Számlák

Ülök egy kávézóban La Paz Prado nevű főutcáján, velem szemben szép arcú huszonéves lány, aki a helyi közgazdaság-tudományi egyetemen tanul. Huszonegy éves, négy nyelven beszél. „Evóra szavazok” – mondja, és belekortyol a teájába. Másnap ugyanott, más szereplővel (harmincas értelmiségi férfi): „Az elnök bunkó paraszt, semmi pénzért nem voksolnék rá.” Decemberben választanak.
Evo Morales, az első indián származású elnök nemcsak országát osztja meg végzetesen (ottlétem alatt csak szélsőséges véleményeket hallottam róla), hanem az egész világot. Sokan – főként liberális beállítottságúak – véreskezű diktátornak, a szabadpiac megrögzött ellenségének kiáltják ki, mások – nem kevesen (szélső)jobbról – pedig afféle modern Ludas Matyinak hiszik, aki végre igazságot oszt a szegényeknek, köztük főképp az őslakos indiánoknak. Nem tisztem eldönteni a vitát, de helyszíni tapasztalataim talán segítenek, hogy tisztábban lássunk a kérdésben.
Mindenekelőtt vizsgáljuk meg, hogyan lett elnök az idén ötvenéves férfi, aki „békés forradalmat” indított útjára Bolíviában. Az Andokban fekvő Oruro tartományban született hétgyermekes családban. Juan Evo Morales Ajmát 53,7 százalékkal választotta elnökké az ország 2005 decemberében, 84,5 százalékos részvétel mellett. Külföldi kommentátorok úgy értékelték az eseményt, hogy Morales hatalomra juttatása az indiánok bosszúja a konkvisztádorok utódain. A győztes úgy fogalmazott: vége az ötszáz éves gyarmatosításnak, új kor köszöntött Bolíviára. Két és fél évvel később még népszerűbb volt: a tavaly augusztusban megtartott alkotmánymódosító referendumon kétharmadnál is nagyobb arányban mondták azt a szavazók, hogy újra jelöltetheti magát.
Moralesnek második nekifutásra sikerült elnökké válnia, ráadásul a vártnál hamarabb. Korábban (2002-ben) második lett ugyan, de nem kellett kivárnia az ötéves ciklus végét: Carlos Mesa elnök az országot sújtó politikai és gazdasági válság miatt lemondott. Jó oka volt rá, hiszen napokon keresztül több tízezer tüntető bénította meg a főváros, La Paz életét. A zúgolódók a külföldi vállalatok kezén lévő gázágazat államosítását követelték (Bolívia a második legnagyobb földgáztartalékkal rendelkező ország Dél-Amerikában, és a népharagot az váltotta ki, hogy a multinacionális vállalatok vezetéket akartak építeni Chiléig, hogy az altalajkincset az Egyesült Államokba és Mexikóba szállítsák). Ugyanezek a lázongók kergették el a Moralest legyőző előző elnököt, Gonzalo Sanchez de Lozadát is – a hetekig elhúzódó tüntetések hatvan áldozatot követeltek. Az elégedetlenkedők egyik szervezője és hangadója Evo Morales, aki ezt megelőzően a kokacserje-termesztők szakszervezeti vezetője volt, később pedig a Mozgalom a Szocializmusért (MAS) elnevezésű párt elnökévé választották.
A 9,6 milliós lakosságú Bolíviában az emberek ötvenöt százaléka őslakos (ez a legmagasabb arány Közép- és Dél-Amerikában), és további harminc százalék vallja magát részben indiánnak. Számukra hozott reményt az új elnök, és hatalomra kerülése óta kétségkívül ért el fontos eredményeket. Egyik első intézkedéseként több mint felével csökkentette saját fizetését (jelenleg havi 1875 USA-dollárnak megfelelő boliviano a javadalmazása), és nála senki sem kereshet többet az állami szektorban. (Korábban egyes állami cégek vezetői havi tízezer dollár értéket is meghaladó fizetést vehettek fel.) Államosította az amerikai tulajdonban lévő gáz- és kőolajműveket, új alkotmányt fogadtatott el, amely garantálja a harminchat őslakos közösség autonómiáját. Igaz, ez azt eredményezte, hogy az autonómia jogával élni kívánnak a gazdag déli tartományok is. La Paz láthatóan fejlődik, és a változás a hegyekre felkúszó nyomornegyedeken is meglátszik: egyre kevesebb a bádogból-fából tákolt viskó, helyükre takaros téglaépületek kerülnek.
