A méltánytalanság filozófiája

Mindig úgy képzeltem: a filozófus tevékenysége egyéni versenyszám a permanens szellemi olimpián. Ha pedig mégis vannak korok – mint a miénk is –, amikor a filozófusokat a társadalmi munkamegosztás jegyében fizetett testületekbe terelik, akkor a csapatsportágak szabályai érvényesek rájuk. Nem tudom, kell-e blokkolniuk a munkakezdéskor, de valamiféle teljesítménykényszerük mindenképpen kell, hogy legyen az adóforintjainkért cserébe. Helyeslem tehát, ha Boros János, a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetének vezetője azt vallja: egy akadémiai kutatóhelyen nívós tudományos munkát kell végezni. Boros a Népszabadságnak ezt úgy fogalmazta meg: legyen világos a munkatársak számára, hogy bizonyos minimális követelményeket mindenkinek teljesítenie kell.
A Szabad Nép jogutódja egyes intézeti munkatársak kényszerű távozása kapcsán foglalkozik a témával, különös tekintettel Tamás Gáspár Miklós november végén esedékes nyugdíjazására. Az ismert közíró, a Népszava és más mértékadó lapok rendszeres szerzője akkor tölti be 62. évét, így az intézetvezető törvényesen jár el, ha nyugalomba küldi. Az érintett a nyugdíjazást jogszerűnek, de méltánytalannak tartja. A Népszabadságnak nem a jogszerűséget, hanem a vélt méltánytalanságot domborítja ki. Megemlíti, hogy a Kádár-rendszerben is elbocsátották politikai okok miatt, tíz évig nem volt állása, ezért a kevés szolgálati idő miatt nagyon alacsony nyugdíjat kap. Nem tudja, miből fog megélni, ezért állást keres. A nyugdíjazás hátterében világnézeti elfogultságot sejt, de ezt nem tudja bizonyítani.
Az intézettől távozni kényszerülők perelni készülnek. Az érintettek száma nagy: huszonötből tizenöten nem felelnek meg a felállított teljesítményi kritériumoknak. Akárhogy is nézem, ez hatvan százalék. A kritériumok pedig nem politikai, hanem szakmai természetűek: hogy az alkalmazott filozófus publikáljon, hogy tudományos fokozata és nyelvvizsgája legyen. Skandalum! Ami számomra furcsa, hogy eddig ez nem volt követelmény. Hogy korábban esetleg lusta vagy kontraszelektált filozófusokat alkalmazott az Akadémia – ebben meg én sejtek világnézeti elfogultságot.
A Népszabadság szerint eddig egyetlen munkatárs esetében sem merült fel az intézet korábbi vezetőinek részéről, hogy akár csak figyelmeztessenek valakit arra, hogy több munkát várnának el tőle. Maguktól meg nem gondoltak rá. „Meglehet, a korábbi vezetők nem tulajdonítottak jelentőséget ennek a követelménynek” – teszi hozzá az újság, és ilyenkor kinyílik a bicska az adófizető zsebében. Tamás Gáspár Miklósról megtudjuk: nincs se tudományos fokozata, se nyelvvizsgája. Négy nyelven beszél folyékonyan, így talán nem okozna neki gondot egy-két nyelvvizsga; „a szakmai felkészültsége megkérdőjelezhetetlen”, így a tudományos fokozatok megszerzése sem. Nyilván sajnálta az időt ilyesmire: inkább bejátszotta a publicisztikai pályát a konzervativizmustól az anarchizmusig. Legalább szórakoztató – mentegetik barátai, a politikai köpönyegforgatásait kommentálva. Jómagam e frivolitása miatt neveztem korábban bulvárfilozófusnak.
Tamás Gáspár Miklósnak elévülhetetlen érdemei vannak a magyar demokrácia születése körül: magam sem felejtem el dicsőséges bevonulását a monolit kádári parlamentbe. Ez volt akkor az ellenzéki demokraták nagy katarzisa, a mi politikai virágvasárnapunk. Később, például a Mortimer-ügyben, ő legalább bocsánatot kért a liberális kampányok rágalmaiért. De méltányosságot emlegetni a volt SZDSZ-es ügyvivő nyugdíjazásával kapcsolatosan: nem demokrata tempó. Ne legyenek az egyenlők között még egyenlőbbek. Ha a korábbi Soros-ösztöndíjasnak egzisztenciális problémái vannak, azt nem akadémiai sportállással kell megoldani. „Ami engem illet, nem szeretném, ha arról a kormányról, amelyben hasznos szeretnék lenni, azt jegyezné fel az utókor, hogy ennek működése alatt fordult fel, pusztult éhen, bolondult meg vagy vándorolt ki Tamás Gáspár Miklós” – mondta Szőcs Géza a Tarlós-szalonban, a „világnézeti elfogultság” ékes példájaként. Déja vu érzésem van: mintha megint Orbán Viktornak kellene megmenteni Tamás Gáspár Miklóst, akár valaha a kádári rendőrterror ellen a Batthyány-örökmécsesnél. Széchenyi-díja például még nincs – ezt pedig még Ungvári Tamás is megkaphatta.
Megjegyzem, amikor Fricz Tamás eltávolítása volt terítéken az MTA Politikatudományi Intézetéből, nem aggódott ennyire a Népszabadság. Akkor Körösényi András intézetvezető szerint Fricz kirúgását a megújulás szándéka vezérelte. Itt most eltűnődhetnénk, hogy a gyurcsányizmus lebontása történelmileg és filozófiailag ér-e anynyit, mint a kádárizmusé (szerintem igen), de ha a Fricz-ügyben Körmendy Zsuzsannán kívül az egész értelmiség hallgatott, most elég furcsán hangzana a demokrata morajlás…