Gerhard Schröder katasztrofálisan rosszul kormányzó szociáldemokrata–zöld koalíciós kormányát 2002-ben az SPD (Német Szociáldemokrata Párt) számára legjobbkor jött természeti katasztrófa, az Elba árvize, valamint az Egyesült Államok iraki háborús terve elleni hősies küzdelem mentette meg a választási bukástól. A rutinos populista tisztában volt azzal, milyen könnyen manipulálhatók a háborúellenességre nevelt németek a békeharc jelszavaival. Schröder propagandájának értékét az sem csökkentette, hogy senki sem tartott igényt a német csapatok iraki bevetésére.
A háborúhoz szükséges egyéb támogatást – például az amerikai laktanyák és érdekeltségek védelmének megerősítését és ezzel amerikai erők felszabadítását, a német légtér rendelkezésre bocsátását – Berlin természetesen megadta. (Mint utólag kiderült, a korlátlan légtérhasználatba beletartozott a titkos kelet-közép-európai CIA-börtönökbe tartó repülők útvonalának biztosítása is.) 2001 és 2003 között az amerikaiak kuvaiti főhadiszállását, Camp Doha körzetét biztosította egy majdnem 260 fős, az esetleges iraki atom-, biológiai és vegyi támadás elhárítására kiképzett német egység.
Másrészt a 2001. szeptember 11-i merényleteket követő hevületében Schröder „korlátlan szolidaritásáról” biztosította Washingtont. Ez a szolidaritás abban is megnyilvánult, hogy a Bundestag a kormány beterjesztése alapján 2001. november 16-án megszavazta a Bundeswehr részvételét a terrorizmus elleni Tartós Szabadság hadműveletben, amelyben az esetleges Kuvait elleni iraki rakétatámadás elhárításán túl német haditengerészeti erőket járőröztettek Afrika szarvánál, valamint engedélyezték a különleges erők százfős osztagának (KSK) afganisztáni bevetését is.
Alig egy hónappal később, december 22-én szintén a kormány javaslatára elfogadták a Bundeswehr csatlakozását az ISAF-féle (Afganisztánban tevékenykedő Nemzetközi Biztonsági Haderő) vállalkozáshoz. Ennek mandátuma kezdetben szinte csak Kabulra és közvetlen környezetére korlátozódott. A mandátum évenkénti meghosszabbítását a szövetségi kormányok arra használták, hogy jelentősen kibővítsék a létszámot. Mára, beleértve az afganisztáni rendőröket kiképző csoportot is, Németország állítja ki a harmadik legnagyobb katonai kontingenst Afganisztánban, háromezer főt is meghaladó létszámmal. Ezzel – s az akkor a Balkánon, Boszniában és Koszovóban állomásozó csapatokkal – az állandó külföldi bevetésen tartózkodó erők száma megközelítette a tízezer főt, amivel a Bundeswehr elérte teljesítőképességének határait. Specialisták tekintetében – híradós egységek, egészségügyiek – már most is jelentős létszámhiánnyal küzdenek a harcoló csapatok.
Berlin igen magas árat fizetett aktivitásáért: a német katonák közül majd háromtucatnyian veszítették életüket Afganisztánban, és a Bundeswehr egységei, valamint Németország az iszlám terrorizmus célkeresztjébe került.
Pusztán a szerencsén múlott, hogy 2006 augusztusában nem követeltek áldozatokat a személyvonaton „felejtett” bőröndbombák (hibásan voltak összeszerelve a szerkezetek). 2007 szeptemberében pedig az Észak-Rajna–Vesztfália Sauerland nevű régiójában fekvő Oberschledornban vett őrizetbe a rendőrség egy iszlamista csoportosulást, amely már beszerezte a bombakészítéshez szükséges alapanyagokat. Az idén megjelentek a német nyelvű, kifejezetten a szövetségi köztársaságot megcélzó, terrorfenyegetéseket tartalmazó videoüzenetek is az interneten. A fenyegetések komolyságát jelzi, hogy a múlt hét végétől géppisztolyos rendőrök járőröznek a repülőtereken, a forgalmasabb pályaudvarokon. Szerdán pedig a washingtoni külügyminisztérium tartotta szükségesnek, hogy figyelmeztesse állampolgárait, célpontoknak számítanak Németországban, ezért amennyire lehet, kerüljék, hogy felismerjék őket.
