Barátaim, a kőszáli kecskék

L U G A S

Olykor kegyesen csúsztat az író. Rögtön a címben említett állat nevét is zergének kellett volna írnom, mert valójában a zergéről lesz itt szó, nem pedig a kőszáli kecskéről. A kettő egyáltalán nem ugyanaz, két külön fajt jelöl. Mentségemre az szolgál, hogy olyan nagynevű szerzőnél is így, egybecsúsztatva szerepelnek, mint Raff György és az ő gyermekeknek szóló, 1846-ban magyarul is kiadott természethistóriája. („A’ kor’ kívánatokhoz alkalmazva kijavította: Stancsics Mihál.”) Akit különben fontosnak tartok, és a megfelelő helyen idézek is majd. Szóval a kőszáli kecske az bizony Capra ibex (alpesi kőszáli kecske), és a régebbi időkben, mondja egy híres, ámde régi angol vadász, bizonyos Charles Boner a Transylvania: Its products and its people című, 1865-ben megjelent, magyarul soha ki nem adott művében, szóval itt is szerepel úgy, hogy a régi időkben még szép számban élt a Kárpátok hegyláncain. A zerge meg Rupicapra rupicapra néven, fogyó számban ugyan, de még ma is él nevezett Kárpátokban.
Viszont a ’kőszáli kecske’ nomen sokkal elvontabb, szinte poétikus – bársonyosabb és ezoterikusabb képzeteket kelt bennem, mint a másik; éteri idegenséget és távoli nemességet egyszerre; megfontoltságot, sőt méltóságot, sokkal inkább, mint a kerge ’zerge’. És hát ebben az epitheton ornansban barátjának is könnyebben nevezi az ember.
A megszólítást viszont (’barátaim’), hogy a másik „csúsztatásról” is beszéljek, egy jeles író verséből tettem sajáttá – egy nagyszerű és originálisan vadászlelkű író, Mészöly Miklós egyik verséből való. „Barátaim, a bölények. / Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, / mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. / Hóviharban, ha az ügy reménytelen, / nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig. / Megállnak, megvárják, míg ellepi őket a hó.” Mészöly megszállottan cserkelő vadász volt, de miután szervezetten, nagy tömegben s persze sportszerűtlenül, sőt iparszerűen kezdték pusztítani a honi vadállományt, abbahagyta. Én el sem kezdtem – nem vadásztam én soha, sőt puska sem volt a kezemben (igazából); a katonaságnál a kötelező lövészetet különféle, itt nem részletezendő trükkökkel ügyesen megúsztam; szóval nem hajtott sose a cserkelés bódulata, a lövés öröme vagy a vadászat setét szenvedélye. Nem is tudom hát valójában, milyen az öröklét nyugalmának zaklató meghittsége, vagyis az elejtett vad sokat emlegetett ’nézése’ – egyszer vásároltam egy kecskegidát Borgátáról, szopósat, hogy a kemencénkben majd szépen megsütjük (így is lett), csakhogy a gazdája nem vágta le, és nekem kellett itthon megküzdenem az ugráló gidóval. Persze Szabó Pityu szomszédom és nagy vadász komám segített – én azt mondtam neki, inkább minden munkát szívesen elvállalok, csak a gida felzaklató sírását ne halljam, és csudálkozó tekintetét ne lássam (így is lett). De a gidát tepsiben megsütöttük és feltálaltuk, mert nem volnék én prűd vagy túlérzékeny lírai alany, például a régebbi disznóölésekben mindig fontos szerepet vállaltam, bár a feldarabolás finom munkáját sose végeztem, és hát pacifista sem volnék, ahogy azt se kívánom, hogy a vadászok ünnepélyesen és vezekelve takarodjanak kifelé az erdőkből, mezőkből, szavannákból.
