A válságkezelés hazánkban valójában válságmélyítés

Lényegében egy ideológiai alapvetés a washingtoni konszenzus, amelyről viszonylag keveset beszéltek, ám annál többet cselekedtek annak szellemében. Az elmúlt évtizedek gazdasági történéseinek megértése nem lenne teljes, ha ezt a „szabálygyűjteményt” nem vennénk tekintetbe. Márpedig ezen elvek meghirdetése – de még inkább a képviselete – kőkeményen a hatalomról és a dominanciáról szól. A gazdasági hatalomról, annak érvényesítésének eszköztáráról.
A washingtoni konszenzust John Williamson amerikai közgazdász fogalmazta meg 1989-ben. Közgazdászként kevéssé volt ismert, de a gazdaságpolitikai elvek összefoglalása és meghirdetése egy csapásra világszerte ismertté, vagy inkább hírhedtté tette. Williamson volt az, aki összegyűjtötte és rendszerezte mindazokat a liberális közgazdászok által széleskörűen elfogadott ajánlásokat, amelyeket a három nagy washingtoni szervezet – a Nemzetközi Valutaalap, a Világbank és természetesen az amerikai kormány közgazdászai – a fejlődésben elmaradt országok számára kívánatos gazdaságpolitikai lépésekként javasoltak. A washingtoni konszenzus lényegében egy tízpontos gazdaságpolitikai szabálygyűjtemény, amelynek érvényesülése Williamson és a többi liberális közgazdász szerint egyedül és kizárólagosan biztosíthatja az elmaradott országok felemelkedését.
Mit tartalmazott a washingtoni konszenzus?
Az irat ajánlásai a következők voltak: költségvetési fegyelem; az állami kiadásokat át kell alakítani – oktatási és egészségügyi kiadások helyett a gazdasági növekedés támogatására kell költeni a pénzt; adóreform: sokan fizessenek alacsony adót; a kamatokat liberalizálni kell; az árfolyam segítse a versenyképességet; a külkereskedelmet liberalizálni kell, le kell építeni a védővámokat; a beáramló külföldi működőtőke-beruházásokat nem szabad korlátozni; privatizálni kell minden állami vagyont, amit csak lehet; deregulálni, azaz csökkenteni kell az állam gazdaságszabályozó szerepét; biztosítani kell a tulajdon védelmét, ideértve a külföldieket is.
Ezeket az ajánlásokat azonnal hevesen támadták, és a bírálók, akik közt olyan neves szakemberek is voltak, mint a Nobel-díjas Joseph Stiglitz, a Világbank korábbi alelnöke, felhívták a figyelmet arra, hogy ezek a lépések egyik pillanatról a másikra kitaszítják a fejletlen országokat a világpiacra. Így várhatóan ezen országok helyi vállalatai nem fognak tudni ellenállni a nagy nemzetközi vállalatok nyomásának, piaci erőfölényének. Paradox módon ebben az esetben a klasszikus liberális szabadpiaci elvek is sérülnek, hiszen a piacon így csak korlátozottan érvényesülhetnek a verseny feltételei. Ezért a szabad és korlátlan vetélkedés hasznai (a hatékonyság kikényszerülése a versengő termelők között, a jóléti funkció érvényesülése a fogyasztók oldaláról az árak csökkenése és a minőség folyamatos és tartós javulása révén) sem valósulnak meg.
A kritikusok szerint további problémát jelent a washingtoni konszenzus ajánlásait illetően, hogy az egyensúlyban levő költségvetés túlzottan leegyszerűsíti az állam feladatát egy túlpörgött gazdaság esetén. Ugyanis ebben az időszakban a költségvetési többlet, válság esetén pedig a költségvetési hiány a kedvező. Erre a felismerésre épül lényegében a fejlett országok válságkezelési gyakorlata. Ezért is észrevételezhetjük, hogy az Egyesült Államok a GDP-jének közel öt, míg Kína mintegy 4,5 százalékát fordítja a legkritikusabb 2008–2010-es időszakban ösztönző, élénkítő hatású gazdaságpolitikai programokra. Az oktatási és egészségügyi kiadások megnyirbálása ugyanakkor valójában a jövőt teszi tönkre. Márpedig alapvető igazság, hogy az emberi tőke a hosszú távú növekedés alapja. A washingtoni konszenzus adóreformja – s ezt bátran ki kell mondani – a gazdagokat egyoldalúan támogatja a szegényekkel szemben. A gyors privatizáció voltaképp a külföldi beruházókat hozza előnyös helyzetbe, kiárusítva ezzel a szegényebb nemzetek vagyonát. Végül azt sem szabad elfelejteni, hogy a washingtoni konszenzus lényegében elfeledkezik arról, hogy a kormányoknak előrelátó gazdaságpolitikával kellene támogatniuk azokat a hazai iparágakat, amelyek a jövőben versenyképesek lehetnek. Ahogy azt Délkelet-Ázsiában a kormányok az utóbbi néhány évtizedben gyakorta sikerrel tették.
