Slotát meg elküldtük

Eredetileg az aratás pillanatnyi állapotáról szerettünk volna beszélgetni a szomszédos cinkotai tótokkal, de már az első tíz perc után a politikára terelődött a szó, mint ahogyan ma általában mindenhol a közintézményekben. Ez a közintézmény ezúttal a helyi központi ivó, a védegylet volt.
Már az elején megjegyzem, szó sem volt itt szlovák–magyar ellentétekről, errefelé ugyanis békében él egymással a két nemzetiség, vidáman parolázik egymással tót és magyar, kart karba öltve járnak az utcán, senkinek sincs kisebbségi fóbiája, az itteni szlovákságot nem tudja megszédíteni Ján Slota demagógiája, nekünk meg megvan a véleményünk róla.
A mostani vita arról szólt (nem is vita volt ez, inkább afféle szózatözön), hogyan lehet olyan arcátlan ez az államvezetés – mármint a magyar –, hogy a mai kétségbeejtő állapotok közepette sok tíz millióval honorálja, végkielégíti a mindenféle bankárokat, rektorokat, BKV-nábobokat, trónra ültetett haramiákat. Hatalmas egység alakult ki a védegylet jelen lévő tagjai között. Béla, a piros orrú tót traktoros akkorát csapott a pultra, csak úgy rezegtek az ott lévő korsók, poharak. A nálánál szelídebb Nándi (ő magyar gázóra-leolvasó) meg azt javasolta, hogy az elhangzottakat rögzítsük írásba, és küldjük el az illető elöljáróságnak. Mindenki mondta a magáét, ki magyarul, ki tótul, de az biztos, egyikük sem Bajnai Gordont és offshore-cimboráit éltette… Olyan forradalmi, pilvaxos volt minden. A pultoslánynak könny szökött a szemébe.
Az aratási beszámolót későbbre halasztottuk.