Az MSZP saját alkalmatlanságával kampányol

Vérbe mártott tollal riadóztatják a törzsszavazókat a baloldali publicisztika jelesei. Most érzik, mekkora hiba volt az úgymond békeidőben – amikor még nem fenyegetett a Fidesz kétharmados többsége – elhasználni az összes felsőfokot ama borzalom leírására, amit a leendő Orbán-kormány fog jelenteni mindazoknak, akik nem voltak résen, nem ültek a bőröndjeiken, és nem tudtak időben elmenekülni az országból. Igaz, a megcélzottakat is egyre kevésbé érdekli a mindennapi rettegnivalójukhoz jutás, ha az alapvető problémáktól – munkanélküliség, be nem fizetett rezsiszámlák, megugrott devizahitelek, kilakoltatás, hajléktalanná válás – való félelmük kicsorbítja a korábban még hatékonynak mutatkozó Fidesz-ellenes jelszavakat.
A rutinosabb elemzők és publicisták az apokalipszis lovasainak megjelenítése helyett a szakkérdésekbe menekülnek, és kéretlen jó tanácsokat adnak a Fidesz vezetésének, ismertetve elvárásaikat. Ezek a felemelt ujjas figyelmeztetések általában azzal kezdődnek, hogy a várható győzelem küszöbén nincs ok a hurráoptimizmusra, az önfeledt ünneplésre. Nos, ez az első tévedés, az első hazugság. Mert éppen az erős, egységes kormányképes jobbközép párt teremti meg az ország tragikus helyzete ellenére annak a valódi esélyét, hogy a válságot még demokratikusan kezeljék. S ez mindenképpen ok a demokratikus erők számára az ünneplésre. Ugyanis a gyakran emlegetett weimari köztársaság bukásának egyik legfontosabb tanulsága, hogy mindig legyen az ellenzékben egy, az ország vezetését azonnal átvenni képes demokratikus párt. Azért, hogy egy kormány lejáratódása, teljes hitelvesztése se vonja magával automatikusan a demokráciának mint hatalomszerzési és gyakorlási rendszernek a megkérdőjelezését.
Ez a ciklus úgy indult, hogy teljesül az MSZP és az SZDSZ legmerészebb álma, és sikerül végre szétverniük azt a nagy ellenzéki tömböt, amelyet 2002-ben és 2006-ban csak a legváltozatosabb eszközökkel, trükkök százaival tudtak minimális többséggel legyőzni. Amikor Gyurcsány Ferenc és Kóka János narancsos bukta majszolásával ünnepelte közös választási győzelmét, aligha hihette valaki, hogy a koalíció 2008 tavaszán szétesik, a kormányfő 2009 márciusára megbukik, az SZDSZ-ről a meghatározó politikusai már csak múlt időben hajlandók beszélni, s az MSZP legmerészebb célja az lehet a 2010-es választásokon, hogy megakadályozza a Fidesz kétharmados győzelmét. 2006 nyarán baloldali elemzők és publicisták örömködtek afelett, hogy küszöbön áll a Fidesz szétesése, s a füstölgő romokból az MDF-re alapozva létrehozható egy „európai jobboldali párt”. A vele való együttműködés eszmei alapja az MSZP-ben és az MDF-ben is megtalálható neoliberális ideológia lett volna.
Így próbáltak meg visszatérni az általuk ideálisnak tekintett 1994 és 1998 közötti időszakhoz, ahol egy nagy baloldali tömb állt szemben a megosztott, ezért politikai értelemben súlytalan, egymás ellen is könnyen kijátszható jobboldali szervezetekkel. S ahol a baloldal még azt is lehetségesnek tartotta, hogy ő maga hozza létre saját ellenzékét. (Talán még emlékszünk arra, hogy akkoriban az SZDSZ-nek voltak váltópárti álmai.) A 2008-as történések – amikor a kisebbségi kormány már a látszatra sem adva miniszteri poszttal és megbízotti tisztséggel megvásárolta a képviselői szavazatokat – utólag is igazolják azon híreket, hogy az ideológiai nyomásgyakorláson túl busás anyagiakkal is próbálkoztak. A második Gyurcsány-kormány első két esztendejében tapasztalt ámokfutás kulcsszavának a reform számított. A maói nagy ugráshoz mérhető átalakítási hevületükben megpróbáltak a közvéleményben olyan hangulatot gerjeszteni, hogy csak valami válogatottan aljas motívumok okán ellenezhetik a népboldogítást. Bármilyen műsorban jelentek meg ellenzéki politikusok, azonnal védekezniük kellett. „Hiszen mi lesz akkor…”, hangzott az érvelés, ha a kormány lépései meghozzák gyümölcsüket, például az egészségügy területén? Amúgy is, az ország jelenlegi pénzügyi helyzetében elkerülhetetlenek a megszorítások.
Paradox módon a kormány érvelésében komoly szerepet kapott saját alkalmatlansága. Hiszen az érvelésükben a szédült reformkényszer legfontosabb oka az ország drámai gazdasági és pénzügyi helyzete. Azért nincs idő a „reformok” alaposabb előkészítésére, a társadalmi csoportokkal történő egyeztetésre, mert 2002 és 2006 között – ugyanők – kritikán aluli színvonalon kormányoztak, s ennek következtében az ország a pénzügyi összeomlás szélére jutott. Majd a kemény konszolidációs lépéseiknek hála, sikerült stabilizálniuk az ország helyzetét itt, a szakadék szélén történő egyensúlyozásban. Furcsa módon az elmúlt évek rossz kormányzati munkáját a következő kampányban is hivatkozási alapként kívánják felhasználni. Mintha az MSZP abban versenyezne, vajon tönkre tudta-e már annyira tenni az országot, hogy a Fidesz még véletlenül se tudja megvalósítani kampányígéreteinek többségét. Elég itt arra a szinte gyermekded várakozásra utalni, ahogyan annak beismerésére vágynak, hogy az ország siralmas helyzetében tényleg szükség van megszorításokra.
Ne legyenek illúzióink: valóban képesek olyan drámaian rossz állapotban hátrahagyni az országot, hogy ellenzéki létük első esztendeiben a romeltakarító Fidesz-kormány számonkéréséből élnek majd.

A szerző történész, újságíró