A bírálatok ellenére a washingtoni konszenzus alapvető forgatókönyvként szerepelt a kelet-európai átalakulás levezénylésében, valamint a kilencvenes években erőteljesen alkalmazták Latin-Amerikában is. A Nemzetközi Valutaalap szakértői megkísérelték a módszert a délkelet-ázsiai országokban is bevetni, de ott – kevés kivételtől eltekintve – igen erős elutasításban volt részük. Akárcsak Kína, amely egyszerűen nem volt hajlandó gyors liberalizálással és privatizációval átalakítani gazdaságát. (Az elmúlt évek történései egyértelműen őket igazolják.)
A washingtoni konszenzus legalább tíz-tizenkét évig uralkodott a világban. Már 2004-ben látható volt azonban, hogy annak alkalmazása sokkal kevesebb hasznot hozott az elmaradt országoknak, mint a nagy multinacionális cégeknek. Ennek világos jele volt, hogy az országok közötti és az országokon belüli jövedelemkülönbségek egyértelműen növekedtek. Ugyanakkor a nagy nemzetközi vállalatok számos fejlődő ország piacán szereztek egyeduralkodó helyzetet, kiszorítva ezzel a saját piacukról a helyi vállalatokat. A washingtoni konszenzus groteszk eredményének tekinthető – még ha áttételes hatások révén is – a latin-amerikai baloldali, sőt szélsőbaloldali rendszerek hatalomra kerülése. Hugo Chávez így valószínűleg indokoltan tenné, ha néha köszönőlevelet küldene Williamson úrnak és a washingtoni konszenzus híveinek. Nem nagy bátorság ugyanis feltételezni, hogy az általuk javasolt intézkedések nyomán bekövetkező elégedetlenségi hullám hátán tudott lényegében Chávez és többi latin-amerikai elvtársa is hatalomra kerülni.
2005 után már egyre többen kimondták, hogy a washingtoni konszenzus nem alkalmas a fejlődő országok problémáinak kezelésére. Végül azonban a 2008–2009 (?)-es válság volt az a jelenség, amely egyértelműen a washingtoni konszenzus halálát hozta. Időközben világossá vált az is, hogy a deregulálás, vagyis az állami szabályozás leépítése nagymértékben hozzájárult a bankcsődökhöz, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy válság idején átmenetileg el kell felejteni a költségvetési egyensúly követelményét. Az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a költségvetési deficit 10 százalék feletti szintre ugrott 2009-ben, és más országok is a költségvetés hiányával igyekeztek beindítani a gazdaság motorjait.
Magyarországon kívül ma már kevés ország lelkes híve a washingtoni konszenzusnak. Sajnálatos módon hazánkban a kormány (pontosabban a kormányt irányító szocialisták és szabad demokraták) „fertőződtek meg” leginkább ezzel a tannal. A bigott hit ma sem akar oldódni. Ennek egyenes következménye, hogy a válságkezelés hazánkban valójában válságmélyítés. Azaz a megszorítások, az államháztartási egyenleg javítása elsőként és mindenek felett való érvényesítése szűkíti a piacot és növeli a munkanélküliséget. Ennek világos megnyilvánulása például az otthonteremtést ért 50 milliárdos – százalékosan mintegy 25 százalékos – megvonás, amely azon túl, hogy jelentősen duzzasztja az egyébként is népes munkanélküliek táborát, újólag a devizahitelek felé tereli a háztartásokat is!
A washingtoni konszenzus világszerte haldoklik, vagy már talán halott is. Remélhetőleg egy olyan gazdaságpolitikai megközelítés veszi majd át a helyét, amely a nemzetközi vállalatok érdekein túl a szegényebb nemzetek érdekeit is figyelembe véve próbál ajánlásokat megfogalmazni a felzárkózni kívánó gazdaságok kormányai számára. A rossz, illetve káros dolgok gyorsan bekerülnek az országba. A jót kellene hamar megtanulni!

A szerzők közgazdászok, egyetemi oktatók