Klaus sikere és a potsdami rendszer fennmaradása

A Medgyessy-kormány idején a haladó hazai sajtó nem mulasztotta el afelett sajnálkozni, hogy milyen nehéz lesz a magyar jobboldalnak feszültséget szítania a szomszédokkal – nekik nyilvánvalóan nincs is más vágyuk –, mert az EU-ban lehetetlen ilyet csinálni. Ha valaki mégis neveletlenkedni kezd, azonnal rendre utasítja a brüsszeli iskolamester. Nos, ez az állítás már akkor sem volt igaz, hiszen Athén a kilencvenes években keményen szembement az unió Balkán-politikájával, különösen Macedónia esetében. A gátlástalan érdekérvényesítés példáját a minapi uniós csúcson Václav Klaus cseh elnök szolgáltatta. Aki nem átallott a Csehországban – és Szlovákiában – még jogforrásként szolgáló Benes-dekrétumokra hivatkozva felmentést kérni az európai emberjogi charta alól. S jól számított, az európai értékek nagyobb dicsőségére az EU szánalmasan meghunyászkodott, és teljesítette követelését.
Az unió sikerének korábban az egyik garanciája az volt, hogy Németország, gazdaságának szabad mozgásterét biztosítandó – hiszen lényegében e konkurencia kikapcsolásának szándéka volt a világháborúk okozója –, lemondott minden más nemzeti érdekének képviseletéről. Nem véletlen, hogy Magyarország és szomszédjai konfliktusában akár Bukarest, akár Pozsony – mint azt minap a szlovák nagykövet tette – rendszeresen hivatkozik a viszony francia–német modell alapján történő rendezésére. Ahol természetesen ők lennének a mindent vivő Párizs pozíciójában, míg Magyarországnak joga lenne állandóan bocsánatot kérni, esetleg mint Fico nagylelkű szécsényi ajánlatából kiderült, Cirill- és Metód-szobrokat avatni.
Magyarország legfontosabb külpolitikai szövetségese, a Német Szövetségi Köztársaság az önfeladást olyannyira tökélyre fejlesztette, hogy szomszédai szinte bármit megengedhetnek Berlinnel szemben. Jellemző, hogy cégeinek szabad gazdasági terjeszkedésének érdekében 1997-ben a Prágával kötött megállapodásban elfogadta, hogy Csehszlovákia utódállamai a nyíltan rasszista Benes-dekrétumokkal egyetemben váljanak az unió tagállamává. Az őszintébb német elemzők háttérbeszélgetéseikben már elismerik, súlyos hiba volt, hogy a dekrétumok kérdését a csatlakozási tárgyalások során a szőnyeg alá söpörték. Hiszen az uniós tagság lehetővé tette volna, hogy a cseh és szlovák nacionalisták arcukat megőrizve, a belépésért cserébe kivegyék jogrendszerükből ezeket az egyértelműen rasszista alapú jogelveket.
A csatlakozási szerződés akkor elfogadott formája és a lisszaboni szerződéshez fűzött mostani kiegészítés többek között azt jelentette, hogy továbbra is fennmarad a potsdami rendszer az unión belül. Azaz a győztesekre továbbra is más játékszabályok vonatkoznak, mint a vesztesekre. Kötetlenebb hangulatban még a téma iránt érzékeny és Magyarországgal szemben némileg szimpatizáló német elemzők is elismerik; Berlinben ugyan értik Budapest problémáit, de segíteni aligha tudnak.
Mint minden nagy bürokratikus szervezet, az EU is óriási tehetetlenséggel rendelkezik. Az európai nemzetiségi konfliktusok nem oldhatók meg egykönnyen, a vele való foglalkozás nem jár akkora népszerűséggel a haladó baloldalon, mint mondjuk néhány kihalóban lévő állatfajért a médiafelhajtás. Ezért nem kapkodnak a feladatért a vezető uniós politikusok sem. Jellemző módon a szlovén–horvát határvitát éppen olyan elegánsan eltolta magától az uniós elnökséget betöltő svéd kormány, miként sietett kívülálló távolságtartásáról biztosítani Budapestet és Pozsonyt. Pedig tisztában kellett azzal lennie, hogy ezzel éppen a feszültség fokozásában érdekelt erőket bátorítja.
Az Európai Unió nehézkességének következménye, hogy döntően csak azokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyeket elég hangosan és következetesen képvisel az érdekelt fél. Így a magyarországi balliberális kormányokra jellemző, lábujjhegyen lopakodó diplomáciának esélye sincs arra, hogy bárkit meggyőzzön igazáról. Már csak ezért sem, mert jól érzékelhető, hogy egy pozsonyi vagy bukaresti diplomatának napi gyakorlat az ottani magyarság vagy Magyarország nemzetközi szinten történő megalázása. Nem véletlen, hogy összehasonlíthatatlanul többet nyilatkoznak a kétoldalú kapcsolatokról vezető szlovák politikusok, mint magyar kollégáik. Addig a „bocsánat, hogy élünk”, valamint „a miért bántotok bennünket, hiszen annyi a közös üzleti érdekünk” mottóval a nemzetközi parketten fellépő budapesti kormányzatnak csak az értetlenkedő döbbenet marad.
Jól látható az is, hogy az unió és tagállamai gyakran nem tudnak mit kezdeni a kisebbségi jogok kérdésével. Ennek egyik oka, hogy a XXI. század elejére megbukott az évtizedekig a baloldal által egyedül üdvözítőként tartott multikulturális társadalomkép. És kiderült: a korlátlan és szabályozatlan bevándorlás olyan párhuzamos társadalmakat teremtett, amelyek egyre gyakrabban kerülnek összeütközésbe a kulturális gyökereiben elbizonytalanodó többséggel.
Ezért láthatóan sokkal szívesebben avatkoznak be a közösségi jogok helyett egyéni érdekeket támogatva. S ha mégis egy kisebbségért emelnek szót, mint legutóbb a homoszexuálisok felvonulása érdekében tollat ragadó nagykövetek, akkor is észrevehető, vannak szemükben egyenlők és még egyenlőbbek. Már ahhoz is megfontolt, céltudatos, folyamatos és összehangolt külpolitika kellene, hogy az EU egyáltalán tudomást vegyen a szomszédos országokban élő magyarok problémáiról. Hiszen Brüsszel hajlamos arra az álláspontra helyezkedni, hogy amiről nem beszélünk, az nem létezik. Márpedig a szomszédok is részben ezt sugalmazzák, amikor azt állítják, a magyarok eltúlozzák a problémákat. Lásd Pozsony egyik visszatérő érvét, a nyelvtörvény szándékosan hamis fordítását. Ráadásul a magyarországi baloldal már eddig is jelentősen gyengítette Budapest érvelését, amikor külföldre szóló üzeneteiben messze eltúlozta a hazai szélsőjobboldal veszélyességét, kampányaiban pedig a kétoldalú viszony megromlásáért döntően a hazai konzervatívokat tette felelőssé.
Kérdés: a Külügyminisztérium mostanság keményedő hangja mögött a kisebbségi kormány valódi és kívánatos nemzetpolitikai fordulata sejthető-e, annak felismerése, hogy Budapest engedményeiben immár tényleg elhátrált a falig? Vagy pusztán az eddigiektől némileg eltérő kommunikációs hangütés?

A szerző történész-újságíró