Kurzus

Úgyszólván mindenki elégedetlen azzal a szervezettel, amely az állami költségvetésben a filmipar támogatására előirányzott pénzösszegek elosztását végzi. A Magyar Mozgókép Közalapítvány új elnöke, Kőrösi Zoltán nem tagja egyetlen filmes érdekszövetségnek sem. A filmszemle napjaiban is fontos kérdés, hogy meg tudja-e újítani az intézményt.

Mi készteti arra a szépírót, több sikeres könyv szerzőjét, hogy dzsungelharcosnak álljon? Mert gondolom, felkészült arra, hogy a nemzeti filmgyártást közpénzekkel támogató szervezet elnökének lenni nem lesz békés feladat.
– Bevallom, éppen ez vonzott benne. Meggyőződésem, hogy a nemzeti filmgyártás érdekében radikális változásokra van szükség a Magyar Mozgókép Közalapítványon, az MMKA-n belül. Korábban tagja voltam a játékfilmek támogatásáról határozó szakkollégiumnak, így valamennyire belülről is láthattam a szervezet működését. Vannak bizonyos vállalatirányítási tapasztalataim is. Mindez arra sarkallt, hogy ha tehetem, azon a rendkívül fontos területen, amelyet a nemzeti film mint művészet és ipar az egész ország számára jelent, megpróbáljam elérni a változást. Hogy nem dzsungelharcosként, hanem egy elsőrangú kuratórium tagjaként foghatok neki e munkának, az csak növeli a kedvemet. Megtisztelő lesz együtt dolgozni Baán Lászlóval, Bakonyi Verával, Bod Péter Ákossal, Bognár Attilával, Durst Györggyel és Kovács Árpáddal. Persze csak akkor, ha majd bejegyeznek bennünket, addig csupán tervezhetünk. Egyébiránt úgy hiszem, a közalapítvány igazán megérett arra, hogy ne egy régi viszonyokba bonyolódott filmes hozza meg az elkerülhetetlen modernizációs döntéseket.
– Majd húsz évvel ezelőtt, amikor a nemzeti filmkultúra megmentése érdekében megalapították a Magyar Mozgókép Alapítványt, senki nem gondolta volna, hogy ez szellemi életünk viharzónája lesz. Ma már azonban a magyar filmmel úgyszólván mindenki elégedetlen, s emiatt legtöbben a hol túlontúl engedékeny, hol pedig meghökkentően zsarnoki MMKA-t hibáztatják. A bölcsészdiplomával rendelkező Kőrösi Zoltán mivel próbálja megnyugtatni az alapítvány jelenlegi finanszírozási rendszerét kárhoztató filmeseket, különös tekintettel arra az 5,4 milliárd forintra, amelynek az igazságos és célszerű szétosztása az MMKA feladata?
– Ma már világosan látszik, hogy az 1991-ben létrejött alapítvány számos eredménye ellenére megérett a változtatásra szervezetét, döntési mechanizmusát és napi működési gyakorlatát illetően is. Keretei jók, megtartandók. Jelentős siker a mozgóképről szóló 2004. évi II. törvény – amelyet ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadott el az Országgyűlés –, a filmipar növekedése, s szerintem az is, hogy új generációk jelentkeztek a filmkészítésben. Hogy ez a vidék mégis „viharzóna”, az szerintem természetes egy olyan sokakat érintő területen, mint a filmgyártás. Európa-szerte nehéz elképzelni olyan döntési mechanizmust, amellyel mindenki elégedett volna. Minálunk a köztelevíziózás szomorú állapota is hozzájárult ahhoz, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítványra sokszoros teher nehezedett. Ráadásul amikor a 2002-es parlamenti választás után Medgyessy Péter határozottan megígérte a filmeseknek, hogy 2006-ra az állami támogatás évenkénti gyarapodással tízmilliárd forint lesz, a közalapítvány – fogalmazzunk így – el is hitte ezt az ígéretet. A Medgyessy-kormányt váltó garnitúra viszont nem tartotta magát az ígérethez, és a közalapítvány adósságcsapdába került. Hiszékenységének következményeit máig nyögi: a jelenlegi ötmilliárdos állami támogatásnak alig több, mint a felét tudja filmtámogatásra fordítani. A közalapítványnak számos feladatot kell ellátnia az oktatástól a filmforgalmazásig, a nemzetközi kapcsolatoktól a filmszemle megrendezéséig. Ha összevetjük ezt az összeget a feladatokkal, bátran állíthatjuk, hogy a magyar film állami támogatása nem magas. Csehországban vagy Lengyelországban több mint a dupláját kapja a film, ugyanakkor a csehek feleannyi támogatott film forgatását teszik lehetővé, mint amennyi az MMKA eddigi gyakorlatában szerepelt. A közalapítványnak feltétlenül át kell gondolnia az ilyen és ehhez hasonló adatokat, de a mögöttük rejlő kérdéseket is. Elég abból, hogy a művészfilm és a közönségfilm szembenállásáról beszéljünk, mostantól a közalapítványnak nem szabadna támogatnia olyan „művészfilmet”, amely nem figyel a nézőkre, s nem támogathat olyan „közönségfilmet” sem, amelyet pusztán a pénzcsinálás miatt készítenek el. Csakis olyan film kapjon közalapítványi támogatást, amely méltó színvonalon jelenik meg, illetve amelyről tudni lehet, hogy kikhez akar szólni. Sőt azt is tudja, hogy milyen eszközökkel éri el a közönségét. Közönség nélkül nincsen film, s meggyőződésem az is, hogy ameddig nem sikerül elérni a jelenlegi pénzügyi keret növelését, az a felelős döntés, ha a közalapítvány sokkal kevesebb filmet támogat, mint most. Meg kell állítani a szubvenció szétaprózódását. Ugyanakkor úgy kell átalakítani a bírálati rendszert, hogy sokkal szélesebb legyen az alap, amelyből ki lehet választani a közalapítványi támogatásra méltó műveket. Ami pedig az MMKA gazdálkodását illeti: a szervezet döntéshozó testülete a kuratórium, amelyben a Magyar Nemzeti Bank volt elnöke, Bod Péter Ákos és az Állami Számvevőszék korábbi elnöke, Kovács Árpád is mellettem lesz, valamint két kitűnő kulturális menedzser, Baán László és Bognár Attila – úgy vélem, az ő jelenlétük több mint biztató.
