A zöldhatár két gyermekkel

Új fejezet kezdődött a legújabb kori médiatörténetben, amikor Orosz József hosszú fekete pilláiról legördült az első könnycsepp (ez volt az a rádióműsor, amelyet Magyarország polgárai a Nap-kelte jóvoltából televízión is élvezhettek). Láttuk mi már sírni Fásy Ádámot, aki Zámbó Jimmy emberi nagyságától hatódott meg, láttunk szívhez szóló daloktól könnyező műsorvezetőket, de Sztálin halála óta ez lehetett az első eset, hogy a meghatódás tárgya maga a vezér volt. Gyurcsány Ferenc személyisége egyébként is nagy hatással volt egyes hazai médiaszemélyiségekre, Szulák például majdnem elájult, amikor az exminiszterelnök a lába szárán lévő melanomáról beszélt, de emlékszünk még, hogy rózsát szórtak elé a választói is. Gyurcsány tudott valamit. Orosz viszont azóta sem tanulta meg, hogy az ő meghatódása nem meggyőző, hanem komikus. Mint minden emberé, aki saját lelki nagysága, érzékenysége előtt ejt könnyeket.
Ripacsnak nevezik a színészt, aki hamarabb megindul, mint a közönsége. A médiamunkások között nem használatos ez a kifejezés, pedig vannak ripacsok közöttük is. Az újságírónak nem az a dolga, hogy meghatódjon, hanem hogy hasson. Ezt persze nem könnyű megtanulni. Szakmailag is jóval egyszerűbb eljutnia a saját, mint a befogadó lelkéig, ami nem zárja ki, hogy legyenek például a rádiózásnak érzelmileg nagy és hiteles pillanatai. Csak jelen állapot szerint kizárt, hogy ez Orosz Józseftől eredjen.
A Klubrádió műsorvezetője most, hogy kevésbé lehet szuttyogatni és az ország minden baja miatt az ellenzéket okolni, áthangolta Kontra című műsorát emberi témákra. Legutóbb érdeklődését például felkeltette a hír, hogy a déli zöldhatáron illegális határátkelőkre találtak. Két kisgyermek és az édesapjuk próbált meg átjutni. Az apa segítségért ment, hátrahagyta a gyermekeket, akiket erősen kihűlve találtak meg. Egyiküket újra kellett éleszteni. Az eset valóban hírré tehető, baj a szakmai feldolgozásban akkor adódik, amikor bár kiderül, hogy nem ritka és egyedi, erről nem kívánunk tudomást venni. Vagyis ahelyett, hogy megragadnánk az alkalmat, és a hír kapcsán a jelenségről beszélnénk, nekiállunk sopánkodni, jesszusmáriázni, sóhajtozni és a gyermekek öltözékének vastagságát firtatni. Orosznak elmondja a határőrparancsnok, hogy gyakorta vannak ilyen találásaik, koszovóiakról van szó, aki az otthoni reménytelenségből menekülve nyugatra tartanak, hogy eljussanak a rokonokhoz. Van közöttük mindenféle élethelyzetben lévő, előfordult már szülés előtt álló nő is. Orosz azonban továbbra is süket e mondatokra, mint a szerelmes fajdkakas, csak sóhajtozik tovább, azt firtatja, mennyire voltak megrázkódva a határőrök, amikor rátaláltak a kihűlt gyermekekre, melyik mekkora volt, hogyan leltek rájuk a sötétben, s végül ráfordul a következményekre. Vajon megesik-e majd a szíve a magyar igazságszolgáltatásnak, és ejti-e a fiatalkorú veszélyeztetése vádat, kérdezi. A határőr tétován hümmög, bizonygatja, hogy e területen nem illetékes, az ő dolga a határsértő elfogása és átadása. Ennyi. A hallgató meg ott marad egyedül a vékony vattakabátban.
(Kontra, Klubrádió.)