Alkotók, gyűjtők, galériások

Oroszország egyik legjelentősebb művészeti gyűjteménye, a  moszkvai Puskin Múzeum anyagából nyílt kiállítás Degas-tól Picassóig címmel a Szépművészeti Múzeumban. Az összeállítás, amelyet a Martignyben lévő Gianadda Alapítvány után mutatnak be Budapesten, harminckilenc művész  félszáz remekművét teszi közzé.

Őriznek a Puskin Múzeumban fájjumi múmiaportrékat és bizánci ikonokat, Botticelli- és Rembrandt-képet, szobrot Rodin-től és Berninitől, sokféle egyetemes értéket. S őriznek sok olyan műalkotást, amelyeket a szovjet hatalom évtizedeiben gondosan elrejtettek a proletár szemek előtt, nehogy a nyugati dekadens művészet megfertőzze a hatalom által tisztának mondott, valójában azonban nagyon beszennyezett lelkeket. Az orosz értelmiség idealizmusa hozta létre az 1898-ban eredetileg III. Sándorról elnevezett, közalapítványból épült múzeumot, amelynek anyagát 1917 után államosított magángyűjteményekével gazdagítottak, s amelyet néhány év múlva Puskinról neveztek el. 1948-ban itt helyezték el azokat az alkotásokat is, amelyeket addig az 1920-as években létrehozott Modern Nyugati Művészet Múzeumában őriztek. A generalisszimusz szerint a francia impresszionisták és társaik korrupt művészetet hoztak létre, ezért az új múzeumi egység darabjait elzárták a nyilvánosság elől. Így történt meg, hogy például a két kiváló orosz gyűjtő, Szergej Scsukin és Ivan Morozov kollekciójának remekműveit 1960-ig egyáltalán nem láthatta a nagyközönség.
Azóta azonban éppen irántuk a legnagyobb az érdeklődés, olyanynyira, hogy a világ nagy múzeumai, alapítványai versenyeznek azért, hogy kölcsönözhessék őket. Ilyen rangos intézménynek számít a Gianadda Alapítvány is, Svájc legfontosabb művészeti központjainak egyike, s – az elmúlt évek nagy kiállításai után mondani is alig kell talán – a budapesti Szépművészeti Múzeum is. A művek budapesti bemutatását különösen indokolja, hogy itt alighanem hamarabb, még a tízes években rendeztek nagyszabású kiállítást a kortárs francia remekekből, mint Moszkvában – az pedig még pikánsabbá-izgalmasabbá teszi a bemutatót, hogy főkurátora az a legendás személyiség, Irina Antonova, aki lassan fél évszázada áll a Puskin Múzeum élén, s aki a második világháború utolsó hónapjaiban annak a szovjet katonai szakértőcsoportnak volt a tagja, aki számos műkincset, közöttük jó néhány modern francia remekművet szállított szovjet földre.
Legendákban tehát nincs hiány. Már csak azért sem, mert legendák keringenek a belle époque párizsi művészvilágáról, bohémjeiről, a furcsa öreg vasárnapi festőről például, akit foglalkozása után neveztek el „vámos” Rousseau-nak, s akit Picasso mutatott be a költő-művészeti író Guillaume Apollinaire-nek és kedvesének, Marie Laurencinnek. Meg is festette őket a dzsungelképek mestere, de az ábrázoltaknak nem tetszett a kép, így 300 frankért eladta a legendás galériásnak, Vollard-nak, akitől a mű 1910-ben Szergej Scsukinhoz került. Ennyit kapott egyébként Vollard Picasso Két akrobata című festményéért is Ivan Morozovtól. Hogy milyen alacsony volt az ár, azt jól jelzi, hogy Matisse, amikor a Scsukintól kapott vászonra szinte ugyanabban az évben megfestette fehér vázás csendéletét, „szerényen” tízezer frankot kért – és kapott – a kompozícióért. Scsukin számára egyébként semmi nem volt sok Matisse képeiért, néhány év alatt a festő több mint harminc festményét vásárolta meg.
Legendás művészek, legendás galériások és legendás gyűjtők… A sikerhez már csak egy dologra – igaz, a legfontosabbra – van szükség: jó képekre. A többinek ugyanis utána lehet és kell is olvasni, a kiállítóteremben azonban egyetlen dolog dominál, a látvány, a művek kvalitása, Nos, a legkorábbiaktól, Corot és Daubigny 1850 körüli képeitől a legkésőbbiekig, Fernand Léger 1918-as vásznáig, Amédée Ozenfant 1928-as Lineáris kompozíciójáig vezető úton alig van döccenő, a művek egyenletes színvonalon reprezentálják mindazt, ami Párizsban, a Mont Saint-Victoire lábánál, a honfleuri kikötőben vagy éppen Givernyben, Claude Monet vízirózsái körül történt. S akkor még nem szóltunk az elmegyógyintézetről, ahol Van Gogh végezte igazságkereső küzdelmeit s nem beszéltünk Tahitiről, ahol Gauguin föltette a nevezetes kérdést: Honnan jövünk, Kik vagyunk? Hová megyünk?…
(Degas-tól Picassóig, Szépművészeti Múzeum, április 25-ig.)