De hát az a zerge! Testalkatával és mozdulataival a kecskére emlékeztet – ahogy Lovassy Sándor is írja a Magyarország gerinces állatai és gazdasági vonatkozásaik című örökbecsű 1927-es munkájában –, fő ismertetőjele a homlokcsonton függőlegesen álló, fekete színű, rövid, kampós szarvak („zergekampó”). Bundája nyáron is vastag szálú, de ekkor rövid, színre vörhenyesbarna, alul világosabb, a háta gerince mentén fekete sávval; télen hosszú szőrt növeszt, amely gerince egész vonalán, de különösen deréktájon úgy 20 centiméter hosszúra is megnő („zergeszakáll”); színe ekkor sötétbarna, alul majdnem fehér. És így tovább, alaktan, életmód és viselkedés. Amit leginkább tudhatunk: a zergék szinte a gravitációt meghazudtolva röpködnek a magas, elérhetetlen hegyek sziklaormain – úgy közlekednek a magasban, az éteri tisztaságok fölött, mint a legteljesebb szabadság bajnokai.
És ez igen, ez már olyan, mint maga az álom! – érte még a lövést is megkockáztatnám. Csakhogy. Csakhogy Raff György ékes, impulzív és szemléletes nyelvi dialógusban előadott bestiariumában rémisztően ecseteli, micsoda lehetetlen vállalkozás volna ez. Előbb élénk színekkel beszél, felemelt mutatóujjal hadonászva, majd szinte rikácsolva adja elő a zergevadászat körül várható bonyodalmakat. Tessék odahallgatni: „Megmondjam-e azt is, mikép fogják a’ vadászok ezen kecskéket? Igen nagy veszély közt; könynyű, rossz öltözetben, háton tarisznyával, mellyben egy kevés száraz hús, sajt, kenyér ’s egy pár csizma van, mellyeket felhúznak, midőn a’ meredek sziklán vagy kemény hó és jég tetején akarnak mászni, felmennek a’ hegyre, megzörgetik a’ sziklákat és bokrokat, hogy a’ kecskék lyukaikból és rejtekeikből kijőjjenek, s’ aztán lesik őket. Rendesen két, három vadász van együtt; egyik itt zörget, másik amott, harmadik pedig lesben áll és lő. De sokszor két, három nap is kell nekik életök koczkáztatásával csúszni, mászni, míg egyet lelőttek vagy elevenen fogtak. Némellyiknek mindjárt az első vadászaton kitörik keze vagy lába, úgyhogy félholtan kell hazavinni. Másik pedig valami sziklárul olly mélységbe zuhan le, hogy többé nem lehet megtalálni. Sokszor ruháikat is elhasogatják köteleknek, azokat összekötözik, ’s az illy szerencsétlent azoknál fogva húzzák fel a’ sziklák hasadékaibul és mélységbül.”
És végre eljön a zord és várva várt tanítómese is a csapdába esett szerencsétlen zergevadászról: „Ah! Milly iszonyú és félelemmel teljes ugrásokra kell vetemedni azon vadásznak, ki olly magasra mászott, hogy már sem előre, sem hátra nem mehet; vagy éhen kell neki meghalni, vagy egy lábnyi szélességű darab kőre lefelé ugrania! Gondoljátok, fiaim, elveti puskáját, ’s mindazt, mi csak nehéz van körüle, lehúzza csizmáját, bemetéli késsel sarkát annyira, hogy a’ vér jő belőle; ekkor leugrik az alatta jó távol kiálló, keskeny szikladarabra olly reménnyel, hogy a’ lábain levő vér enyv gyanánt fog lenni nekie, s’ megmentendi az eleséstül. De hogy mégis sok leesik, vagy a’ követ elhibázza, s’ eképp életét nyomorúan elvesztette, tanítja a’ szomorú tapasztalat.”
Ezek után megpróbálkoznánk-e „zergére menni”? Vagyis ama szédítő magasságokban „sarkat metélni”? Egyelőre megelégednék a legjobb zergevadászok írásaival; például Buda Ádáméval Hátszeg mellől vagy Charles Boner úr egyébként sikertelen zergevadászataival a Radnai-havasokban, illetve a Retyezátban, hogy a legnagyobb zergevadász, Maderspach Viktor kalandjait már ne is említsem. A tudás és a tapasztalás szenvedélyeiből tán tőlük lehet a legtöbbet megérteni – például hogy miért is szerelt fel Buda Ádám udvarháza verandájára egy nagyobb erejű látcsövet, amellyel a retyezáti sziklákon vonuló zergék álombeli trappolását figyelhette. Tudom, szinte bizonyosan, hogy leírhassa a mondatot: barátaim, a retyezáti zergék.