Kéregető angyal

A vörös kalapos nő holtsápadtan, de eltökélten mesél, én pedig megpróbálok nem odafigyelni, mert kamasz korom óta abban a tudatban élek, hogy léteznek rossz kisugárzású emberek, akikkel minél rövidebb időt szabad egy fedél alatt tölteni, és léteznek baljós történetek, amelyeket a legjobb meg sem hallgatni. A vörös kalapos nő története egy családról szól, egy rézvörös hajú asszonyról, aki minden reggel más és más színű virágot tűzött lángoló hajába, a hangja úgy zengett, mint egy háromárbocos vitorlás hajó fedélzetmesteréé, s aki a rátörő mélabúval viaskodva reggelente olasz áriákat énekelt a hátsó udvarra néző erkélyen, miközben az örökké szomjas futómuskátlik kiszáradt földjét locsolta, és akinek operaénekesi karrierjét derékba törte a fia születése, valamint a szobrászművész férjén elhatalmasodó, minden méregnél és kábítószernél alattomosabban roncsoló melankólia. A háttérben feltűnik egy néhai kislány is, feltehetően maga a mesélő, a vörös kalapos nő, aki rettenetes féltéssel rajongta körül az apját, mert a gyermek biztos ösztönével megérezte, hogy a tehetség gyilkos vírusával fertőzött ember olyan hiábavalóan sóvárog valami elérhetetlen nyugalom után, hogy abba menthetetlenül belepusztul.
Szép napos ősz eleji péntek délelőtt volt, derűs és nyugodt, amikor a megszokott környezet is átlényegül, olyan valóságossá lesz, mintha idegen országban csellengene ráérősen szemlélődve az ember. A kávézóban ücsörögtem, a napilapok valamelyikében böngésztem romló, talmi híreket, amikor rám szabadult. Előbb csak tüzet kért, aztán kiderült, nem dohányzik. Nem ült az asztalomhoz, a szomszéd asztaltól mondta rendületlenül.
– Hét évvel később történt egy Szigony utcai kocsmában, ahová csípős halászlét enni jártunk akkori szerelmemmel. Egy csemballista volt. Tudja, mindig túrós csuszát ettünk, és csapolt sört ittunk utána. Hét évvel később abban a koszos kocsmában az asztalunkhoz tolakodott egy cigány nő. Inkább még lány. Megbabonázva bámult rám, olyan közelről, hogy éreztem a muskátliszagot, amely a bőréből áradt. Egy évszázadon át meredt a szemembe, amikor pedig kiszabadult belső látása fogságából, az anyám konkvisztádor hangján szólalt meg. Te gyűlölöd az egereket, mondta. Jobban félsz az egerektől, mint a haláltól. Azután megjósolta, hogy ha nem vigyázok, a halálomat egy egér okozza.
Úgy bámul rám a kalap karimája alól, hogy tudom, azt várja, rendüljek meg a drámától, omoljak össze, hideg futkározzék a gerincemen, és valóban hideg futkározik a gerincemen, de nem a története, hanem a tekintete miatt.
– Az egerek – mondja, és úgy bámul rám, mint egy eszelős. – Érti?
Bólogatok, de nem hagyja magát félrevezetni.
– Nem ért semmit! Pedig most meséltem. Emlékszik, hogyan bukkantam rá abban a koszos, kazánkatlanhoz hasonló odúban, ahol végzett magával? Az arcát és az ujjait cafatosra rágták az egerek.
Amikor a vörös kalapos elmegy, Lili kijön a pult mögül, leül az asztalomhoz.
– Senki se normális – mondja. – Én például huszonkét éves és háromszázhatvannégy napos voltam, amikor először csókolóztam. A születésnapom előestéjén megkértem egy fiút, hogy smároljon már velem, ne lépjek úgy a huszonharmadikba, hogy még nem is csókolóztam.
Lili teológiát tanul. Szép barna lány. Barna szemű, barna hajú, barna bőrű, állandóan mosolyog, fülig ér a szája. Most is, amikor azt meséli, hogy kigyulladt otthon, a családi panzióban a konyha. Kacagva mutatja, hogy megégett a lába, a nyaka, a karja.
– Döglesztő hőség volt – mondja nevetve. – A tetőtéri szobában tanultam, pucéron hevertem az ágyon, vizsgára kellett volna készülnöm, de csak bóbiskoltam, amikor ínycsiklandó sültszalonna-szagot éreztem. Kibámultam az ablakon, és láttam, hogy az udvaron fekete füst gomolyog. Magamra csavartam egy törülközőt, lerohantam a lépcsőn, belöktem a konyhaajtót, és majdnem elájultam. Égtek a függönyök, a lambéria, a konyhabútor. Méteres lángok nyaldosták a mennyezetet. Úgy megijedtem, hogy elfeledkeztem arról, hogy a vendégek belátnak az étteremből, lekaptam magamról a törülközőt, ész nélkül csapkodni kezdtem vele a tüzet. Képzelheted, micsoda látvány lehettem, ahogy anyaszült meztelenül hadonásztam. Ha meglátnak, azóta is vigyorognak a férfi törzsvendégek. Aztán befutott az egyik bátyám, és eltűnhettem a fürdőszobában.
Lili szereti az embereket, szeret magáról mesélni. Most huszonöt, és öregnek érzi magát.
– Nem bírom már a kávézót – mondja. – Fiatal koromban jó volt, de már unom az embereket.
Nem szorulna rá, a mamája, a bátyjai jómódúak, Lili büszkeségből dolgozik. A pasikkal eddig nem volt szerencséje. A legutóbbi udvarlójáról azt meséli, hogy a szülei kőgazdagok, a srác lakásában fedett uszoda, a garázsban luxusautó és városi terepjáró, a fiú tulajdonképpen aranyos, nem is olyan hülye, mint amennyire megengedhetné magának, de neki, Lilinek mégsem fűlik a foga a dologhoz.
– Hát nem gáz – néz rám kérdőn –, hogy valaki kólával issza a nyolcéves spanyol vörösbort?
Eszébe jut valami, mesélni kezd.
– Tegnap láttam egy szőrös angyalt. A belvárosban, a Vörösmarty téren térdepelt a téglavörös burkolaton. Mozdulatlan volt. Egy vén, gyűrött angyal. A borostája átkéklett a fehér krétaporon. A szeme sóváran figyelő, mint az éhes kutyának. Valami fehér lepedőből rittyentett tunikát viselt, hosszú ujjú, kinyúlt fehér pólót, kiszolgált fehér pincérkesztyűt. Ahogy térdelt, a fehér frottírzokni és a hálóing közt kilátszott a szőrös piszkafalába. A két nagy koszos szárnya csálén kornyadozott, mintha letörték volna. Egy vén hattyú tollfosztás után. Megesett rajta a szívem, adtam neki egy ötszázast. Amikor elmentem, akkor kaptam csak észbe. Hát hogy néz ez ki? Hát milyen gáz ez! Egy kéregető angyal?