Érzékeny búcsú

Őexcelebciája! Mostantól fogva így tessék szólítani! Immáron bő fél esztendeje, hogy kijöttem a slamasztikából. A celebritásból. Akkor, amikor még csak motoszkált bennem a nagy elhatározás, legközelebbi barátaimmal megosztottam elképzeléseimet. Lefestettem nekik, milyen lesz a nagy kivonulóshow, a nagy bulvárbúcsú: szereplés reggeli műsorokban, interjúk fajsúlyosabb és fajsúlytalanabb lapokban. Barátaim közül volt, akinek tetszett a gondolat, ám olyan is akadt köztük, aki azt mondta: nem érdemes túlragozni. Ha benned eldőlt a dolog, dobbants és kész! Hagyd ott őket! Ha sehová se mész el, ha nem válaszolsz az e-mailekre, ha se szó, se beszéd, kivonod magad a forgalomból, előbb-utóbb csak észreveszik, hogy nem vagy ott. Márpedig végül is ez a célod. Vagy nem? Igen is, meg nem is. Bűvészek a megmondhatói: eltüntetni egy embert sokféleképpen lehet. Korántsem mindegy, miképp vész az ember szem elől. Elsüllyed-e, vagy hátulról filmezett Chaplinként eltávolodik, vagy afrikai kereskedőként végzi, mint Rimbaud. A stílus az ember.
Nagyon nem mindegy, hogy valaki az előző életével, szerelmével, munkahelyével miképp szakít. SMS-ben-e, vagy személyesen. A szakítást alaposan megindokolva, vagy no comment, váratlanul. Én nem SMS-ben kívántam szakítani meghaladott szerelmemmel, szerepemmel, a bulvárhős szerepével – szerep vagy nem szerep, szeret vagy nem szeret? –, hanem, ha fogalmazhatok így, személyesen. A személyesség ebben az esetben a megfelelő kommunikációt jelentette persze, hisz végül is azokkal az emberekkel, azzal a több százezer emberrel – is – szakítottam, akikhez így vagy úgy, bizonyos csatornákon keresztül, megtörve bár, és késve legtöbbször, de azért csak eljuttattam a szavam. Ennyivel tartoztam – és nemcsak nekik, hanem egy kornak is, amely mintha elfeledkezett volna a méltó búcsúról. A befejezés, a vég tisztességéről. Ha nincs tovább, SMS-ben és indokolás nélkül mond fel, szakítja meg az épp folyó viszonyt, legyen az akár szerelmi, akár munkaviszony, akár bármi egyéb. Az élet, példának okáért.
Aligha véletlen, hogy manapság a legtöbb ember szerint a hirtelen halál a szép halál. Sokan mondják: a legszebb dolog egyszerűen nem felébredni. Az élettel SMS-ben szakítani. A régi parasztemberek nem SMS-ben szakítottak az élettel. Ők még tudták, mi a méltó búcsú, de a régi slágerszöveg is méltatlan cselekedetként említi, hogy búcsú nélkül hagytam el magát. Máig bennem él, belém van égetve Antall József és Bessenyei Ferenc búcsúja az élettől. Ezek a férfiak még tudtak búcsúzni. Volt erejük a végrendelethez, a palackpostához, az üzenethez. Bessenyei Ferenc ama emlékezetes utolsó riportban tündéri öniróniával mondta a fiatal riporternek: Szörnyű dolog megöregedni, gyerekek, ne csináljátok!
Mire való egy csecsemő? – kérdezte valaki. Az ám, és mire való a narratíva? Miért érezzük erkölcsi jónak azt, ha van cselekmény? Ha van kezdet, tárgyalás és befejezés, ahogy azt fogalmazásórán egykor tanultuk? A cselekmény, akárcsak a búcsú, vélhetően az emberi méltóság uralkodói eszköztárának része, és nem ontológiai jellegű igazság. Nem létfontosságú, hanem kegyeleti jellegű. Egy a kozmikus kilátástalanságot értelemmel felruházó szertartásrendek közül. Stephen Weinberg a természettudományt, Hankiss Elemér a kultúrát látja ilyen állatszelídítő, emberteremtői erőnek. A dramaturgia és a teleológia, tehát a célokság emészthetővé teszi az ontológiai nyers húst. Merthogy történelmi és biológiai evolúcióra vonatkoztatott értelmes kérdések a modern tudományos kánon szerint eleve értelmetlenek, mi több, illetlenek.
A planéta színpadán évmilliók óta megy egy szappanopera, egy vég nélküli történet, előbb állati, most már részint emberi szereplőkkel, de aki meg meri kérdezni, mi végre és meddig, azt rövid úton elhallgattatják. A mindennapi értelem, amely megálljt parancsol nekünk a piros lámpánál, és átsegít a zebrán zöldkor, amely az egész általunk teremtett világért felelős, a természettudomány szerint köszönő viszonyban sincs az emberiség és a természet egészének világával. Ha csak… Hacsak ez a világ nem Isten teremtése.
Minél többször szakítunk SMS-ben, annál többször mondunk búcsút Istennek és a reménynek. Amikor felhívod az utazási irodát, és a mobilból egy automatahang válaszol, akkor az Isten halt meg. Ez egy nincs Isten-élmény. Halál közeli élmény? Istentávoli élmény. Hisz tudod, soha többé nem válaszolnak. Leléptek a pénzeddel, küzdened az igazságért eleve reménytelen. A búcsú nélkül távozók, dobbantók a céltalan evolúció erőszakos lelkét erősítik a társadalmon belül: továbblép az erős, vesszen, pusztuljon a gyönge!
Ember embernek farkasa? Ember embernek földrengése ma. Előjel nélkül rendül meg egymásban a bizalmunk. A végső és utolsó stádiumnak, a mindent eldöntő fordulatnak nincs látható előjele. Családon belül is egyre több ember kattan be csak úgy, és előbújik belőle a sátán. Valamikor az egyházban botrány volt a búcsúcédulák körül, most az a botrány, hogy búcsúlevél nélkül lesznek egyre többen öngyilkosok. Abbahagyják, és kész, a család pedig töprenghet, vajon miért is tette. Van cigid? Sajnos nincs. És akinek nincs cigije, azt válaszként könnyen leüthetik. „Bumm a fejbe, halott vagy, haver!” A halálbüntetést az Európai Unióban eltörölték, de ha nincs cigaretta nálad, elszenvedheted. Gyilkosodba futhatsz akármikor. Iskolásnak lenni sem életbiztosítás ma már. Amerika itt van. Ki tudja, melyik diák az élő bomba? Élő lánc, élő kép, élő bomba? „Bumm a fejbe, halott vagy, haver!”
Hovatovább az a meglepő, ha valami nem szakad meg. Például egy házaspár egyben marad. Még nem váltak el a szüleid? Ez meglepő. Ami végig van játszva, „Be van fejezve a nagy mű, igen”, az ma már gyanús. Kilóg a sorból. A befejezett mű ma nem trendi. A Befejezetlen szimfónia eszerint trendi volna? Vagy azzal az a baj, hogy szimfónia?