Akadnak azonban súlyos gondok is. A (vissza)államosított gyárak teljesítménye drasztikusan csökkent, olyasmi történt, mint a szovjet tömb országaiban a háború után: megbízható kádert ültettek ugyan az igazgatói székbe, aki azonban nem volt szakértője az ágazatnak.
– Evónak és embereinek nincs meg a szellemi kapacitásuk ahhoz, hogy vezessenek egy országot – fogalmazta meg egyik forrásom, és példával illusztrálta állítását. Az elnök – modern Mátyás királyként – sokszor megy vidékre, hogy találkozzék a nép egyszerű fiaival, és egyszer odalépett hozzá egy kétségbeesett férfi, elpanaszolva, hogy felesége már két magzatot veszített el a szegénységük miatt, és félő, hogy a mostani, harmadik terhességgel is így járnak. Evo havi járadékot adatott a férfi családjának, és ezzel részéről megoldottnak gondolta a dolgot. (A probléma általánosságát jelzi, hogy az elnök családjában a hét gyermek közül csak három érte meg a felnőttkort.)
– Lehet, hogy most van pénzük – vonta le a következtetést a mesélő –, de egyáltalán nem biztos, hogy a nő ki tudja hordani ezt a gyermeket, mert senki sem tanította meg arra, miként kell megóvnia magzatát. És mi lesz a többi hasonló sorsú nővel? Nem épült ki terhesgondozó hálózat, nem tanítják meg a nőket az alapvető tudnivalókra sem.
Elgondolkodtató az is, hogy a börtönök tele vannak politikai elítéltekkel, akik természetesen az elnökkel nem szimpatizálók táborából kerülnek ki, koncepciós perekre emlékeztető eljárások után. Rózsa-Flores csoportjának ellentmondást nem tűrő, könyörtelen felszámolása is azt jelzi, hogy nem mindig tartják be a demokrácia játékszabályait, pedig ez még akkor is kötelező lett volna, ha – tegyük fel – tényleg fegyveres csapatokat akart kiképezni Eduardo a tartomány elszakítására.
Mindezek ellenére annak sincs igaza, aki azt állítja, hogy Evót kizárólag a tanulatlan, szegény indiánok támogatják. Az elsőnek említett szőke hajú fiatal lány, aki közgazdaságot tanul a helyi állami egyetemen, és emellett többnyelvű tolmács, úgy gondolja, Morales programja megérdemli, hogy még egyszer bizalmat kapjon. Azt mondja, kezd rend lenni az országban, és ez nem baj. Amikor elfogyasztjuk a kávét, és kérem a számlát, a pincér a nevem és az útlevélszámom felől érdeklődik. Nem értem a kérdést – alapvetően nem szeretem, ha érdeklődnek az útlevelem száma iránt –, mire a lány gyorsan leírja az ő nevét és személyi számát, majd a kapott számlát gondosan becsúsztatja a pénztárcájába. Csodálkozásomra elmagyarázza: Bolíviában minden közalkalmazottnak a hó végén be kell mutatnia a számlákat arról, hogy a legális kereskedelemben vásárolt árut vagy szolgáltatást. Ha kevesebb számlája van, mint a bérének a harmada, annyival kevesebb fizetést kap a jövő hónapban.
– Így jelentősen fehéredett a feketegazdaság – mondja, és rámutat egy lepecsételt üzlethelyiségre, amelyen jókora vörös Clausurado felirat virít. Azért zárták be egy hónapra, fordítja le nekem a határozatot, mert nem adtak számlát egy vásárlás után.