Hosszú ideig – nagyjából a 2006-os kofferbombás merényletkísérletig – a német közvélemény és a politikusok azzal áltatták magukat, hogy az iszlám világban kiemelkedően jó a szövetségi köztársaság renoméja. Ez egyrészt történelmi okokban gyökerezett: Németország nem rendelkezett jelentős gyarmatokkal, sőt a két világháborúban az iszlám országokat is kolonizáló hatalmak ellen harcolt. Másrészt a Schröder-kormány az afganisztáni küldetést indokolva kül- és belföldön folyamatosan azzal érvelt, hogy a német katonák nem harcolni, hanem az országot újjáépíteni mentek Afganisztánba. Ezért azt állították, hogy újjáépítő szerepüket még az afgánok többsége is elismeri és értékeli.
A berlini kormánynak máig nagyon nehezére esik annak beismerése, hogy igenis háború dúl az ázsiai országban. A német közvélemény jelentős része is szereti úgy elképzelni a Bundeswehrt, mint olyan egyenruhás segélyszervezetet, amely kutakat fúr, iskolákat épít, és alig van köze olyan csúnya dolgokhoz, mint a háború.
A küldetés első esztendeiben valóban ezt a látszatot erősítette, hogy a németek által felügyelt észak-afganisztáni területeken sokkal nyugodtabb viszonyok uralkodtak, mint a háborús déli tartományokban. Nem véletlen, hogy 2005-ben, az előrehozott parlamenti választásokon Afganisztán nem szerepelt a nagy pártok közötti vitatémák listáján.
Most egy pillanatra úgy tűnt a 25 százalékos támogatás fölé emelkedni képtelen SPD számára – árvízre már nem számíthatott –, hogy a német parancsnok által a tartálykocsik ellen kért szeptember 4-i légicsapás, amelyben sok, éppen benzint „mentő” civil is életét vesztette, lehet az utolsó mentőöv. Hiszen a háborúról és az ártatlan civil áldozatokról kirobbantott vitával fel lehet éleszteni a német baloldalban mélyen szunnyadó pacifista reflexeket. Sőt suttogó propagandával elterjeszthető egy olyan híresztelés is, miszerint a szemükben „nacionalista”, a Biztonsági Tanács állandó tagságára ácsingózó CDU (Kereszténydemokrata Unió) biztosan jelentősen megemelné az afganisztáni német kontingens létszámát.
Hamar kiderült azonban, hogy az SPD képtelen tőkét kovácsolni a történtekből. Egyrészt az afganisztáni vállalkozásban való részvétel még a vörös–zöld koalíció kezdeményezése volt. Így aligha találhattak volna olyan érveket, amelyekkel megmagyarázhatnák álláspontjuk hirtelen megváltozását. Másrészt Steinmeier (SPD) kampányának egyik közvetlen üzenete volt, hogy ő Barack Obama legjobb német barátja. Így nehezen tudott volna hihető választ adni arra, miért támadja hátba legfontosabb szövetségesét. Időközben az is kiderült, az Afganisztánban légicsapást elrendelő német parancsnok saját katonái életének védelmében határozott a légitámadásról. Végül: az Oskar Lafontaine vezette Baloldal már régóta hangoztatja a „Kifelé Afganisztánból!” jelszót. Ez a közös platformra kerülés ékesen cáfolta volna a szociáldemokraták ama ígéretét, miszerint éppen az áthidalhatatlan külpolitikai felfogásbeli különbségek okán nem hajlandók koalícióra lépni a Baloldallal szövetségi szinten.
A légicsapás miatti Bundestag-vitanapon kiderült, Németország az afganisztáni háborúban való részvétele okán ismét szegényebb lett néhány illúzióval. El kell búcsúznia az eddigi szómágiától, a háború fogalmának opportunista kerülgetésétől, „a segélyezéssel majd kijavítjuk” reményétől. A szövetségi köztársaság már nem bízhat abban, hogy a nemzetközi terrorizmus korszakában a béke szigete lehet, legfeljebb abban reménykedhet, hogy merényletek nélkül megússza a holnapi voksolást.
origo.hu
Ma és holnap Budapestre figyel a világ
