!
Név- és címhiányos, valamint nyílt leveleket nem közlünk. Leveleiket szerkesztett formában adjuk közre. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A levelek tartalma nem feltétlenül azonos a szerkesztőség álláspontjával. Ügyfélszolgálat 8–17 óráig a 322-8306-os, illetve a 413-1547-es telefonszámokon.
Címünk: 1450 Bp. 9., Pf. 74.

Horányi Ödön (e-mail): Ellentétben Demeter Ervinnel, én másképp látom a helyzetet. Az UD Zrt.-eset után a képlet világos. Mindig lesz egy Laborc Sándor. Most éppen Ficsor Ádámnak hívják. Az elmúlt öt hónapban megszerzett minden olyan információt, ami elégséges az akció beindításához. A cigányokat lemészárolják, a szolgálatok rendelkezésére álló „adatok” alapján pedig szélsőjobboldali, fasiszta hatalomátvétel fog fenyegetni, amit az európai biztonság és Magyarország tekintélye érdekében meg kell akadályozni. Erre pedig csak a baloldal lesz képes. Kedves Demeter Ervin! Ezek belecsapnak a lecsóba. Akik minden jobboldali kormányt megvádoltak a választások elszabotálásával, és rendkívüli állapotokról sikoltoztak, azok ezt most meg fogják lépni. Nincs meg a pénz! Akik gátlástalanul megvádoltak bárkit bármivel igaztalanul, azok a törvényes elszámolást nem vállalják. A töménytelen törvénytelenségért sem állnak helyt. Ezek nem. A karácsony óta tartó athéni anarchista zavargások vidám majálisnak fognak hatni ahhoz képest, amit az elvtársak produkálni fognak. Lesz szélsőjobbos menetelés, Bánffy Dianá-s karlengetés, balliberális politikus elleni merénylet, tűzesetek számolatlanul stb. Lesz itt minden. Az embernek tényleg elmegy a kedve az élettől.

Pánczél Gáborné (Albertirsa): A kormány mit tesz a kétkezi munkásemberekért? Megmondom. Semmit. Kizárólag csak a terheit növeli. Nem gondolkodnak. Kérdem én: minek a mérnök, a tervező, a többi nagy koponya, ha nincs kétkezi munkás, aki az ő ötleteiket legyártsa? Vagy azt hiszik, hogy abból lesz a profit, hogy nekik eszük van? Arra egyetlen okos sem gondol, hogy észben hiába tud sokat, ha nincs, aki kivitelezze. 2008 novembere óta munkanélküli vagyok. Van hitelem, amit akkor vettem fel, amikor hitegettek a munkahelyemen, hogy ez a cég biztos lábakon áll, és aki itt dolgozik, annak nem kell tartania semmitől. Csakhogy a cég rohamosan leépült, aminek következtében sokan az utcára kerültek, többek közt én is. Ma már ott tartok, hogy havi harmincezer forint munkanélküliből, huszonkilencezer forint családi pótlékból kell fizetni a törlesztő- részletet, a rezsit, nevelni egyedülállóként a két kiskorú gyermekemet stb. Hát hol van a megélhetéshez való jogunk? Azoknak a képviselőknek, akik a parlamentben dolgoznak, és uniós szintű fizetést kapnak, gőzük nincs róla, hogy hány családot tesznek tönkre! Nem arról van szó, hogy családonként egy embert. Egész családokat, anyát, apát, gyerekeket, és elveszik el az életüket, a mindennapi betevő falatjukat. A „nagy embereknek” – akik nem tesznek semmit, csak egymásra mutogatnak, ha baj van, és soha nem vállalják tetteik következményét, akik tehetnének valamit, de nem tesznek, inkább szorosabbra húzatják velünk a nadrágszíjat – most lehetőségük lenne rá, hogy lemondjanak a fizetésükről egy évig, és mutassák meg végre, hogy havi bruttó 71 500 forintból meg lehet élni! Próbálják meg ők is, mire elég ez! Ha ezt meg tudják tenni, ha ki tudnak jönni ebből az összegből, akkor az ország minden lakosa is meg fogja tenni. De sajnos nekünk, „csóróknak” nincs megélhetési jogunk! Nekünk miért nem lehet uniós szintű fizetésünk, munkanélkülink?

Aradi Emil (Budapest): Lénárt Lászlóval (Lencsi bácsi, a teniszkirály, Magyar Nemzet 2009. július 30.) nagy élményem volt a nyolcvanas években egy amatőr tornán Keszthelyen, ahol összesorsoltak bennünket. Az akkor már a hatodik X-en túljutott kicsi öregember hosszan készülődött a meccs előtt, minden végtagját fáslival tekerte be. Én, ifjú titán idegesen toporogtam, gondolva, minek ez a felhajtás, amikor fél órát se fog tartani a meccs. Ezen meggyőződésem csak erősödött, amikor bemelegítettünk, és – beleértve a szervákat is – egyetlen erős ütése sem volt. Nem ismertem az öreget, nem is hallottam róla, kikacsintottam régi teniszes haverjaimnak, akik – akkor még nem tudtam, miért – igen szép számmal jöttek el megtekinteni a mérkőzést. Ők is vidáman mosolyogtak. Aztán már csak ők. Lénárt bácsi ugyanis konok következetességgel és hihetetlen pontossággal helyezte a labdát az adogatóudvar két sarkára felváltva, megfuttatva engem a végletekig. Fogalmam sem volt, mi történik, csak a barátaim vihogását hallottam. Nem részletezem: nullokra vert. Aztán felvilágosítottak, kivel játszottam – pontosabban ki játszott velem.