– A közalapítvány, amely többek szerint kezdettől fogva a baráti kapcsolatok és a személyes alkuk színtere, a játékfilmek pénzügyi támogatását tekinti első számú feladatának, miközben a dokumentumfilm, a tudományos-ismeretterjesztő film, az animáció nagy hátrányt szenved. A napjainkban zajló 41. magyar filmszemle versenyprogramja is jelzi, hogy nem készülnek a mai magyar valóságot bemutató filmek, gyermek- vagy ismeretterjesztő filmek. Ha mégis, olykor siralmas formában, szegényesen. Ön szerint hogyan lehetne sürgősen segíteni ezen a szembeszökő aránytalanságon?
– Az egyik legégetőbb feladatnak tartom, hogy változtassunk e nagy hagyományokkal rendelkező műfajok méltatlan helyzetén. A közalapítványi szabály azt írja elő, hogy a támogatás 51 százalékát kell egész estés produkciókra fordítani, de annak nincs és nem is lehet akadálya, hogy ezek között jóval magasabb számban legyenek gyermek-, dokumentum- vagy animációs filmek. Ha valahol, a gyermekfilmek területén igazán súlyos adósságaink vannak. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a rövidebb alkotások már nem találják meg a helyüket a hagyományos mozifilm-forgalmazásban. A közalapítványnak tehát kezdeményeznie kell, hogy a köztelevíziózásban külön sávot kapjanak ezek a produkciók, annál is inkább, mert a hazai televíziózásból szinte teljesen eltűntek ezek a műfajok. Hihetetlen, de igaz: a kis- vagy közepes nagyságú településeken élő embereknek még elvi lehetőségük sincs rá, hogy kortárs magyar filmalkotásokkal találkozzanak. Miként láthatnák hát meg magukat azokban a filmekben, amelyek éppen az ő sorsukról akarnak szólni? Ezen sürgősen változtatni kell: a köztelevíziózásnak és filmgyártásnak együtt kell munkálkodnia a nézők megtalálásáért.
– Gyakori s alighanem jogos vád a közalapítvány működésével kapcsolatban, hogy nem követi figyelemmel, nem kéri számon a támogatott filmtervek sorsát, a filmtámogatásra szánt közpénzek hasznosulását. A közalapítványra jelentős vagyont bízott a nemzet, e társaság azonban, eddigi történetéből ezt lehetett kiolvasni, nem igazán ért a vagyonkezeléshez. Hogyan lehet változtatni ezen az alapvető hiányosságon?
– A közalapítvány működését erős törvényi szabályozás írja le, a szervezet tehát nem is teheti meg, hogy ne ellenőrizze az általa odaítélt támogatások hasznosulását. Szerintem inkább az a gond, hogy éppen a törvények korlátozzák az ellenőrzést, hiszen ehhez csak a támogatás mértékében kapnak „jogosítványt” a közalapítvány szakemberei. Az új kuratóriumnak, miután tisztába jött az örökölt helyzettel, olyan felelős döntéseket kell hoznia, amelyek révén a közalapítványra bízott vagyon a lehető legjövedelmezőbb lehet a magyar film számára. Ezért is fontos, hogy végre a közalapítványi döntéshozók közt köszönthetjük a vagyongazdálkodáshoz értő szakembereket.
– Attól tartok, az évek során szétosztogatott pénzeket ők sem tudják visszavenni, s attól még inkább, hogy a szűkmarkú állami támogatásra hivatkozva a tervezés stádiumában elhalt filmeket sem fogják életre kelteni. Az ötvenhatos forradalom évfordulójára fontos filmekkel készültek a mozgóképesek. Egyik-másik ezek közül el sem jutott a forgatásig. A Nagy Imre államminiszteréről szóló film például azért, mert a közalapítványtól „csak” tízmillió forintnyi támogatást kapott. Oda a pénz, oda a produkció, s még az is megeshet, hogy a mozik népe sohasem ismerkedhet meg Bibó István életművével?
– A közalapítvány által megítélt támogatást – éppen a közpénzek védelmében – csak akkor hívhatja le a produkció, ha összeállt a film finanszírozása. Ez a példaként felhozott történet is, de több más hasonló eset is arra figyelmeztet mindnyájunkat, hogy a felelősséget nemcsak a közalapítványi döntéshozókban, hanem a filmterveikkel pályázókban is erősíteni kell. Ha másként nem megy, adminisztratív eszközökkel. A fő kérdés azonban az, hogy képesek leszünk-e olyan helyzetet teremteni, amelynek következtében érvényes Bibó-film, sőt továbbmegyek: sokakhoz szóló Liszt Ferenc-film, Mátyás-film készülhet. Általában összerezzennek az emberek, ha ezt a szót hallják: kurzusfilm, én viszont azt remélem, olyan kulturális kormányzatunk lesz, amelyik fontosnak tartja, hogy nagyszabású történelmi filmek készüljenek, s elő is teremti hozzájuk a szükséges eszköztárat. A megújuló Magyar Mozgókép Közalapítvány biztosan partnere lesz ebben.