(hogy járna ma a boldog herceg )

Én nem tudom, isme-ri-e a nyájas (vagy kevésbé nyájas) olvasó Oscar Wilde A boldog herceg című meséjét. A nem ismerők kedvéért: a történet arról szól, hogy egy fecske nem indul el a többiekkel az őszi vándorútra, hanem megpihen egy város főterén álló szobor vállán. A szobor – amelyet aranylemezek borítanak, szemei ékkövek, kardját rubin díszíti – egy herceget ábrázol, aki életét nagy jólétben és boldogságban töltötte. Most viszont magas talapzatáról észreveszi a szegények szenvedéseit. Arra kéri a fecskét, maradjon vele, vájja ki drágakő szemét, szedje le testéről az aranylemezeket, s mindezt vigye el a nyomorultaknak. E jótettek közben beköszönt a tél, a fecske megfagy, a szobor pedig ékességeitől megfosztva szürkén és csupaszon áll a főtéren, mígnem a városi tanács úgy nem dönt, hogy bronztestét feldarabolják és beolvasztják. Ám a szíve nem olvad meg, s azt az angyalok a fecske tetemével együtt felviszik a mennybe, mint legfőbb földi jót.
Miután a minap újraolvastam ezt az érzelmes mesét, arra gondoltam, vajon a boldog herceg szobráról manapság itt helyben, nem kevésbé boldog hazánkban mit is lehetne írni. A fecske nem gond, van még néhány vidéken, s mindig akad olyan is, amelyik elfelejt időben útra kelni. De nézzük a szobrot: áll valahol, bronztestét aranylemezek borítják, szeme smaragd, kardját rubin díszíti. Mivel egy kisváros főterén áll, nem őrzik kommandósok, ott csillog-villog nappal és éjjel, reggel és este, s arra vár, hogy a kis fecske segítségével díszeit a szegények között szétoszthassa illendőképpen, miként ezt pártunk-kormányunk teszi a gázár-kompenzáció s egyéb más szociális intézkedések során. Mesénkben a szegény nép is bízvást szerepelhet, a gyufaárus kislány helyett nyugodtan színre léptethetünk egy kukázó hajléktalant.
Tehát ott áll a szobor a főtéren, és várja a jószívű fecskét. Mennyi ideje van? Egy óra? Másfél? Egy egész nap talán? Ugyanis midőn leszáll az éj, feszítővasakkal, csőfogókkal, ütvefúrókkal, láncfűrészekkel felszerelt csapat jelenik meg, s először is – a sajnálkozó fecske helyett – kivájja a herceg smaragdszemét, lefűrészeli a rubinnal díszített kardot, lefeszegeti az aranylemezeket, s nyomtalanul távozik, otthagyva csupaszon a boldogtalan vak herceget. Ez persze a jobbik eset. És viszonyaink ismeretében kissé valószínűtlen is.
Valószínűbb és hihetőbb az a mesés elem, hogy megjelenik a főtéren egy dömper, egy tréler, egy daru jó vastag drótkötéllel, amelyet ügyes kezek a szobor nyakára és lábára hurkolnak. A dömper különösebb erőfeszítés nélkül megindul, hercegünk pedig hajnalban ott találja magát feldarabolva egy fémgyűjtő telepen, több tonna akkumulátor és több kilométernyi rézvezeték között. A rendőrség tehetetlen, ráadásul a megélhetési bűnözők símaszkot viseltek.
Most csak az a kérdés, mi szükség van agyonfagyasztani egy fecskét, amikor a szobor szőröstül-bőröstül oda jut, ahová jó szívétől hajtva a boldog herceg amúgy is kívánkozott: a szegény nép megélhetését szolgálja. Persze nem gyufaárus kislányokét, hiszen a dohányosok manapság jobban kedvelik a gázöngyújtót. A mesékben előfordulhat, hogy a DNS alapján derék rendőreink azonosítani tudják az elkövetőket, sőt ha a fémhulladék-begyűjtő telep tulajdonosának nincsenek megfelelő pártkapcsolatai, akár a feldarabolt boldog herceg is előkerülhet, legfeljebb a smaragd meg a rubin hiányzik. De a kis fecske fagyhalála így is, úgy is értelmetlen. Legjobb tehát, ha életben hagyjuk, hadd repüljön el Afrikába, ha közben a globális felmelegedés feleslegessé nem teszi az egész hajcihőt.
Hogy Oscar Wilde nyomorúságos Angliája mit szólna ehhez a meséhez, én nem tudom…