A Szent István-bazilikában július 17-én vettünk végső búcsút Illés Sándortól, a Magyar Nemzetnél 1950-től főmunkatársként dolgozó újságírótól, írótól, műfordítótól. A gyászszertartáson kollégái, sorstársai emlékeztek feledhetetlen alakjára.
Kedves Sándor bátyám!
Temerinből jöttem, mindkettőnk szülőfalujából, ahol a sors különös kegye folytán én vagyok a polgármester. Azt meg már ténylegesen isteni kegynek tartom, hogy tavaly halottak napján én voltam az első magyar polgármester, aki leróhatta kegyeletét az 1944 őszén kivégzett ártatlan magyarok sírjánál. Annál a sírnál, amely talán feledésbe is merült volna, ha te néhány évtizeddel ezelőtt nem írod meg a Siratót, amely sok temerini családban féltett kincsnek számít a mai napig is. Bár csak néhányszor találkoztunk, tudom, nem veszed zokon ezt a személyes hangvételt, amelyet nem tudok megkerülni. Mindketten újságírók vagyunk, voltunk, és még a Magyar Nemzet szerkesztősége és a Magyar Rádió is összeköt bennünket. Persze tudom, te mindkettőben maradandó nyomot hagytál, én pedig csak epizódszerepet játszottam. Eddig nem kutattam, de ígérem, most megteszem, vajon csak véletlen vagy annál sokkal több, hogy anyai dédanyám vezetékneve ugyancsak Illés volt.
Reggelenként, amikor kinyitom a kaput, Szlovák Pista bácsi háza néz rám az utca túloldaláról. Persze mindketten tudjuk, hogy ilyen vezetéknév nincs Temerinben. Te adtad ezt a nevet Horváth kisbírónak, a temerini tömegmészárlás egyetlen túlélőjének, aki elmesélte neked, te pedig mindannyiunknak, hogyan tizedelték a magyarokat 1944 októberének végén. Néhány napja nemcsak a kisbíró, hanem te is eszembe jutsz, valahányszor kilépek az utcára.
Tudod, a falunkban – nekünk, őslakóknak mindig az marad – most Illés-napra készülünk, amelyet őseink 156 évvel ezelőtt választottak fogadalmi ünneppé, és gyermekeik azóta is tisztelik e hagyományt, ahogy a te fiatal korodban, úgy ma is. A mostani ünnep azonban kissé visszafogottabb, szomorúbb lesz, mert nem vagy velünk legalább lélekben. De biztosra veszem, hogy életednek utolsó percéig érezted azt a szeretetet, amely az évtized elején övezett, amikor utoljára köszönthettünk körünkben Illés napján. Februárban méltóképpen ünnepeltük 95. születésnapodat, és hoztuk át néhány nappal később a temeriniek üdvözletét neked, amelyet nagybetegen is boldogan fogadtál.
Már halálod után jártam a Gyepsoron, az általad sokszor visszaálmodott szülőházadnál néhány házzal feljebb, és láttam, hogy halálhíred mekkora fájdalmat okozott a nálad két évvel idősebb Margit néninek.
Itt, a bazilikában néhány évvel ezelőtt jártam, akkor Puskás öcsi ravatala előtt álltunk. A számok ismerői azt állítják, ő volt a legtöbbet emlegetett magyar. A számok ismerete nélkül is merem állítani, te voltál a legtöbbet emlegetett temerini. Koszorúdra azt írtuk: „Temerin sosem felejt!” Ígérem, így lesz. Mindannyiunk nevében köszönöm, amit falunkért tettél!
Sándor bátyám, nyugodjál békében!
Gusztony András
